A szlovákiai magyarság, mint tudjuk, kényszerkisebbség. Az Európai Únióhoz csatlakozottak közül a legnagyobb kisebbség a felvidéki magyarság, amely az elmúlt 85 év alatt nem hozta létre hatékony kulturális és gazdasági közösségeit.
Kiugrási lehetőségünk a rendszerváltoztatás óta sok volt. Ezek közül a leg életképesebb próbálkozás arra, hogy önálló nemzeti művelődési, oktatási és regionális stratégiát alakítsunk ki, az 1994. január 8-án Komáromban szervezett szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlése volt.
A nagygyűlés egy olyan politikai közegben született, amikor a kommunista diktatúra bukása után létrejött hatalom kormányainak egyike sem volt hajlandó rá, hogy konstruktív módon mérlegelje a magyar nemzeti közösség jogos igényeit. A Csallóközi Városok és Községek Társulásának (CSVKT) hívó szavára több, mint 3500 legitim szlovákiai magyar képviselő és polgármester vett részt a gyűlésen, ahol a szervezők három fontos kérdéskör megvitatását tűzték ki célul: az önkormányzatok jogi helyzete, az állami közigazgatás átszervezésének kérdése, illetve a magyar közösség alkotmányos jogállása. A kor szava rádöbbentette nemzetünk itthoni, felvidéki vezetőit, hogy jövőnk szempontjából létfontosságú a magyar társadalmat érintő konkrét irányvonalak kimunkálása.
A magyarság választott képviselői tudatában voltak annak, hogy a közigazgatás
átszervezésénél a történelmi, kulturális és nyelvi szempontokat kell
prioritásként kezelnünk, hiszen ezek figyelmen kívül hagyásával a mi
segédletünkkel szabdalnak szét bennünket (amint ez a magyarok lakta régiók
esetében 2001-ben megtörtént, s így nincs olyan szlovákiai megye, ahol nem lenne
leszavazható a magyarság). Szem előtt tartották a máig igazolható tényt, hogy a
déli, magyarok lakta járásokban legnagyobb a munkanélküliség, azaz, hogy a
magyar ajkú vidékeken még várat magára a gazdasági rendszerváltozás.
Mérlegelték, hogy a magyar többségű községek negyven százalékában nincs magyar
iskola és, hogy a Szlovák Köztársaság Alkotmánya nem tartalmazza a nemzeti
kisebbségek anyanyelven történő oktatásának jogát, de még a szülőföldhöz való
jogot sem. Mindezekre a kérdésekre csupán egy dolog jelenthetett volna gyógyírt
már akkor, 1994-ben. A valós, legszélesebb körű önrendelkezés biztosítása, amely
feladatként rótta volna működtetőire a magyar nyelvű felsőoktatási intézmény
létrehozását és életben tartását, jogaink érvényesítésének megkönnyítését egy
nemzetiségi jogi kódex megalkotásával, kulturális örökségünk ápolása és védelme
stratégiájának kidolgozását.
Az 1994-es komáromi nagygyűlésen meghatározták az útirányt, ennek ellenére
később elvárásaink szintjét alacsonyra tették és a követeléseinkből engedtek a
képviseletünkkel megbízottak. A CSVKT határozott álláspontja – amely mind a mai
napig megvalósításra vár – határozott nézetet fogalmazott meg arról, hogy:
„társulást kell létrehozni az önkormányzati képviselők, polgármesterek és
parlamenti képviselők részvételével, hogy állásfoglalásainkat kellő
odafigyeléssel és komolysággal tárgyalják.”
A nagygyűlés jelenlévők által elfogadott zárónyilatkozata leteszi a voksát a
szlovákiai magyarság állam keretei közötti önrendelkezési joga mellett,
önrendelkezés alatt pedig tudvalévőleg azt értjük ma is, ha egy csoporthoz –
nemzeti kisebbséghez, nemzethez – tartozó egyének a lehető legteljesebb körben
gyakorolhatják szabadságaikat.
A kisebbségi önrendelkezés fogalma nem zárja ki, hogy kisebbségi területi autonómiák alakuljanak azokon a területeken, ahol a kisebbség többségben él. A Kárpát – medencében, így Szlovákiában is – mivel itt, mint egész Közép – Európában jellemző, hogy a többségben lakott területeken kívül elszórtan is élnek kisebbségi egyének - a területi elv kiegészülhet személyi elvű autonómiával is. Ha ezen sorokhoz hozzátesszük Lőrincz Csaba írásában olvasottakat, hogy: „az autonómia nem más, mint ha az ember szabadon vállalja saját kötöttségeit”, akkor a gyűlés hiteles jegyzőkönyve és a jelen tükrében értelmeznünk kell, és át illik gondolnunk, aktualitásukat vesztették-e A. Nagy László szavai , aki kifejtette, hogy: „...a feladatok között a nemzetiségi törvénnyel együtt a kulturális és az oktatási autonómia elérése az elsődleges feladat.”.
Európai Uniós létünk elején felmerülhet bennünk felvidéki magyarokban a
kérdés, hogy vajon kire dől majd az 1994. január 8. óta szekrényben porosodó
csontváz. A közös európai alkotmányból kiszorulnak a kisebbségek. A délvidéki
magyarság megalkotta már az egyenlőre centralizáltnak tetsző, de működő
Vajdasági Nemzeti Tanácsát és sajátjainak nem engedi elfelejteni az autonómia
fogalmát. Erdélyben a nemzet jövőjét féltő magyarok Székely Nemzeti Tanácsot
hívtak életre, dacolva a hatalmon lévőkkel, és olykor az azokhoz közel álló,
állandóan taktikázó magyar érdekképviseletükkel is. Mi, felvidéki magyarok 1994
óta várunk és hagyjuk, hogy az autonómiát, nemzeti önrendelkezést szájukra
vevőket, megbélyegezzék, radikálisnak kiáltsák ki. Pedig, ha elfogadjuk, hogy
kollektív nemzetiségi jogok illetik meg ezt a közösséget (ti. a szlovákiai
magyarságot), akkor el kell azt is fogadni, hogy kollektív jogalanyok is
vagyunk, sorsunkról elsősorban mi maguk rendelkezünk. 2004-es év átrajzolta a
kárpát - medencei magyar térképet. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk
szétszabdalta a történelmi ország magyarságát, majd a december 5-iki
népszavazással hagytuk, hogy még egyet penderítsen rajtunk a történelem. Itt az
idő, hogy 11 esztendőt magunk mögött hagyva végre valahára újra egymásra
találjunk, és ne máshonnan lessük az állandó segítséget. Alakítsuk ki nemzeti
központú műhelyeinket, hogy nemzetrészünk önálló gazdasági, kulturális,
regionális célokat tudjon megfogalmazni, nem a maguknak kapirgáló egyének, hanem
a felvidéki magyar közösség érdekében.
Zárszóként álljanak itt Orbán Viktor, Dunaszerdahelyen a Liberalizmus és
kollektív jogok című konferencia nyitóbeszédében, 1991-ben elhangzott szavai:
„Azok a pártok, amelyek nem képesek elvileg tartható, gyakorlatban használható
és sikeresen végrehajtható válaszokat megfogalmazni a nemzetiségi problémára,
nem is érdemlik meg, hogy életben maradjanak ebben a térségben.”
Petheő Attila