Megszületett a gyermek, a Csemadok dalra, táncra termett gyermeke, a költő, nevezetesen Gyurcsó István, nevet is adott neki: Én tégedet keresztellek az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttesnek, röviden NÉPES-nek!
Persze ez a pártállami évek legszigorúbb éveiben nem történhetett így, csak most utólag az én képzeletemben. Segítették világra jöttét az akkori idők együttmenetelésének nagy szavai, a proletár nemzetköziség és a csehszlovák hazafiság, mindent a dolgozó népért, még a lélegzetvételt is, borúlátásra semmi ok, hiszen osztálynélküli társadalmat építünk, s e nagy célkitűzés eléréséhez kell a dalban és táncban kifejezett vidámság! A NÉPES néven közismertté vált gyermeknek a bölcsőjét körülálló szlovák és magyar fejesek először kastélyt ígértek szálláshelynek, legalább harminc közül választhatták ki a legmegfelelőbbet, s ha kastély, akkor bíborba-bársonyba öltöztetett lesz, grófi bútorokkal berendezve, kristály csillárokkal díszítve, felejtsd el magyar minél hamarább a negyvenöt utáni időket, deportálásodat, kitelepítésedet, hontalanságodat, megalázásodat, kivetettségedet.
A lázas keresésből azonban nem lett semmi, bár egy rövid időre beköltözhetett a gyermek a gidrafai (budmericei) Pálffy kastélyba, amely akkor már a Szlovák Irodalmi Alap tulajdonában volt. Aztán innen hamar kiszorították a körülmények. Szülőjének, a Csemadoknak, újra közül kellett néznie, de hiába keresett pártfogókat a pártfejesek között egészen Širokyig, a nagyon alkalmas diószegi vagy a féli kastélyt nem tudta megszerezni, végül is a Kulturális Megbízotti Hivatal döntötte el, hol lesz a gyermeknek igazán jó. Hódiban természetesen, a tiszta szlovák környezetben, elszigeteltségben a magyaroktól. Tudta a gyermek, mert nagyon okos volt, még elemi iskolában megtaníttatta vele a tanítója Tompa Mihály egyik legszívhez szólóbb versét, amelyből csak négy sort idézek: „Más berekben máskép szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek... Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek!” S tudta ebből a minden magyar nagy költeményéből azt a másik négy sort is, s ezt véste lelkébe ars poeticaként, hogy „Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesítvén, Fiaim, csak énekeljetek!”
A hódi kastély nagyon siralmas és alkalmatlan hely volt, ahogy Takács András az e
gyermekről megjelent könyvében leírja. Nyolcan-tízen laktak egy szobában, elegendő
levegő és oxigén hiányában. Hat zuhanyozón kívül nem áll rendelkezésre semmi.
Nincs fürdőkád. Nincs elegendő és megfelelő tanterem. A táncos és énekes
legények hálóterme nappal a táncosok próbaterméül szolgált. Karácsonyhoz
közeledve hadd mondjam el, a kis Jézusnak jászol és istálló jutott, szegényes
körülmény minden tekintetben, akárcsak a Csemadok gyermekének Hódiban. A
zsoltáríró akár tőle is kérdezhette volna a református énekeskönyv 316.
dicséretének 10. versében: „Nincs-é senki e világon, Ki tégedet béfogadjon?
Nincsen-é meleg helyecskéd? Sem gyengén remegő bölcsőcskéd?” Ez a gyermek azonban
a kemény sorsot vállalva született. Éppen ezért az életbenmaradáshoz nagy akarat
munkált benne. Mondhatnám azt is az akkori körülményeket figyelembe véve, hogy
csodagyermek volt. Rátermettségét bizonyítani tudta mindenben, az ének, a zene, a
tánchagyományok és a népdalok gyűjtésében. Az Ág Tibor és Takács András
kettősnek, valamint a művészeti vezetőkhöz kapcsolódó többieknek, Hamerka
Olgának, Szijjártó Jenőnek és Kvocsák Józsefnek köszönhetően a kottaolvasásban,
a táncban és az éneklésben is. Györs növekedésnek induló gyermek volt, s ebben
nagy érdeme volt Béres József igazgatónak is. Mintha megérezte volna, hogy neki e
földi életre kevés idő jut, napjai, hónapjai meg vannak számlálva.
S a gyorsan növekedő gyermek gyorsabban növi ki a ruháját is, szülőjének egyre
nagyobb gondot jelentett az öltöztetése, a minden szükségessel való ellátása,
hiszen ennek a csodagyermeknek jó táncosokra, jó énekesekre, jó karnagyokra és
tánckarvezetőkre volt szüksége, s nem utolsósorban egy jó zenekarra. S hivatásos
gyermeknek ismerve el őt, az éhbértől valamivel többre lett volna szüksége
fizetésben. Szabóműhelye Bocsek Zsuzsa lelkes tervezésével varrta a népviseletet,
mit sem sejtve arról, hogy ezek a gyönyörű ruhák nem is olyan sokára
gyászdrapériákká változnak a feladata teljesítéséhez felnőtt gyermek ravatalán!
Erről azonban később ejtek szót. Most még a Magyar Népművészeti Együttes
dicsőséges emlékezetű bemutatójáról kell szólnom a Szlovák Nemzeti Színházban.
Ma is fülemben zúg a tomboló tapsvihar hangja, amellyel a Szlovákia minden részéről
összesereglett teltházas közönség (magyarok és nem magyarok) az élményszámba
menő, el nem felejthető művészi élményt megköszönte. A szűnni nem akaró vastaps
már-már tűntetésbe csapott át. Kiváló csehszlovák kulturális személyiségek és
külföldi diplomaták csodálkoztak rá a hirtelen felnőttkorúvá vált gyermekre, neve
szerint a NÉPES-re, és hosszú életet kívántak neki. A sajtó is elismeréssel írt a
dalosok és a táncosok mindenkit meglepő felkészültségéről. Ők is joggal
feltételezték, hogy ennek a rendkívüli akarattal és megmutatkozni vágyással
született gyermeknek semmi nem állhat az útjába. Már csak azért sem, mert a Szlovák
Nemzeti Színházban bemutatott műsorukkal Dél-Szlovákia számos városának a
közönségét is elbűvölték. Tíz- és tízezrek tapsoltak sikerüknek, s örültek
nekik köszönhetően nemzeti érzelmük fellángolásának, magyarságérzetük
feltámadásának! És mindez ötven évvel ezelőtt, 1954-ben történt...
Ilyen hatalmas örömgerjesztő hatással a gyermek szülője, a Csemadok nem számolt;
az akkori szlovák pártállami nacionalizmus sem. Megriadtak a hivatását ennyire tudó
gyermektől, világra jöttének következményétől. A szülő, a Csemadok vezetése
úgy reagált a történtekre, pártsugallatra természetesen, hogy fel kell oszlatni a
NÉPES-t. Mindenre kész embereit küldte Hódiba. Mikor azonban látták, hogy az
érintetteknél kemény falba ütköznek, ravasz elgondoláshoz folyamodtak.
Eleresztették a gyermekük kezét, mostoha szülőre ruházták át gondviselését, a
Megbízottak Testülete kulturális ügyekkel foglalkozó hivatalára, ahol minden
kertelés nélkül már arról szólt a szöveg, hogy proletár diktatúrában az a cél a
követendő, hogy mindenki egyszerre lépjen, dolgozzon, táncoljon és énekeljen. Még a
jelszó is egy legyen a békéről és mindenről, s ne egymástól elkülönülve, hanem
a különböző nemzetiségű lányok és fiúk a Szlovák Állami Népművészeti
Együttesben énekeljék a különböző nemzetiségek dalait, s táncolják táncait,
mindenekelőtt a szovjet dalokat és táncokat. Ebből a szépnek látszó gondolatból
nem valósult meg semmi. A szép szavak a NÉPES szétszélesztéséhez, feloszlatásához
voltak szükségesek. Hogy összetákolhassák a gyermek illetve a NÉPES ravatalát, hogy
azon őt is felravatalozhassák! Az együttes vezetői nem gondolták, de a népviseletek
kigondolói és kivitelezői sem, hogy a másfél évet élt gyermek haló ingét illetve
ruháját varrják hónapokig. Ha tudták volna, potyogott volna szemükből a könnyük.
A szülő, a Csemadok vezetése nem siratta őket, hiszen segédkezett az eldobott
gyermeke meghalasztásában. Azokban a dél-szlovákiai városokban sírtak együttérzőn
velük, ahol gyönyörűre kiérlelt műsorukat bemutatták. A deportálás és
kitelepítés borzalma után a piszkos munkát úgy játszották el a magyar és a
szlovák politikai szereplők, mintha ők maguk akarták volna ravatalukat,
felravatalozásukat. Lássátok, feleim, szemtekkel, nem gyilkosság történt, ők maguk
akartak meghalni.
Meg is haltak a szó fizikai értelmében, de a palackból kibocsátott szellemet már nem
lehetett visszadugaszolni. A gyermekből felnőtté vált NÉPES tagjai szétszóródtak a
magyarok lakta vidékeken, erőssé, izmossá és színessé tették az amatőr ének- és
táncmozgalmat. Megőriztették emlékezetünkben másfél éves, nagy reményekre
feljogosító tevékenységüket. Múltjuk emlékéből sarjadt ki a félhivatásos Ifjú
Szívek, majd jóval később a Szőttes. Múltjuk emlékére és tevékenységére
épültek a pozsonyi Kultúra és Pihenés Parkjának termében ezreket vonzó, népi
gyökerekből táplálkozó népművészeti blokk-műsorok, Gombaszög és Zselíz, a
területi és járási szintű népművészeti fesztiválok.
Egyre gyakrabban fordult meg fejemben a gondolat, hogy kellene nekünk Dél-Szlovákiában
egy szépen gondozott, mindig virágos nagy kert, amelynek a közepén egy toronymagas
márványoszlop állna a NÉPES tagjainak és mindazoknak az aranybetűs nevével, akik
Petőfi Sándorunk egyik legnagyobb versének (Egy gondolat bánt engemet)
parafrázisával úgy érdemelnék ki módosított sorait: “...akik érted éltek s
haltak te szent, te üldözött, fejed a földbe taposva is újra és újra felemelni
tudó, nemzetéhez hű szlovákiai magyarság!
Mács József