A mérleg nyelve Szlovákia 2004. május elseje óta teljes jogú tagja az Európai Uniónak. Tavaly kora tavasszal, még a csatlakozás előtt, többektől megkérdeztük, mit várnak az uniótól, s remélik-e, hogy a tagsággal jobbra fordul az ország helyzete. A minap, jó pár hónap elteltével, ismét megérdeklődtük a 2004 elején nyilatkozóktól: vajon a csatlakozással meglátásuk szerint előbbre jutott-e az ország szekere?Kíváncsiak voltunk Wollent Józsefnek, az ipolysági székhelyű Ipoly Unió elnökének a véleményére is.
A mérleg nyelve – Tavaly május elsejétől – magyarázta környezetünk deli őre – én már két uniónak vagyok a tagja. Az Ipoly Unión kívül, amely valójában környezetvédelmi és kulturális egyesület, és az Ipoly-völgy természeti és humán értékeinek a megőrzését szolgálja, és a munkahelyem, egy másik, egy nagyobb, egy több országot felölelő uniónak, az Európai Uniónak is a tagja lettem. Egy éve még csak az elvárásaimat, a fenntartásaimat, a félelmeimet tudtam elmondani, most viszont már mérlegelni is tudok: el tudom mondani, mi jót és mi rosszat hozott nekem, nekünk az EU-s tagságunk első nyolc hónapja.
Melyik irányba billen a mérleg nyelve?
– A mérleg azért mérleg, hogy nemigen áll egy helyben, a legtöbbször ide
is, meg oda is kibillen... Egyik jelentős, jól érzékelhető és mindenképpen pozitív
változás a határok megnyitása, azaz átjárhatóbbá válása lett. Ezt mi, a
„mezsgyéken“, a határok mentén élők, az országhatárokat gyakorta, esetleg
naponta több alkalommal is átlépők érezzük, érzékeljük, s értékeljük
leginkább. A „határnyitás“ embernek és árunak, terméknek egyaránt gyorsabb és
egyszerűbb határátkelést jelent. Sokkal gyorsabban, egyszerűbben juthatunk át
Magyarországra, egy kicsit „szomszédolni“, mint korábban. Sőt, útlevél sem kell
mindenáron, elég a személyi igazolványt felmutatni. Már persze, ha azt is kérik... S
nem kell azon sem izgulnunk, hogy a balassagyarmati piacon vásárolt ruhaneműt,
élelmiszert átengedi-e a finánc a határon.
Tehát megnyílt az út.
– Igen, megnyílt az út. Ez azonban, mivel demokráciában élünk, azt is
jelenti, hogy nem csupán az értékes áru, hanem a silány portéka, s a bóvli is
szabad utat kapott. Mi minőségre törekszünk, kiváló termékekkel akarjuk
„meglepni“ az uniót, közben meg tódul az országba az olcsó, sokszor még csak
jónak sem nevezhető iparcikk, élelmiszer, különböző ipari termék.
Vádaskodni könnyű.
– Igaz. Akkor mondok egy konkrét példát is. Méhészeink és szorgos kis
„munkatársaik“ zömmel kiváló termékeket állítanak elő. Gazdag kínálatukból
kisebb mennyiség is bőven elegendő az unión kívülről EU-ba érkező silány
termékek minőségének a feljavítására. Méhészeink kénytelenek kifogástalan
árujukat áron alul eladni, a különféle termékeik ugyanis jobbára csak a gyatra
alapanyag eladhatóságának a jobbítására szolgálnak. Éppen ezért termékeik,
hiába a kiváló minőség, zömmel csak kis tételekben és kevés pénzért kelnek el.
Mi a megoldás?
– A minőségi termelést kellene a jelenleginél nagyobb mértékben
támogatni, anyagilag is ösztönözni, a pocsék áru beáramlását pedig vissza kellene
szorítani, valamiképp meg kell(ene) fékezni. Ha ugyanis a kereskedők a gyatra, de
olcsón megvásárolt, s éppen ebből kifolyólag szinte fillérekért is haszonnal
eladható termékekkel elárasztják a piacot, a hazai termelő a lelkét is kiteheti,
áruját nem fogja tudni értékesíteni és előbb vagy utóbb visszaadhatja az
iparengedélyt.
Ma már nem csupán az áru, hanem az ember is szabadon vándorol.
– Sajnos, igen. Hogy miért sajnos? Elmondom. Országszerte hihetetlen iramban
s gomba módra szaporodnak a különféle autógyártó üzemek. Ez részben jó, hisz
több ezer állást, munkahelyet teremtenek. Részben viszont rossz, hiszen a
gyáróriások sajnálatos módon többnyire az ország belsejében épülnek. Ennél
nagyobb baj azonban az, hogy ezek a monstrumok kizárólag „robot-állásokat“
teremtenek.
Ipolyság környékén is „robotos“ a helyzet?
– Bizonyám! Ságról meg Túrról, de Hidvégről, Nagyfaluról, Balogról,
Inámból, sőt még a Nagykürtösi járás túloldaláról, Ipolyvarbóról meg a még
távolabbi településekről is a szomszédos Magyarországra, a váci, gödi, rétsági,
nagyoroszi ipari parkokban létesített üzemekben dolgoznak az emberek. A világcégek
hatalmas adókedvezményekkel letelepített leányvállalatai, érthető módon,
elsősorban a fiatal(abb), legnagyobb teljesítményre képes, (leg)munkabíróbb
embereket alkalmazzák.
És ez baj?
– Ez nem, sőt több okból kimondottan jó is. Először is: autóbuszok
viszik, hozzák a dolgozókat, tehát nincsenek kiszolgáltatva a tömegközlekedési
vállalatok kényének-kedvének, másodszor meg: a lakóhelyükön vagy környékükön
állást nem lelők biztos keresethez, rendszeres havi bérhez, aránylag jó fizetéshez
jutnak. Az igazi probléma az, hogy a robotmunka az emberekből szinte kiöli a
gondolkodást, a munkások mindössze néhány betanított művelet elvégzésére
szerződtetett „lényekké“ válnak.
Ezen túlmenően azonban: az embereket elszippantja a szülőföldjükről. Meg aztán a
dolgozók a keresetüket, vagy legalábbis fizetésük egy jelentős részét mindenképp
az ipartelepek környékén lévő multiáruházakban, hiper- meg szupermarketekben s nem
odahaza, a falusi kisüzletek valamelyikében költik el.
Nem vészharangkongatás, üres „kuvikolás“ ez?
– Nem bizony. A szabad munkaerővándorlás ugyanis ezen túlmenően azt is
okozhatja, hogy mivel a másutt dolgozók másutt is adóznak, az egyébként is egyre
jobban elszegényedő, egyre jobban lemaradó, leszakadó települések egyre kevesebb
adóhoz, közpénzhez jutnak. Ezáltal viszont a falvak elszegényednek, ami
kisebb-nagyobb elvándorlást, esetleg egész elvándorlási hullámokat eredményezhet.
Erre mi a megoldás?
– A megoldás kézenfekvő. Ne csak beszéljünk, papoljunk a kis- és közepes
vállalkozások támogatásáról, hanem tegyünk is a helyzet javításáért konkrét
lépéseket. Ha ugyanis „megerősödnének“ a helyi vállalkozók, egyre több és
több személyt tudnának foglalkoztatni, az ingázók, kétlakizók többsége odahaza
maradhatna, helyben dolgozhatna. És persze helyben adózna, helyben vásárolna, helyben
költené el a keresetét.
A támogatási formák adottak, csak mindent úgy kellene betartani, ahogy azt
képviselőink a csatlakozás előtt elmondták, leírták, nyakra-főre bizonygatták.
Segítsük elő a helyi, környezetkímélő, gazdaságos termelés talpra állását. Ne
csupán az áruházláncok építését szorgalmazzuk, hanem teremtsük meg a kis
községi üzletek számára is a megélhetési feltételeket.
Persze töredelmesen be kell vallani azt is, hogy sok település azért szakad le, mert
nem készült fel kellőképp a csatlakozásra, mert képtelen az EU-s támogatások
elérésére.
Egy hivatásos természetvédő a tudatos környezetrombolás ellen is
keményen harcol.
– A csatlakozással megnyílt az út a természet tudatos rombolása előtt is.
Szinte csak az autópályaépítésekre koncentrálunk. Autópályákat építünk, s
ezzel a helyi utak állapotának a továbbromlását okozzuk. Az autópályák
megépülnek, a falvakat, városokat öszszekapcsoló közutak pedig egyre jobban
elsorvadnak. És ez újabb problémaforrás lehet. Gondoljuk ugyanis végig: ha
tönkremennek az utak, ha nem lesz jól kiépített infrastruktúra, a vállalkozók
széles ívben elkerülik a nehezen megközelíthető területeket. Ami természetesen
majd megint csak az elszegényedéshez vezet...
Csak halkan jegyzem még meg, hogy a csatlakozás egyúttal a globalizáció felé is utat nyitott.
Zolczer László