Jó másfél évtizeddel ezelőtt a Csallóköz, konkrétabban a Dunaszerdahelyi járás még az ország (egyik) éléstárának számított. Vajon mi ma a régióban a helyzet, kérdeztük Patasi Ilonától, a Dunaszerdahelyi Regionális Mezőgazdasági és Élelmiszer-ipari Kamara elnökétől,
Elöljáróban el kell mondani, hogy Patasi Ilonát gyermekkorától erős szálak kötik a mezőgazdasághoz.
– Való igaz, éppen ezért is kezdtem tanulmányaim befejeztével mezőgazdasági üzemben dolgozni. Nagyon jó helyre kerültem, az igazgatónak ugyanis volt egy jó, ma is követésre méltó elmélete. Az volt az elképzelése, hogy a pályakezdőnek az összes részlegen kell egy bizonyos ideig dolgoznia, s csak ezt követően kaphat állandó beosztást. Megismétlem: jó teória, azt tapasztalom ugyanis, hogy nem egy komoly tisztségben lévő szakembernek nincs kellő általános gyakorlati termelési tapasztalata. Meggyőződésem, hogy sokan másképp kezelnék a felmerülő napi problémákat, ha jobban ismernék a gyakorlati helyzetet.
Egy ideig termelési vezetőként dolgoztam. Később a járási mezőgazdasági
szakszövetség elnöke lettem. Amikor, az agrárium átalakulásának kezdetén
létrejöttek a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari kamarák területi hivatalai,
megpályáztam a tisztséget. Mivel nyertem, a hivatal élére állhattam. Fél évig
azonban még a parasztszövetség járási titkára is voltam, tehát két tisztséget
láttam el.
Kilencvenkettőben, 85 alapító taggal, Dunaszerdahelyen közhasznú intézményként
szakmai önkormányzatot, regionális mezőgazdasági és élelmiszer-ipari kamarát
hoztunk létre. A kamarának a törvényből eredően minden egyes mezőgazdasági és
élelmiszer-ipari üzem, valamint a társaságok számára szolgáltatást végző cég
tagja lett. A magángazdák számára a tagság nem volt kötelező.
Ma is hatékonyan részt vállalunk az állami politika érvényesítésében, emellett
azonban a tagság érdekeinek a védelmét is meghatározó feladatunknak tartjuk. Nem
csupán a tagság szakmai továbbképzéséről gondoskodunk, hanem – gazdasági,
pénzügyi, piacszabályozási, jogi, de más egyéb tagságunkat érintő ügyekben is –
szakmai tanácsokat is nyújtunk.
Egyes fejlett nyugat-európai országokban jelentős a munkamegosztás a kamara és
az állam között. Ausztriában és Franciaországban a kamarai teendők ellátásához
szükséges költségek felét az állam fedezi.
Évtizedek óta ismeri az agrárium helyzetét. Mekkora területet műveltek a
járás mezőgazdasági üzemei a rendszerváltás előtt és hány hektáron gazdálkodnak
jelenleg a különféle agrártársulások és egyének?
– Másfél évtizeddel ezelőtt még mi adtuk az ország mezőgazdasági
termelésének a tíz százalékát, ami azt is jelenti, hogy a szövetkezetek közel 13
ezer embernek biztosítottak munkát, megélhetést. Ma is a mezőgazdasági termelés
a meghatározó, az ágazatban azonban már csak mintegy 6 ezer személy dolgozik, s
a létszám a jövőben még tovább fog csökkenni.
Mi a helyzet a szövetkezetekkel? A farmergazdák vagy a társulások
sikeresebbek?
– Járásunkban 71 ezer hektár szántóterület volt és van ma is. Mintegy 55
ezer kehtáron különböző agrárcégek, szövetkezetek, kft.-k, részvénytársaságok
működnek, a „maradékot“ pedig egyének, magángazdák, farmerek művelik. A termelés
összetétele lényegesen nem változott. Mezőgazdászaink jelenleg évente 320 ezer
tonna gabonát (ezen belül 165 ezer tonna kukoricát), 5000 tonna olajosnövényt,
továbbá 16 ezer tonna cukorrépát termesztenek. Van továbbá 1000 hektár
gyümölcsösünk és 300 hektár szőlőnk is. Zöldségtermesztéssel ma már (s mindössze
500 hektáron) főleg egyének foglalkoznak. Sajnos, ha nem kapnak támogatást
(mondjuk a földadó elengedésével, mint Lengyelországban vagy Magyarországon),
közülük is többen felhagynak majd a termeléssel. Megoldás lehetne az Ausztriában
és Lengyelországban alkalmazott gyakorlat is, hogy bizonyos meghatározott
forgalomig, konkrétan másfél millió koronáig, csak szociális biztosítást kellene
fizetniük...
Sok a parlagon hagyott föld?
– Nem mondanám. A művelhető területek talán 1-2 százaléka áll parlagon. Ám a
községi önkormányzatok egy kis odafigyeléssel ezeket a területeket is
nevesíthetnék, elvégre a földadó a települések számlájára fut be. Az unióban a
parlagon maradt területeket a község „lekezeli“, gyomirtózza, megszántatja, a
költségeket pedig a tulajdonosnak kiszámlázza.
Sikeres évet zártak a régió mezőgazdászai?
– Mivel az időjárás kedvezett, nagyobbak lettek a hozamok, mint az előző
három esztendőben bármikor. Sajnos, ez inkább hátrány lett, mint előny, ugyanis
„nincs ára a gabonának“. A termelők leginkább az úgynevezett intervenciós árban
bíztak, mivel azonban nincs elegendő raktározási lehetőség, reményeik nem váltak
valóra. (Persze az is lehet, hogy a raktározók és a kereskedők csak „kibeszélik
magukat“, aztán majd alacsony áron felvásárolják a készleteket és ők ajánlják
fel intervencióra?) Nagy gondot jelent, hogy az országban jelentősen lecsökkent
az állatállomány, ezáltal ugyanis sok takarmánygabona feleslegessé vált.
Az elmúlt években nem egy uniós országban járt, a helyszíneken
ismerkedhetett meg az „uniós valósággal“. Mit tapasztalt, miért sikeresek a
német, holland, spanyol gazdák, s miért nem tudnak a mi termelőink közül sokan
előbbre jutni?
– A „régi“ uniós országokkal nagyon nehéz felvenni a versenyt, ugyanis
arrafelé nemcsak a támogatás mértéke magasabb, mint minálunk, hanem a gazdaság
is jóval erősebb, éppen ezért a lakosság fizetőképesebb, tőkeerősebb, mint
Szlovákiában, magyarán: az emberek többet költhetnek létfontosságú, a szervezet
fejlődéséhez, kondícióban tartásához elengedhetetlenül szükséges élelmiszerek
rendszeres vásárlására, mint honi tájainkon. Nem a véletlen műve, hogy alapvető
élelmiszereket (például tejet és tejtermékeket) egyre kevesebben vásárolnak napi
rendszerességgel.
Szlovákiában a hozzáadottérték-adó, a DPH is igen magas: 19 százalékos adó
Szlovákián kívül csupán két országban van. No meg aztán, nehéz úgy eredményesen
termelni, hogy a belépő költségek szinte az egekig szöktek, a vetőmag, a
növényvédőszerek, a műtrágya, a különféle munkagépek háromszázszor többe
kerülnek, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt, a termény- vagy termékértékesítés
pedig sok esetben még 1990-es áron is komoly gondot jelent.
Szólni kell, még ha már százszor lerágott csontnak tűnik is, az üzletláncok
árpolitikájáról is. Talán arra megy ki a játék, hogy megszűnjön az országban a
termelés, a feldolgozás, hogy aztán nagyvonalúan (ám a jelenleginél már jóval
magasabb áron) s kizárólag az áruházak szállíthassanak nekünk bizonyos alapvető
élelmiszereket, terményeket?
Nem azért siránkoznak a gazdák, a termelők, mert képtelenek eredményeket
felmutatni, s ahelyett, hogy változtatnának munkamódszereiken, továbbra is a
régi kitaposott ösvényeken ballagnak és ma is „állam bácsitól“ várják a
segítséget?
– Hazai termékeink többsége bármikor felveszi a külföldi áruval a versenyt.
Sőt az egészégre sem ártalmasak, mivel a mi szakhatósági előírásaink sok esetben
keményebbek, szigorúbbak, mint az EU-s országokban alkalmazott szabályok,
minálunk azonban jelenleg az emberek többsége a terméknek nem a minőségét, hanem
az árát figyeli. Némi reménysugár lehet, hogy 2007-ben az EU agrárpolitikája
megváltozik.
Simon miniszter úr Jézuskája azt hiszem minden gazda számára a legjobbkor hozta
a területalapú támogatást. Sok gazdának, gazdaságnak ugyanis tetemes adóssága
lett: a gabona a raktárakban maradt, jelentős bevétel jóformán semmiből sem
adódott, csak ha tejet vagy jószágot értékesítettek, az adósságokat (biztosítók,
adóhivatalok, önkormányzatok felé) azonban könyörtelenül törleszteni kellett...
Remélem, földművelőink az idén is kapnak az újrainduláshoz legalább némi
segítséget.
Zolczer László