Jól emlékszem, az otthon építésének terve milyen vitákat váltott ki, milyen
érzelmeket kavart. Anyám egyértelműen azért érvelt, hogy létrejöjjön. Még azokat
a magukra maradt, tehetetlenné, maguk ellátására már alig-alig képes falubelieket is
végiglátogatta, akikről úgy gondolta, jobb helyük, dolguk lesz az otthonban, mint
odahaza, a saját házukban. Zavartan hallgattam, mert akkor még úgy véltem,
mindenkinek a saját megszokott környezetében, családjában a legjobb. Legfőképpen,
mikorra megöregszik. De anyám ott élt, s jobban belelátott a családok életébe, az
idős emberek titkaiba, félelmeibe, mint én. Tudta, milyen messze van a városba szakadt
gyerek és unoka, ha segítségre, ha a mindennapi emberi figyelemre, jó szóra lenne
szükség. És miután – 20 évvel ezelőtt – átadták a korszerű, új épületet,
lassan barátkozni kezdtem a nyugdíjasotthon létével, szükségességével. Maga a
község a 2 millió koronás beruházáshoz 600 ezer koronányi társadalmi munkával
járult hozzá. (Akkor ezek az összegek sokkal nagyobb értéket képviseltek, mint
amennyinek az most tűnik.)
Az első lakók közül Joli nénire emlékszem. Ő a fővárosi panellakása
magányából azért költözött haza – egyenesen a nyugdíjasotthonba –, hogy a
szülőfalujában lehessen. Még a sírkövét is hazavitette. Élvezte, hogy nincs
egyedül. Emlékeket idézett, elérzékenyedve sétált a faluban, be-beült a Csemadok
műsoros estjeire. Végigvizitelte egykori barátnőit. Megvette magának a sírhelyet,
felállíttatta a sírkövet, rajta a nevével, születése évével. És elültette még
a virágokat is. Öntözgette, ápolgatta. Derűs és elégedett volt. „Ez az én
legutolsó menedékem!” – mutatott szét otthonos szobájában, amikor meglátogattuk.
Akkor – kezdetben – még csak hét lakója volt az otthonnak. De gyorsan népszerűvé vált, mivel az odahaza élő, de főtt ételt igénylő nyugdíjasok számára is főztek, s amikor kellett, elkezdték az ebédek házhoz szállítását. És a község minden nyugdíjasa igénybe vehette a kedvezményes mosodai szolgáltatást.
Ezek a „külső” szolgáltatások mára már természetessé váltak. Maga az otthon 1989-ben 30 férőhellyel bővült. Ma 42 lakója van. Nemcsak alsószeliek, mivel közelebbről és távolabbról is sokan éppen ide kívánkoznak.
Itt ugyanis már-már a lehetetlenre vállalkoznak. Megpróbálják pótolni a pótolhatatlant.
A családot, a gyermekek és az unokák szeretetét. Mert – mindannyian tudjuk – nem kevés gyermek, család számára teher az idős szülő. A magatehetetlen ember ellátása pedig ma – kialakulatlan, tisztázatlan most a gondozói szolgálat – szinte megoldhatatlan. Azok az esetek a legfájdalmasabbak, szinte járványként terjesztik a szomorúságot, a bánatot, amikor még nem magatehetetlen – csupán öreg és elhagyott – szülő kerül az otthonba. A rendszeres látogatás ígérete éppen az ő esetükben reménytelen várakozássá válik. Sokszor még a karácsony sem hozza el a közeli vagy távoli városból az elfoglalt gyermekeket, a sóvárogva szeretett unokákat. És ezt, éppen itt, a többiek szeme előtt annyira jó lenne eltitkolni, mégsem lehet!
Göndör Ibolya főnővérnek és a munkatársainak ezért a magas színvonalú egészségügyi és szociális ellátás mellett a legfőbb gondja, hogy sokrétű tevékenységgel, különféle rendezvényekkel (például az óvodások és az iskolások idelátogatásával), vagy egy-egy ünnepi vacsorával a vendéglőben, színházlátogatással, oldani próbálják a magányosság, az életből való kirekesztettség érzését a lakókban. Felmérhetetlenül nagy segítség ebben az, hogy saját újságjuk van. Ezüst Évek a címe. Ebben, milyen pontosan tudta Karinthy, „Nem mondhatom el senkinek,/ elmondom hát mindenkinek”, kiírják magukból mindazt, ami éjszakai álmukból fel-felriasztja őket, vagy ami a többiek fájdalmával rokon, s ez egyben fel is oldja a szorongásukat, enyhíti a szomorúságukat.
Amióta az önkormányzat vált az intézmény fenntartójává, sok minden történt. Pályázat útján új igazgató került az otthon élére, helybeli ő is, Morovics István mérnök. Hozzáértéssel, kiváló szociális érzékenységgel teszi a dolgát. És elkezdődött az épület korszerűsítése, most már az EU-s normáknak megfelelően. A földszinti szobákhoz külön szociális helyiségeket alakítottak ki zuhanyozókkal. Már elkészültek a további rekonstrukció tervei, amelyeknek a megvalósítása a községnek eredetileg 31 millió koronájába került volna. Közben azonban megváltoztak az állami támogatás feltételei, az önrésznek 5% helyett 15%-ot kell kitennie. Tehát pályázni kell, támogatókat találni, ha azt akarják, hogy az emeletre felvonó is szállíthassa a mozgásképteleneket, a tolókocsis lakókat. És hogy az állandó orvosi ellátásra szorulók számára a külön részleg felépülhessen. A fűtést, a víz- és szennyvízvezetékeket már most úgy kell kialakítaniuk, hogy a további bővítés során erre tudjanak rákapcsolódni.
Mindezek a költséges munkálatok nem jelentik azt, hogy sokkal több lakóval
számolnak. Csupán 52 férőhelyűvé bővítik az otthont. De valóban emberi
körülményeket akarnak kialakítani, hogy magánéletük is lehessen az itt menedékre
lelőknek. Most 2-3 férőhelyesek a szobák, egy különszobás lakójuk van. Talán
többen szeretnének egyedül lakni a szobájukban. Ezeknek az igényeknek is igyekszenek
megfelelni.
És a legfontosabb, hogy az idős, a beteg, a rászoruló emberek a végelgyengülés
állapotában idehaza, a saját falujukban, családjuk közelében kaphassák meg az
állandó orvosi ellátást, ha eljön az idő. Ezért kell az új részleg. A kórházi
segítségnyújtás újabban rendkívül keserves tapasztalatait ismerve – ez valóban
sürgető követelmény!
Most, az intézmény átadásának 20. évfordulója kedves élményt jelentett mind az otthon dolgozóinak és lakóinak, mind az egész falunak. Ugyanis ez a kapu mindenki számára nyitva áll. Itt találkoznak be-bejárva a nyugdíjasok klubjának tagjai is. Nagy a társalgó, könyvtár, tévé és sok-sok kényelmes ülőalkalmatosság fogadja a látogatókat, meg azokat is, akik nyugdíjasként járnak ide trécselni, a régi barátokkal, szomszédokkal együtt tölteni az időt. Akárhányszor idelátogatok, mindig a szívélyesség, a tökéletes tisztaság, a nyugalom légköre fogad. Hogy mennyi körültekintés, mennyi fáradság árán jön létre, arról keveset beszél Seres Lajos polgármester s Morovics István igazgató is. A lakók biztonságérzetét növeli az is, hogy nem nagy öszszegű, „belépővel”, hanem havonkénti befizetéseik által (és persze, a község költségvetési támogatásából) élhetnek itt. Ez az összeg az igazgató tájékoztatása szerint 4000-4500 korona.
Ma már megértem, hogy anyám nem nekünk szóló szemrehányásként, hanem saját megnyugtatására mondta, ha késve, fáradtan érkeztünk hozzá hétvégi ingajáratunk évei, hónapjai, hetei során, „inkább bemegyek az otthonba!”. A városi panelmagány (amíg mi dolgozunk) még elfogadhatatlanabbnak tűnt számára, mint a ránk való várakozás házunk kapujában. Nem az volt a sorsa, hogy választhasson, hogy szeretetünk bizonyítandó, városi környezetünket rákényszerítsük. Talán – a többi, oly lelkesen végzett munkája mellett – még a gyermeke, unokái számára is ilyen előrelátóan – a szülőfalu melengető ölében így segített nekünk is megteremteni azt a legutolsó menedéket.
H. Mészáros Erzsébet