„A december 5-i népszavazást követően a magyar kormányzatnak a kettős állampolgársághoz való negatív hozzáállása miatt döntöttünk úgy, hogy mi, határon túli magyarok találkozunk, hogy eldöntsük, hogyan tovább” – fejtette ki többek között lapunknak Bugár Béla a szabadkai találkozó megvalósulásának okait. Mint ismeretes, Szabadkán létrejött a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma. A létrejött szervezet azon lesz, hogy abba ne gyűrűzzenek be a magyarországi pártpolitikai csatározások folyományai, a döntéseit pedig konszenzus alapján hozza majd meg (lásd a zárónyilatkozatot).
„Gyurcsány Ferenc miniszterelnök még a szabadkai találkozó előtt levelet írt a MÁÉRT résztvevőihez, ez azonban a mai napig nem érkezett meg hozzánk” – mondta Bugár Béla, hozzáfűzve, hogy: „annak tartalmát csak a sajtóból és az internetről ismerjük”. Az MKP elnöke kifejtette, ők azt az utat választják, hogy személyesen adják át Magyarország legmagasabb közjogi méltóságainak és politikusinak a szabadkai dokumentumot.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az Országházban többek között a következő
mondatokkal üdvözölte Bugár Bélát és Kasza Józsefet: „A legfontosabb, hogy
könnyebb legyen a hétköznapi élet a szülőföldön. Ez elsősorban
gazdaságfejlesztést, a környezet fejlesztését, több munkahelyet, jobb
fizetéseket igényel. Erről szól a Szülőföld program. Az a véleményünk, hogy
könnyebben átjárhatóvá kell tenni a határokat. Olyan nemzeti vízumot kell
alkotni, amely öt évre szólóan lehetővé teszi a többszöri határátlépést és a
huzamosabb tartózkodást. Az a javaslatunk, hogy alakítsuk át a magyar
idegenrendészet bevándorlási, honosítási szabályrendszerének jelentős részét, ha
kell, az intézményeit, annak érdekében, hogy tisztességes, emberséges, méltányos
legyen az az eljárás, amely ma nagyon sokszor nem az. A magyar kormány kész
támogatni azt az egyébként differenciált törekvést, ami a különböző magyar
közösségeket illeti, amely az autonómia kiterjesztésére, mélyítésére,
tartalmának bővítésére vonatkozik. Végül keressük annak az útját-módját, hogy
közjogi tartalommal töltsük meg a határon túli magyarság fogalmát annak
érdekében, hogy szorosabbra vonjuk kötelékeinket, és ennek részeként olyan
útlevelet bocsáthassunk ki, amely Magyarországon, illetve az Európai Unió más
országaiban is érvényes.”
A tanácskozás – melyen Kóka János gazdasági miniszter és Avarkeszi Dezső
kormánymegbízott is részt vett – érdemi része zárt ajtók mögött folyt. A
következőkben Bugárnak, Gyurcsánynak és Kaszának közvetlenül a tárgyalás után
sajtótájékoztatójából idézünk:
Gyurcsány Ferenc: A legátfogóbb céljaink közösek: azt szeretnénk, hogyha a
határon túli magyar közösségek, megőrizve magyar identitásukat, megerősítve
többes identitásukat, jól boldogulhatnának szülőföldjükön, tisztességgel
élhetnének, nevelhetnék gyerekeiket, jó munkát, jól fizető állást találnának.
Mindeközben ápolhatnák kapcsolataikat a magyar nemzet többi részével, a Magyar
Köztársasággal, más nemzeti közösségekkel. Egyetértés van abban, hogy az utakat
és a megoldásokat tárgyalásokon keresztül kell keresni. Abban állapodtunk meg,
hogy január végéig olyan szakértői konzultáció-sorozatot tartunk Budapesten,
amelyben valamennyi részletelemét megvitatjuk a kormány által meghirdetett
ötpontos, A nemzeti felelősségért nevet viselő programnak. Úgy, és olyan
tartalommal kívánunk dönteni, hogy az lehetőség szerint minél több ember
véleményével találkozzon, ezen belül elsősorban nyilván a határon túl élő
közösségek véleményével.
Kasza József: Köszönetet mondok miniszterelnök úrnak az erre szánt idejéért,
alapos hozzáállásáért, s amint tapasztaltam, jóindulatáért, hogy elmozduljunk a
holtpontról. Mert az álláspontok megközelítése, egyeztetése közös feladatunk.
Ugyanis ezt követeli az a nemzetstratégia, amely a határon belüli és határon
kívüli magyarság közös érdeke: a nemzetegyesítés. Hogy hogyan eljutni eddig: ezt
kell hosszú tárgyalások során körvonalazni, keresni a megoldásokat. Mikor
jóindulatról beszélek, akkor úgy látom, hogy a határon kívüli magyarság a
tárgyalások során partnerre találhat a megoldások keresésében.
Bugár Béla: Pozitívan ért véget a mai tárgyalás. Én úgy érzem, hogy az a fajta
feszültség, ami az elmúlt hetekben tapasztalható volt, feloldódni látszik.
Megegyeztünk, hogy tárgyalunk, s a bennünket érintő kérdésekben közösen fogjuk
kialakítani az álláspontunkat. Én ezt pozitív folyamatnak tartom. Mindannyiunk
érdeke az, hogy közösen keressük közös dolgainkra a megoldásokat. A mai
tanácskozás eredményeként bízom benne, hogy ezt már a hónap végéig, az első
szakmai tanácskozáson meg tudjuk tenni. Ezt köszönjük, miniszterelnök úr!
Egyetlen kifejezés nem hangzott most el az önök szájából: a kettős állampolgárság, ami gyakorlatilag azokat a feszültségeket okozta, amire a Bugár elnök úr is célzott...
Gyurcsány Ferenc: A magyar kormány álláspontja ebben a kérdésben ismert. Abból
indulunk ki, hogy keressük az útját és a legjobb módját annak, hogy a mainál
könnyebben, átfogóbban és mélyebben élhessék meg magyarságukat a határon túl
élők. Olyan módját, amelyben határon belül és határon kívül lehet egyezséget
találni. Mi ennek az útnak a jelenlegi szakaszában azt látjuk megoldásnak, amit
önök már ismernek. Hozzáteszem: ezt is igen-igen sok vitával, sok küzdelemmel és
sok tárgyalással tartjuk elképzelhetőnek és járhatónak abban a nemzetközi jogi
környezetben, amelyben élünk. Azt szeretném, ha legalább tennénk olyan
lépéseket, amelyek jó irányba haladnak. Ha megtettük ezeket a lépéseket, akkor
lehet majd gondolkodni újabb lépéseken.
Kasza József: A kettős állampolgárság kérdése a népszavazással kényszerpályára
került. Erre a veszélyre idejében felhívtam a figyelmet, és nem átgondoltnak,
elhamarkodottnak tartottam és tartom a világszövetség lépéseit, amelyekkel
kikényszerítette a népszavazást – éppen ettől az eredménytől félve, mint ami
december 5-én született. Ebből a helyzetből kell megtalálni a kiutat. Ez nem
megy máról holnapra.
Bugár Béla: Ma elindultunk egy úton, ami viszont feltételezi a
kompromisszumkészséget. Nem hiszem, hogy jó lett volna, hogyha mindkét fél
keményen elmondja, hogy márpedig innen nem mozdulunk el. Tehát éppen ez az az
út, ami elvezethet ahhoz a célhoz, amit korábban is mondtunk: hogy az
akadálymentes kapcsolattartás az, amit el szeretnénk érni. Mi egyféleképp
látjuk, a kormány másféleképp gondolja ezt. Erről fogunk tárgyalni, és többek
között azokról a programtervezetekről is, amelyek az elmúlt időszakban már
többször elhangzottak
A Fidesz elnökével való találkozáson Bugár Béla nem vett részt. Kasza József kimentette, hogy az egészségügyi problémák miatt nincs jelen. Orbán Viktor gratulált a szabadkai tanácskozás megrendezéséhez, és azt javasolja a magyar parlamentnek, hogy a jövőben egyfajta konzultációs testületnek kellene tekinteni a szabadkai szervezetet, amelynek révén a magyar politika lehetőséget kap arra, hogy minden, a határon túl élő magyarsággal kapcsolatos törvény elfogadását megelőzően kellő mélységben tájékozódhasson az érintettektől. Kiemelte: a Fidesz irányadónak tekinti az úgynevezett „antalli doktrínát”, amelynek értelmében a határon túli magyarság ügyeiben az ő megkérdezésük nélkül, a velük való megbeszélések nélkül nem lehet döntést hozni. Amennyiben a határon túli magyarság által támasztott igények nem sértik az anyaországon belül élőkét, akkor ezekben a kérdésekben el kell fogadni a határon túli magyarok véleményét, és utána azt mind a kétoldalú, mind a nemzetközi fórumokon képviselni kell. „A rendszerváltozás egyik legtartósabb vívmánya ez a doktrína, érvényességét elismerjük, és ennek szellemében partneri viszonyt tartunk fent a határon túli magyarok szervezeteivel, beleértve a délvidéki magyarokat és Kasza Józsefet is.” – szögezte le Orbán Viktor.
Kasza József elmondta, hogy a kormányfővel folytatott megbeszélésükön elfogadták, hogy tárgyalnak a „Szülőfőld programról” és a „Szülőföld Alapról” is. Ugyanis számukra nem ismeretes, hogy ez a két elképzelés mit rejt magában.
Orbán Viktor rámutatott „Mi egy nemzeti párt vagyunk, és egyik politikai küldetésünknek azt tartjuk, hogy a Kárpát-medencében, kihasználva az uniós csatlakozás nyújtotta lehetőségeket, létrejöjjön a magyar nemzet teljes körű újraegyesítése. Az európai normáknak megfelelően autonómiák szülessenek és az Európai Unióban bevett formákban megszülessenek a kettős állampolgárságról szóló döntések, a Felvidéktől a Délvidékig.“ Orbán fontosnak tartja, hogy további várakozás nélkül szülessenek meg azok a döntések, amelyek megkönynyítik a határon túli magyarság életét. „Legalább néhány olyan technikai jellegű problémát oldjunk meg, amelynek a valóságos életben igenis van jelentősége.” – fejezte ki reményét.
Bugár és Kasza tolmácsolták Mádl Ferencnek a határon túli magyar szervezetek kérését, hogy az államfő terjesszen be törvényt az Országgyűléshez a kettős állampolgárság ügyének rendezése érdekében. Mádl ezt megértéssel fogadta, kijelentette: a kormány és a határon túli magyar szervezetek tárgyalásainak kimenetelétől függően dönt a szükséges lépésekről.
(Duna TV, MEH, MN, ORIGO - összefoglaló: O.N.)
A szabadkai találkozó zárónyilatkozata
A Magyar Állandó Értekezlet Magyarország határain túli tagszervezetei, valamint
a meghívott nyugati és tengeren túli magyar szervezetek képviselői
csütörtök-pénteki szabadkai találkozójukon megtárgyalták a december 5-i
magyarországi népszavazás után előállt helyzetet, és zárónyilatkozatban
fogalmazták meg ezzel kapcsolatos állásfoglalásukat.
Az értekezlet résztvevői csalódásukat fejezték ki amiatt, hogy a 2004. december
5-én megtartott népszavazáson a magyarországi választóknak csak 37 százaléka
vett részt, és ezeknek alig több mint fele támogatta csupán a nem magyar
állampolgárságú magyarok magyarországi kedvezményes honosítását. Köszönetüket
fejezték ki ugyanakkor mindazoknak, akik a népszavazáson feltett kérdésre
igennel szavaztak.
A „kis Máért” résztvevői megdöbbenésüket fejezték ki amiatt, hogy az
állampolgárság ügye pártpolitikai küzdelmek tárgyává vált, és elítélték a
magyarországi politikai élet mindazon szereplőit, akik a valótlan állításokon
alapuló kampánnyal félrevezették a magyarországi választópolgárok egy részét,
nemmel való szavazásra vagy távolmaradásra bíztatva őket.
A népszavazás sikertelensége ellenére a szabadkai fórum résztvevői továbbra is
vallják, hogy a magyar nemzet nyelvileg, kulturálisan és történelmileg egy és
oszthatatlan, függetlenül a mindenkori magyarországi pártpolitikai akarattól.
A határon túli magyar szervezetek elvárják a magyar Országgyűlésétől, hogy
haladéktalanul alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli
magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük vagy állandó lakóhelyük
elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal.
A tanácskozáson résztvevő határon túli magyar szervezetek alapvető politikai
célkitűzése a szülőföldön való megmaradás és boldogulás biztosítása. Ennek egyik
feltétele az autonómiaformák törvényi szavatolása és gyakorlati alkalmazása,
valamint a méltányos költségvetési és gazdasági-jogszabályi háttér megteremtése.
Ehhez elengedhetetlen a határon túli magyar szervezetek szülőföldön meglévő
lehetőségeinek kihasználásán túl Magyarország és a mindenkori magyar kormány
erkölcsi, szakmai, politikai és anyagi támogatása is.
A tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy a legsúlyosabb helyzetben
levő, az Európai Unión tartósan kívül rekedő vajdasági és kárpátaljai magyarság
a támogatásokat illetően pozitív diszkriminációban részesüljön. Úgy vélik, hogy
a közös álláspontok kialakításának legfontosabb színtere a Magyar Állandó
Értekezlet, amelynek összehívását legkésőbb 2005. április közepére javasolják.
A tanácskozás résztvevői úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Határon Túli Magyar
Szervezetek Fórumát (HTMSZF), amelyet minden olyan alkalommal összehívnak,
amikor ezt a határon túli magyarság és a nemzet egészének közös ügye megkívánja.
A Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumában (HTMSZF) – a szervezet
megalakításáról szóló javaslat értelmében – a kárpát-medencei résztvevők
szavazati joggal, más régiók résztvevői pedig tanácskozási joggal rendelkeznek.
A fórum új tagjai azon magyar politikai szervezetek lehetnek, amelyeket az
alapító tagok konszenzussal vesznek fel. A szavazati joggal rendelkező tagok a
tanácskozási jogú új tagokat is konszenzussal veszik fel. A Fórum évente
legalább két alkalommal ülésezik. A Fórum rendkívüli ülését a szavazati joggal
rendelkező tagok kétharmadának kérésére tartják meg. A Fórum szavazati joggal
rendelkező tagjai döntéseiket a szavazati joggal rendelkező jelenlévő tagok
egyetértésével hozzák meg.
Egy szőgyéni háborús veterán visszaemlékezései
A Don-kanyar poklában
Tényleges katonaként 1942 áprilisában a 2. Magyar Hadsereggel mentem ki
Oroszországba. A partizánok felrobbantották előttünk a hidakat, vasutakat, a
fontos épületeket felégették. A járhatatlan utakon ágyúink gyakorta
elsülylyedtek. Ilyenkor ideális célpontnak bizonyultunk a brianszky erdőt jól
ismerő partizánok részére. Megdöbbentett, milyen sok nő volt közöttük. Aludni,
sőt beszélni se lehetett a partizánoktól, már a ló nyerítése is elárult
bennünket. Ők voltak otthon, ismertek minden zugot, néha a fák hegyéről, szinte
a semmiből bukkantak elő, és halomra lőtték az embereket, lovakat. Egyik
bajtársam a szemem láttára úgy halt meg, hogy rádőlt a ló és agyonnyomta. De
láttam azt is, hogy véres cafatok repülnek a levegőben, amikor a gránát a kocsis
és a lovak közé csapódott.
1942. június 29-én hajnali háromkor megindult a támadás az oroszok ellen. Német
harci gépek segítették az előrenyomulást. Több mint egy hónapig mentünk a Don
folyóig, Voronyezs városáig.
Az előrenyomulás alatt sokat szenvedtünk, több mint egy évig futóárkokban
aludtunk. Nyáron, ősszel, télen ugyanabban a ruhában, bakancsban, amiben
kimentünk. Annyi volt bennünk a tetű, hogy véresre kapartuk a gatyaráncot.
Bevarasodtunk és a fogainkat csikorgattuk, ha a ruha hozzáért.
Sokuknak annyira elegük lett a szenvedésekből, hogy az öncsonkítástól sem
riadtak vissza. Mielőtt a Donhoz értünk, földijeim közül négyen összebeszéltek,
és ellőtték egymás kezét. A négy hasonló sebesülés rögtön gyanút keltett a
parancsnokokban. Ezért akkoriban hadbíróság és agyonlövés járt. Kettő olyan
súlyos sebet kapott, hogy haza kellett őket küldeni. A másik kettőnek azonban
nem volt ilyen szerencséje. Tudatták velük, hogy vissza kell térniük a rajhoz,
de híre ment annak is, hogy ott azonnali kivégzés vár rájuk. Egyikük a rá váró
jövő elől öngyilkosságba menekült – Starý Oskovban egy padláson felakasztotta
magát. A másik pedig épp csak megérkezett a Don-kanyarhoz, máris végzett vele
egy partizán golyója, vagy ki tudja...
Több mint hat hónapig állt a front a Don partján. Néhány orosz azokban a
falvakban maradt, amelyeket elfoglaltunk, s bizony már akkor érzékeny
veszteségeket okoztak nekünk. Arhangelszkoje, Jablocsnoje falukban tízes sírokba
temették a magyar honvédeket, több falumbéli is ilyen közös sírban nyugszik.
Én a tisztemmel együtt előretolt állásban szolgáltam. Az volt a feladatunk, hogy
telefonon figyelmeztessük a hátunk mögöttieket a veszélyre, vagy támadásra.
Óriási szerencsém volt, mert januárban a tisztemmel együtt pár hétre a
frontvonal mögé vezényeltek azzal a feladattal, hogy sajátítsuk el az új ágyúk
használatát.
Ott kaptuk a hírt, hogy az oroszok 1943. január 13-án hajnali 3-kor áttörték a
frontvonalat. Fejet vesztve menekültünk a 30–40 fokos hidegben, hátrahagyva
ágyúinkat, lovainkat. A legalapvetőbb ruházat, tisztálkodó szerek nélkül naponta
úgy negyven kilométert gyalogoltunk. Az emberek tucatszámra fagytak meg az úton.
A vasút mentén jöttünk hazafelé a vérfagyasztó hidegben, amikor észrevettem,
hogy egy olasz katona ballag mögöttem. Nézem, a bakancsok a vállán, ő pedig
mezítláb – a talpa megfagyott, levált a lábáról és mintha papucsban lett volna,
úgy kattogott. Borzalmas látvány volt, rémálmaimban még most is hallom a
megfagyott hús kattogását.
300–500-as csoportokban jöttünk, mint a birkák pásztor nélkül. A tisztjeink
elrejtették rangfokozatukat, mivel az oroszok a tiszteket agyonlőtték. Hajnali
3-kor már mindig bekiabáltak az ablakon: „Bajtársak, magyarok, induljunk,
hazamegyünk.” Van aki a barátját, van aki az apját támogatta, kitartásra
bíztatta a végtelenségig legyengült embereket. Jól jött, hogy tudtam kicsit
szlovákul, mert így legalább élelmiszert sikerült szereznem. Az egyik faluban
egy tehenet találtunk. A gazdája váltig állította: „nedojí, nedojí”. Én azonban
ezzel mit se törődve egy mocskos sajkába fejtem a tejet, gyorsan lehajtottam.
Utánam már vagy huszan álltak sorban, hogy: „Bajtárs, adj legalább egy kortyot,
már 3 napja nem ettem.”
Olyan hidegek voltak, hogy a kapca belefagyott a bakancsba. Egy órát, kettőt
lehetett csak aludni, különben megfagytunk volna.
Több mint egy hónapig meneteltünk. 1500 kilométert tettünk meg gyalog a Dontól
Lengyelországig. Negyven kilósan, keléssel a hónom alatt kerültem kórházba, meg
aztán tetűk annyira kirágtak, hogy csontig kivakartam a csípések helyét.
Lefertőtlenítettek, majd felvágták a kelést és így a gyógyulás útjára léptem.
Felhíztam, mert mindenki ételét elfogyasztottam aki nem bírt enni. Egy
alkalommal vacsoraosztás után mentem vissza az osztályra, és két idegen katonát
találtam a szobánkon. Láttam, egyikük mellett ott az étel, épp csak bele van
túrva. Azt mondta, nyugodtan megehetem, ő nem kéri. Megettem az ő kanalával, az
ő csajkájából. Jóllakottan, nyugodtan pihentem, ám éjfél tájban látom, ugrál a
falnak és meghal. Mi baja lehetett ennek? – tűnődtem. Még soha annyira nem
féltem, mint akkor, amikor rájöttem tífuszos lehetett. „Na Feri, most cseszted
el az életed” – mondtam magamnak. A főorvos is bíztatott: „Látom magát kilenc
nap múlva ugyanígy feküdni.” Nagy szerencsémre ezt is megúsztam.
A kórházból minden szombaton csak 12 személy mehetett haza a szabadságos
vonattal. Én persze sose voltam a szerencsés hazaindulók között. Ezt megelégelve
írtam magamnak egy siralmas levelet: „Apád a kórházban, én betegen fekszek
itthon – siess haza, mert kell a segítség.” Mutatom a főorvosnak, s ő
segítőkészen megígérte, hogy a következő szombaton az elsők között leszek.
Amikor az ügyeletes kiabálta a nevemet rettenetesen megijedtem – azt hittem a
főorvos rájött, hogy becsaptam. Szerencsére nem így volt, s közölte velem, hogy
az egyik ápoló nem tud menni, és indulhatok helyette rögtön másnap.
Húsvétvasárnap értem haza, épp misére igyekeztek az emberek. Én is kiszabadultam
a halál torkából, én is feltámadtam – örvendeztem, azt gondolva vége a
szenvedéseimnek. Nem volt vége. 1944 szeptemberében újra frontszolgálatra
vezényeltek, ezúttal, mint Szállasi katonáját. De ez már egy másik történet.
Lejegyezte: Bokor Klára