Darázs Rozália a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának (SZMKT) egyetlen éremművész tagja. Őt kérték fel a Társaság nívódíját megtestesítő plakett megalkotására is. Munkáit legutóbb azon a dunaszerdahelyi csoportos kiállításon láthattuk, amely az SZMKT októberben tartott taggyűlésének kísérőrendezvénye volt. Darázs Rozália jelenleg Ógyallán él és dolgozik, s a helyi középiskolában esztétikát is oktat. A művészt először az általa művelt kisplasztikáról és éremművészetről kérdeztem.
– Az éremművészet külön műfaj. Nem hinném, hogy művelői közül valaha is milliomossá lett volna valaki, pedig ez egy nagyon komoly szakma. Egyébként tulajdonképpen én vagyok a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának egyetlen éremművész tagja. Persze vannak szobrászok, például Nagy János, akik érmeket is készítenek, a plakett műfajában is jelentőset alkotnak, de nem kifejezetten csak ezzel foglalkoznak. Engem kértek fel annak idején, hogy tegyek javaslatot a nívódíj plakettjének a megalkotására, ugyanis korábban nagyon sok felkérést kaptam címertervezésre, így eléggé elmélyültem a heraldika szimbólumrendszerében. Szóval innen való az ötlet, hogy a gránátalma legyen a fő motívum, hiszen ez egy termékenységszimbólum és a művészetben is nagyon fontos tényező a termékenység és az ötletgazdagság.
Az alkotóművész az az embertípus, aki nem szereti, ha munka közben
korlátozzák, zavarja, ha bármi is gátolja tevékenységét. Viszont az éremművészet
művelői tudatosan vállalnak bizonyos korlátokat, vagy korlátozottságot, ugyanis a
kisplasztika, az érem műfaja, ha másként nem, méretét tekintve behatárolt. Ez
tehát tudatosan vállalt determináltság. Eleve úgy kell a művet megalkotni, hogy
annak egy viszonylag kis térben kell „életre kelnie”. Mennyire ösztönzi, vagy
éppenséggel mennyire zavarja ez a művészt munka közben?
– Az én olvasatomban a méret nem lényeges a műnél. Mindenesetre meg kell
jegyeznem, hogy manapság már nem nagyon divat a szakmai korrektségről, a szakma mély
és profi ismeretéről beszélni. Egy azonban bizonyos, hogy ez egy olyan műfaj,
amelynek gyakorlásakor vagy művelésekor nemigen lehet elfedni a nemtudást és a
dilettantizmust. Ezért is művelik olyan kevesen, mert a hozzánemértés bizony az
éremművészetnél nagyon meglátszik, sokkal inkább, mint más műfajoknál.
Visszatérve a kérdéshez. Tudatosan vállalt korlátok között dolgozik az
éremművész, és aki nem tudja, hogy ezeket a korlátokat nem lehet áthágni, az
többek között éppen emiatt dilettáns. Ugyanis aki e korlátok között nem tud
szárnyalni, az csak műkedvelő. Bizony így van ez a művészetben. Egyébként az
úgynevezett nagy méretű műfajoknál is vannak bizonyos kötöttségek, olyan
láthatatlan korlátok, amelyeket egy profi művész nem léphet át. Sajnos a mai
képzőművészet utat enged a fölfuvalkodott dilettantizmusnak is, amelyet aztán
egyesek a médián keresztül, vagy politikai és egyéb kapcsolataik révén el tudnak
adni. Vannak, akik meg tudják szervezni maguknak azt, hogy nagy legyen körülöttük a
felhajtás, ám a művek minősége bizony gyakran elég silány. S ez sajnálatos.
Hétköznapi nyelvre lefordítva tehát egy éremművész nem
„blöffölhet”, nem lehet szemfényvesztő. Egyébként mennyire szeret megrendelésre
dolgozni, vagy inkább saját maga választja meg témáit?
– A munkáimnak van két jól különválasztható része. Vannak dolgaim,
amelyeket kifejezetten megrendelésre készítek és ezeknél viszonylag nagy a
megkötöttség. Természetesen ha a Szlovák Mezőgazdasági Főiskola rendel nálam egy
dékánláncon függő érmét, akkor az egész más feladat, mintha én választom
magamnak témául például az időt vagy az éjszakát, amely lehetővé teszi, hogy
elképzeléseimet teljes mértékben megvalósítsam. A „szabad” érmék, a
kisplasztikák, reliefek és azok, amelyeket különböző községeknek megrendelésre
készítek, a Pro Urbe díjak, vagy az életműdíjak, esetleg a magyar nyelvű oktatás
megindulásának az 50. évfordulójára készített munkák – más-más feladatok.
Persze a megrendelések között is akadhatnak olyanok, amelyek a művész
képzeletét megmozgathatják. Mondjuk egy dékánlánc elkészítését gondolom
előírások és bizonyos szempontok szabják meg. Viszont egy olyan évforduló, mint a
magyar oktatásügy 50. évfordulója Szlovákiában sokkal nagyobb lehetőségeket
kínál, még akkor is, ha megrendelésről van szó.
– Természetesen ez egy szabad munka. Például a Nyitrai Egyetem
Természettudományi Kara rendelt tőlem egy emlékérmét. Mivel természettudományi
karról volt szó, rendkívül nagy szabadságot biztosítottak nekem. Szabad
kompozíciót készíthettem, mert nem ragaszkodtak hozzá, hogy az alkotás valamilyen
kötöttséget tartalmazzon. A felirat volt az egyetlen, amit be kellett tartanom.
Mondhatom, hogy nagyon szép kis munka született ebből, amely nem viselt magán
semmilyen gépies vagy mechanikus jelképrendszert. Azt hiszem, a megrendelők is nagyon
örültek. Lehet így is dolgozni.
Ha a sok alkotás közül annak alapján kellene választani, hogy melyikre a
legbüszkébb, vagy melyik a legkedvesebb, akkor melyik lenne az?
– Igazán nem tudok most erre kapásból válaszolni. Mindenesetre jó munkáim
közé sorolom az említett nívódíj plakettjét is, hiszen nagyon egyszerű és
kifejező alkotás. A nyitrai egyetem számára készített munkámra is büszke vagyok.
Aztán a „kötött” érmék közül a bölcsészkarnak készítetteket is szeretem,
mert teljes egészében én is gondoltam ki őket. Itt is sikerült egymáshoz
szelídíteni a kötöttséget és a szabadságot. A „szabad” érméim közül azok a
legkedvesebbek, amelyeket most készítek. A legújabbak most vannak az öntödében,
úgyhogy csak egy tavalyi munkám van kéznél, mert az öntéssel mindig az van, hogy
késik egy kicsit a mester.
Többnyire bronzból készülnek ezek a plakettek, ugye?
Igen, bronzból. Egyébként most készíttetek Ógyallán egy Jókai-fejet,
megrendelésre. A kis méret miatt nagyon fontos, hogy nemes és jó anyagból
készüljön az alkotás. A bronz szépen kihozza az összes rajzolatot és azokat a
fényeket, amelyek nélkül elképzelhetetlen egy ilyen kis méretű plasztika.
Bizonyára sokan szívesen vennének egy olyan albumot, amelyben
megtekinthetnék Darázs Rozália kisplasztikáit, érméit. Nem készül ilyen könyv
vagy egy katalógus?
– Nem készül, mert nincs rá pénz. Erre mindenképpen támogatókat kellene
szerezni. Éppen a Társaság összejövetelén, a vitában arról volt szó, hogy milyen
a támogatási rendszere a szlovákiai magyar kultúrának és az önálló szakmai
szervezeteknek. Sajnálatos és kétségbeejtő az a gyakorlat, amely mostanában
kialakult, hiszen itt nagyon komoly dolgokra nem futotta a pénzből, vagy ha igen,
nevetséges öszszegek, miközben három és fél millió korona jutott egyetlen
rendezvényre a nemzetiségi kultúrára szánt összegből az idén. És nem
magyarázták meg kellőképpen, hogy ez hogyan történhetett meg. A mi képviselőnk ez
évben már nem került be a kuratóriumba, s ilyen körülmények között nehéz
pénzforráshoz jutni. Lehet, ha futballista lennék, szponzorálnának. Mindenesetre, ha
nem is lesz könnyű, de támogatók segítségével mégis megpróbálunk annyi pénzt
összegyűjteni, hogy életmű-katalógusokat is meg lehessen jelentetni. Úgy érzem, egy
ilyen katalógusban nekem is lenne már mit felmutatnom.
Lacza Tihamér