A Katedra Társaság idei utolsó ülésén a hitoktatás kérdését járta körül a Társaság vagy tucatnyi megjelent tagja. A hitoktatás az 1994/95-ös tanévtől jelen van az iskolában, az alsó tagozaton mint választható, a felső tagozaton mint kötelezően választható tantárgy. Az idei évtől pedig már az első osztályban kötelezően választható tantárgyként került bevezetésre, mint az etikai nevelés alternatívája.
A bevezető előadás szerzője Tóth László katolikus esperes, a féli Szlovákiai
Magyar Hitoktatási Központ vezetője volt. Dolgozatát a Katedra-tagok a meghívóval
együtt írásban kapták meg. Tóth László az egyház szemével próbálta pontosítani
a fogalmakat. Katekézisről vagy iskolai vallásoktatásról, hittanról van-e szó? –
tette fel a kérdést. Az 1997-ben kiadott „A katekézis általános direktóriuma” a
katekézisről mint az Evangélium első hirdetéséről, vallásos beiktatásról,
felnőtt keresztények kineveléséről beszél. „A katekézis lényege egy közösségi
élmény (agapé – szeretetközösség) megélése, a szentségekre való
előkészület” – írja az előadó. A hitoktató-katekéta feladata Isten üzenetét
nem csak megismerni, hanem továbbvinni. Ezért nagyon nehéz helyzetben van, mert
hallgatói nem mindig akarnak odáig eljutni, hogy igazán keresztények akarnak lenni.
A katekizációnak három létező modellje van. A német modell az iskolai hitoktatásban
a hangsúlyt a tudásra fekteti, amiből gyakran az ered, hogy „tudom, de nem hiszem”.
A latin modell nagyon kis hangsúlyt fektet az intellektusra, tudásra; a hívő ember
életéből indul ki és bevezet a plébániai közösségbe. A latin-amerikai modell a
bázisközösségekre alapozódik, ahol az érdeklődők tovább képezik magukat.
Az egyik korreferátum szerzője, Jakubecz Márta hitoktató, a felsőszeli Széchenyi
István Alapiskola tanára. A szerző dolgozatában gyakorló pedagógusként közelíti
meg a kérdést, hangsúlyozva, hogy bár az iskolai hitoktatás már egy évtizede az
órarend része, szakmai körökben gyakran felmerül, nem lenne-e nagyobb értelme a
plébániai hittannak, vagy a kettő kombinációjának. A hitoktatásra különböző
indíttatásból íratják be a szülők a gyermekeket. Ez lehet a család hite,
istenkeresése, az egyház iránti szimpátia, olykor pedig az, hogy a gyermek vallási
műveltségét szeretnék biztosítani a hitoktatás által – írja. Célszerű, ha a
hitoktató feltérképezi a beíratási szempontokat és „a hittancsoport egészére
mint istenkereső közösségre tekint”. Sok hozott téves képzetet is el kell
oszlatnia. Igen fontos feladata a hitoktatásnak a „lelki rendteremtés”. Nagy szerepe
van a lelki beszélgetéseknek, melyek a gyermeket Istenhez közelíthetik. Alapvető
szerepet játszik a hitoktató tudásbeli felkészültsége, pedagógiai érzéke és
saját lelkiéletének mélysége. Többségüknél az utóbbi nem hiányzik, a legtöbben
vallásos ismeretekkel is fel vannak vértezve, ám a pedagógiai felkészültséggel és
érzékkel időnként gond van. Fontos lenne, hogy megfelelő továbbképzéseket
biztosítsunk számukra.
Hasonlóan vélekedett Görözdi Zsolt református lelkész is, aki a Selye János
Egyetemen gyakorlati teológiát ad elő. „A bibliai történetek megismerése az
egyetemes kultúra része. Ez azonban csak tanterv szerinti ismeretanyaggá válik, ha a
gyermek nem találja meg magát a történetekben. Nem lehet továbblépni, ha nincs
élménye Istennel. Nem lehet átlépni a gyermek lelki fejlődését, de az
előrehaladás már nem a mi kezünkben van” – mondja. A közös élmény, a szeretet
megélése segíti elő a gyermek személyiségének fejlődését. Kell, hogy legyen a
hitoktatóban egy missziós indíttatás. Tanítvánnyá tenni csak tanítvány tud, s
akkor válik tanítvánnyá, ha találkozik a mesterével. „Ha magam nem vagyok
tanítvány, nem tudom, hogyan lehet a mesterhez menni.” Ebben pedig csak fokozatosan
lehet elmélyülni. Kellő alázattal, „lelkileg bemosakodni” a gyermekkel való
foglalkozáshoz.
Görözdi Zsolt bevezető előadását élénk vita követte. Volt, aki úgy találta, a
hitoktatásban kissé agresszívebbnek kellene lenni, mások éppen a helyenkénti
agresszivitást kifogásolták és az egyház befogadóbb jellegének szükségességét
hangsúlyozták. Abban egyetértettek a jelenlévők, hogy a személyiség fejlődése
hosszú folyamat eredménye, amit nem lehet siettetni. „Nem tudjuk biztosítani, hogy a
közösségi élmény a csoport minden tagját egyaránt megérintse – mondta Németh
Margit pszichológus –, de akit megérintett, annál az tartós lesz.” Türelemre és
bizalomra van szükség, mint általában a pedagógiában. Andruskó Imre szerint nagy
hiba, hogy a katolikus papok szolgálati helyét gyakran cserélgetik; amikorra kezd
kialakulni a közösség és megszeretik a gyerekek, áthelyezik máshova. Felhívta a
figyelmet a felekezetek közötti toleranciára, utalva a bencés gimnázium gyakorlatára
e téren.
Szemléletváltásra is szükség lenne az iskolában, hiszen a világkép kialakítása
általában része a nevelésnek, s nem az a megoldás, hogy minden ideológiát
száműzünk az iskolából, hanem hogy felvonultassuk őket, hogy azok ismeretében
választási lehetőséget biztosítsunk. Ennek nagyon fontos része a hitoktatás.
L. G.