A száz esztendeje született Szalatnai Rezsőre emlékezve egy régi nyári délután
emléke tolakszik most a méltatás hiteles módját kereső szavak elé. Valamikor a
hetvenes évek elején lehetett, hogy a szigligeti alkotóházban töltve két nyári
hetet, összeakadtunk, feleségem meg én, Szalatnai Rezsővel és feleségével.
Újdonsült úrvezető és autótulajdonos voltam, egy keletnémet Trabant büszke
birtokosa. Kirándulásra invitáltam Szalatnaiékat, szívesen jöttek velünk. Rezső
bácsit már régebben ismertem az Egyetemi Könyvtárból, illetve a Könyvtáros című
szakmai folyóirat körül gyülekező írógárdából. Ez a folyóirat akkor a
kulturális élet peremvidékére szorított tudósok, írók egyik gyülekezőhelye volt,
többnyire olyanoké, akik az ötvenhatos forradalom napjaiban, az akkor hivatalos
felfogás értelmében „rossz oldalon”, vagyis tulajdonképpen a „jó oldalon”
álltak, következésképp nem voltak kívánatosak az országosan ismert és elismert
fórumok munkatársai között.
Egyszóval, akkor, több mint három évtizede kirándulni mentünk. Négyesben
bepréseltük magunkat a Trabant szűk utasterébe – megjegyzem, Szalatnai Rezső szép
szál, mondhatni, atlétatermetű férfiú volt –, és felzötyögtünk a Badacsony
szerpentinjén a Kisfaludy-házhoz, hogy egy pohár borral köszöntsük fel az elénk
táruló gyönyörű kilátást és a szinte tapintható módon érzékelhető
történelmi és irodalmi múltat.
Mintha mindkettőnknek egyszerre jutott volna eszébe a gondolat: ez a gyönyörű táj,
ez az irodalmi legendákkal oly gazdagon átszőtt vidék – Európa egyik dísze –
talán méltóbb és jobb történelmet érdemelne. Szót is váltottunk erről Szalatnai
Rezsővel, hiszen abban a meggyőződésben mindketten osztoztunk, hogy a körülöttünk
élő országot nem olyan gazdák tartják a kezükben, akik alkalmasak és méltók
volnának sorsának irányítására. Szalatnai Rezső nem szívesen rejtette véka alá
közügyekben vallott meggyőződését, nemegyszer bátran, a neheztelést, mi több, a
megtorlást is vállalva állott ki elvei mellett, és a történelem régi emlékein vagy
éppen a magyar táj festői világán elmerengve sem mulasztott el hitet tenni amellett,
hogy ennek a történelemnek, ennek a tájnak a népe más, jobb sorsot érdemel.
Szalatnai Rezsőt a kisebbségi magyar élet nevelte, világképe és gondolkodása ennek
a kisebbségi magyar életnek a jellemépítő tapasztalatai nyomán formálódott.
Pozsonyban végezte egyetemi tanulmányait. 1930-tól kezdve az ottani hírneves,
történelmi múltú és ma is rangot adó magyar gimnázium tanáraként dolgozott.
Részt vállalt a fiatal magyar értelmiséget összefogó baloldali Sarló-mozgalom és a
Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság vezetőségének
munkájában. Első tanulmánygyűjteményét Van menekvés címmel huszonnyolc
esztendősen jelentette meg: a kötet címe, mondhatni, nemzet- és kisebbségpolitikai
programot jelentett be. Bátor írásokban fordult szembe a szlovák fasiszta állam
kisebbségellenes politikájával, ezeket az írásait a pozsonyi Madách Kiadó 1970-ben
Kisebbségben és igazságban címmel jelentette meg.
A második világháborút követően, midőn Csehszlovákiában a háborúban vesztesnek
bizonyult és minden oldalon elítélt szélsőséges nacionalizmus módszerei egy
baloldali rendszer politikai technikájaként éledtek újjá, és ismét napirendre
került, vagyis tulajdonképpen folytatódott a kollektív megtorlások, kirekesztések,
deportálások és tömeges elűzetések gyakorlata, Szalatnai Rezső is elhagyta
szülőföldjét, és Budapestre költözött. Irodalom- és művelődéstörténeti
munkássága ekkor teljesedett ki: gazdag képet adott Petőfi Sándor pozsonyi
tartózkodásáról, Juhász Gyula szakolcai tanárságának éveiről (tulajdonképpen
hatszáz napjáról), regényt írt Kempelen Farkasról, a „varázslóról”,
feldolgozta a cseh és a szlovák irodalom történetét, megírta viszszaemlékezéseit,
és közben igen sok kisebb-nagyobb irodalomtörténeti tanulmányt és ismertetést.
Ezeket, a Bél Mátyás, Madách Imre, Reviczky Gyula, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán,
Bartók Béla, Móricz Zsigmond, József Attila, Győry Dezső, Fábry Zoltán, Kassák
Lajos és mások alakját, munkásságát megidéző írásait 1969-ben Arcképek,
háttérben hegyekkel című kötetében gyűjtötte egybe. És persze számtalan
publicisztikai írást is közre- adott, mindenekelőtt a felvidéki magyarság vagy
éppen a magyar-szlovák együttélés tapasztalatairól.
Ezek az írások, ahogy Szalatnai Rezső egész életműve, nem pusztán kritikai
értékelések, irodalomtörténeti elemzések vagy publicisztikai eszmefuttatások, hanem
mindenekelőtt egy közösségi, de így is mondhatnám: nemzeti gondokkal bajlódó,
nemegyszer közöttük őrlődő írástudó személyes hitvallásai is. De talán
helyesebb, ha minősítésüket keresve magának az írónak a vallomását idézem fel.
Szalatnai Rezső ugyanis, éppen kisebbségpolitikai írásainak kései egybegyűjtése
során, „morális monológoknak” nevezte ezeket az írásait. „Igen – tett
személyes vallomást Szalatnai Rezső –: hitről és igazságról (van szó), melyet a
sünként összehúzódó ember félelmében hallat, s kiegyenesedve megismétli, mint az
ártatlan vádlott a maga igazát.”
A „néma vádlott” szólalt meg ezekben az írásokban is, miként Fábry Zoltán
esetében. Egyszer el kellene gondolkozni azon, hogy a kisebbségi magyar írástudóra
miért mindig a „néma vádlott” szerepét osztja a történelem. Holott egy
kisebbségi emberközösség, már csak sorsából, helyzetéből adódóan is, mindig az
„emberiesség” (ez úgyszintén Szalatnai Rezső szava), a „vox humana” (ez Fábry
Zoltán szava) népe, nem is lehet más, hiszen a kisebbségi lét gyötrelmeivel szemben
csak az emberi egyetemesség magaslatán kereshet védelmet és gyógyulást. Talán ez az
az üzenet, amelyet most Szalatnai Rezső születésének századik évfordulóján, budai
emléktáblája előtt fennhangon újra el kell mondani.
Pomogáts Béla
Elhangzott Szalatnai Rezső emléktáblája előtt
2004. október 23-án
Az újhelyjókai születésű Budai Lászlót, a jókai Malmos Hagyományőrző Folklórcsoport táncosát Hiller István, a Magyar Köztársaság kultuszminisztere 2004 őszén a Népművészet Mestere kitüntetésben részesítette.
Bizony Laci bácsi, hát ide táncoltad magad. Gondoltad volna, amikor jó 25 évvel ezelőtt Szakál Mária, Júlia, meg Görföl Jenő arról győzködött, hogy úgy, ahogyan Te tudod a jókai hagyományos táncokat, a faluban talán már senki nem tudja. A rábeszélésnek eredménye lett – beléptél az akkor éppen formálódó Jókai Hagyományőrző Folklórcsoportba. Aztán, az élet folyását, a szorgalmas csoport emelkedését már nem lehetett megállítani. Táncoddal, remek szép férfias kiállásoddal vitted őket, és ők is vittek Téged.
Laci bácsi emlékszel, a múlt évben, amikor a jókai hagyományos táncokat igyekeztem könyvbe formálni, sokat és sokszor beszélgettünk. Azt mondtad: „Jókán a Bertóké verbunkot a legjobban a Budaiak tudták, nagybátyáim, meg az apám. Mások is, én is tőlük „loptam” el, tanultam el a táncokat: a Bertókét, a Bársony verbunkot, a Hogy a csibe, hogyot…, a négyes táncot, a padegattát, a dudacsárdást, a seprűst, az üvegest, a gólyatáncot, a páros csárdásokat, a bőgőtemetést, meg a többieket, de a kozáktáncot a második világháborúból hazajött Horváth Györgytől tanultam. Ő a fogságból, Ukrajnából hozta magával. Ezt ma már csak én tudom Jókán, illetve tudtam, mert azt guggolva kell táncolni, a derekam pedig már nem engedi”.
No lám, a „lopott” kincs segítségeddel meg a jókai „Malmosok” szorgalmas „világjáró” munkája nyomán az egész magyar nemzeti kultúra közkincse lett. Ti ezekkel a kincsekkel szorgalmasan jártátok az országunkat is, Magyarországot is, meg további európai országokat is. Azt a sok helyet, ahol megfordultatok, ahol szerepeltetek a 25 táncos évad alatt, nem tudom felsorolni, hát csak a nagyobbakat sorolom fel. Az út otthonról egyenesen Zselízre, az országos népművészeti fesztiválunkra, majd onnan Gombaszögre, az országos kulturális ünnepélyre vezetett. Eljutottatok Myjavára, a Nyugat-szlovákiai kerület folklórfesztiváljára, Východnára, Szlovákia országos folklórfesztiváljára. Közben pedig a televízió néprajzi filmeket készített veletek. Így az általatok feltárt és felújított hagyománykincs bekerült a nemzet „akadémiai” adattárába, és iskolai tananyag lett a csoportvezetők, a koreográfusok, a zenészek számára, tanítási táncanyag a táncházakban. A „Bertóké” verbunkot úgy is tanítják, hogy a jókai Budai László tánca.
Aztán szűk lett az ország, és eljutottatok Kalocsára-Szekszárdra, a Duna Menti Népek Nemzetközi Folklórfesztiváljára. Volt ott vagy 1200 táncos, főleg a Duna menti államokból, de Európa és a világ más részeiből is. Persze, hogy ott is nagy sikert arattatok, helyt álltatok a Jókáról hozott táncokkal, muzsikával. Szekszárdon a parkban egy szobor előterében szerepeltetek. Prométheuszt ábrázolta a szobor, a görög mitológia titánját, aki elhozta az emberek közé a tüzet, hogy melegedjenek mellette. Hát Laci bácsi, Ti, jókai hagyományőrzők is ilyen prométheuszai vagytok a felvidéki magyar tánchagyomány-kultúrának. Ti is elviszitek az emberek közé a jókai táncokat, nem sajnáljátok, megmutatjátok nekik, hogy gyönyörködhessenek benne, átadjátok nekik, tanítjátok őket, nem félve, hogy elfogy. Tudjátok, hogy minél többen élnek majd vele, veszik birtokukba, annál nagyobb értéke lesz a kincsnek.
Eljutottatok Spanyolországba is, ha nem tévedek a Kalocsán szövődött barátság eredményeként, és a spanyolok viszonozták is a Ti látogatásotokat. Ők is megismerték Jókát, a terebélyes mátyusföldi falut. Még nem árultátok el nekem, hogy közülük nem járt-e úgy valaki, mint annak idején a Jókán keresztül hazafelé tartó obsitos huszár, aki annyira eltévedt Jóka kacskaringós, minden lápot, tavat és tavacskát kikerülő útvesztőjében, hogy nagyszakállú öregemberként talán még mindig ott bolyong valahol.
Szóval, Budai úr azáltal, hogy hagytad magad színpadra csábítani, úgy
belészerettél az apádtól, nagybátyáidtól, meg a náluk még öregebbektől
örökölt táncokba, hogy annak mestere lettél, világjáróvá és világlátóvá
váltál. Gondoltad volna ezt fiatal süvölvény legényke korodban, abban a háború
utáni zűrzavaros, magyart üldöző években? Gondoltad volna, amikor Neked „csak”
kőműveskanál jutott, hogy a szorgalom, a falu szeretete, az öregek, a nemzet, a saját
fajtád tisztelete, megbecsülése valamikor azt is eredményezi, hogy ország-világ
előtt, tisztességes kultúraápoló munkád megbecsülése jeléül, ilyen magas állami
kitüntetésben lesz részed!? Talán nem gondoltad, ahogyan ismerlek, szerénységednél
fogva most sem számítottál rá. De nekem minden találkozásunk alkalmával azt
mondtad, hogy „Te Bandi bácsi – mert így kölcsönönösen bácsizzuk egymást –,
én olyan jól érzem magam ebben a csoportban, olyan jó barátaim ők mindannyian, és
úgy szeretek táncolni, velük együtt mulatni, hogy e nélkül az életem nagyon
szegény lenne.” Most pedig megtoldanád: Ez a kitüntetés is nem az enyém, hanem a
miénk. Az együttes munkánk eredménye. A fénykép másolatát berámáztatva
kitesszük a kultúrház falára. Ebben benne van a ti munkátok is: a húsz éven át a
csoportot vezető két nővéré: Szakál Máriáé és Juliannáé, a Quittner Jancsié,
a Takács Bandié, a Czingel Lacié, meg a többi név szerint fel nem soroltaké, akik
biztattatok, tanítottatok bennünket, no meg a mindenkori zenészeké, meg a megértő
feleségemé, családomé. A kitüntetés annyiból az enyém, hogy a nevemre
állították ki a „passzust”. Annyiból az enyém, hogy hagytam magam a társakkal
erre a jó útra elragadni. Én a táncom eredményeként láttam a világot, legalábbis
annak egy európai részét, lelkileg nagyon gazdag lettem, s nincs az a földi jó, ami
ezt helyettesíteni tudná. Ezt kaptam én a tánctól, ezt örököltem én apámtól,
meg azok elődjeitől.
Engedd meg, kedves Laci bácsi, hogy gratuláljak az ifjabb és idősebb felvidéki magyar
táncosok nevében is a kitüntetésedhez.
Takács András
Az érdeklődők példának okáért az Irodalmi Szemlében olvashattak már részleteket Grendel Lajos készülő regényéből, amelynek címe Mátyás király New Hontban. A könyv minden bizonnyal a jövő év elején jelenik majd meg, feltehetően egyszerre a szlovák nyelvű változattal, hiszen a pályatárs és barát Karol Wlachovský már fordítja a munkát. A regény címe is sugall valamit, ha mást nem, egy világot, amely az olvasó számára nem egészen ismeretlen. És sugall egy személyt is. Vajon ki ő, kérdeztük a szerzőtől.
– New Hont egy fiktív dél-szlovákiai kisváros a maga furcsa egzotikumával, bájával, szeretetreméltóságával és egy kicsit az anakronizmusaival is. Több szereplője lesz a regénynek. De hogy a cím, a Mátyás király New Hontban hogy jön ide? A regényben az egyik történet szálának a főszereplője ez a bizonyos Mátyás király. Egy hajdanvolt nagyhatalmú helyi pártemberről kapta a nevét, akit Király Mátyásnak kereszteltek és hát Mátyás király lett a gúnyneve. A rendszerváltozás után az őt ért sokk és bukás következtében Mátyás király reinkarnációjának képzeli magát, ami aztán a regény további bonyodalmaiban eléggé fontos szerepet játszik.
Először jön az ötlet és aköré építi fel Grendel Lajos a regényt,
tehát nyilván a Mátyás király is egy ötlet... Ha ötlet nincs, akkor regény sincs,
novella sincs, semmi sincs... Bár mindenki másként ír. Az ember mennyire látja előre
szereplőinek a sorsát? Kosztolányi írta valahol – persze a versre vonatkoztatva –,
hogy amikor elkezd írni, nem tudja, a szavak, a gondolatok minként vezetik majd a
tollát, s a téma fősodrától merre viszi majd el a képzelet. Bizonyára sokan
megrajzolják regényük vázát, szinopszisát, sokan elképzelik, előre fejben
megalkotják a mű alaptéziseit, s azt, milyen szereplőket mozgatnak majd és hogy hová
akar „kilyukadni” a regény, a kispróza. Grendel Lajos hogy van ezzel?
– Van egy képem arról a világról, amelyet meg szeretnék írni...
Amely fiktív világ, de konkrét, valóságszerű is egyben...
– Pontosan így van. Fiktív, de nem is fiktív és nagyon homályos. Éppen
csak a körvonalait látni és én azt szeretném, hogy írás közben telítődjék meg
színekkel, érzésekkel, drámákkal és konfliktusokkal, tehát az írás során
alakuljon. Megvan az alapkoncepcióm, van egy „látomásom”, hogy ezzel a talán
kicsit patetikusnak tűnő kifejezéssel éljek, de írás közben kezd a mű konkréttá
lenni és éppen ez a jó az alkotásban, hogy egyszerre ad lehetőséget az
improvizációra is azon a bizonyos kereten belül, amelyet az alapelképzelés s néhány
alapötlet teremtett meg.
Azt mondják, hogy a múlt aranybánya, s egy írónak többszörösen is az.
Grendel Lajos írásaiba beszűrődik Hont megyének a régmúltja, az a világ, amely a
családon, a családtörténeten át szivárog egészen Grendel Lajosig. Persze mint téma
„az ajtón kopogtat”, s bebocsáttatást kér a közelmúlt is, az alig tizenöt,
húsz évvel ezelőtti pillanatnyi idő. Miért fontos a tegnap történelme egy mai
írónak?
– Azért, mert egyfelől egész világképemet meghatározza az én
múltértelmezésem. Másrészt az író számára azért aranybánya, vagy lehet
aranybánya az a sok élmény, amit az évtizedek során felhalmozott magában, mert
megteremti a lehetőségét annak, hogy ebből a valóságalapból, élményanyagból
valamiféle mitológiát próbáljon megalkotni, vagy fölszabadítani. Én azt hiszem,
hogy a magyar irodalomban kétféle írótípus van. Az egyik, aki ebből a
valóságanyagból inkább a szociográfia felé mozdul el, a másik pedig, aki valahová
a mítosz és a fikció felé veszi az irányt. Én alkatilag ehhez a második fajtához
tartozom, tehát az izgat ebben az élményanyagban, hogy hogyan lehet – megőrizve az
itteni, a felvidéki, szlovákiai magyar kisváros vagy falu, vagy akár Pozsony
élményanyagát – valahogy mítosszá szublimálni, hogyan lehet ebből olyan
általános, az emberi sorsra vonatkozó tanulságot vagy mondanivalót leszűrni, ami nem
egy kispekulált, absztrakt valami, hanem ami a naturális élménynek az ízeit is őrzi.
Valahol a kettő között mozgok én írás közben, és ezt tartom igazán nagy
kihívásnak. Főleg a legutóbbi regényeimben, így ebben a most készülő Mátyás
király New Hontban című munkámban is erre törekszem, ezen a nyomon igyekszem haladni.
Tehát a regény legyen egyszerre nagyon földközeli és legyen egy kicsit légies,
fantasztikus is. Nem túlzott mértékben, hanem bizonyos keretek vagy határok között.
Azt firtatni vagy azt kérdezni, hogy az író hogyan alkot, dőreség, hiszen
a lényeg az, hogy megírja a művet. De azért az olvasókat mindig is érdekelte az a
valószínűleg nem létező misztikum, amely az alkotás folyamatát jellemzi vagy
jellemezheti, valljuk be, korántsem az író, hanem inkább az olvasó, a befogadó
közeg fantáziájában. Mégis... Egy teljesen más karakterű íróról, a lengyel
Reymontról olvastam valahol, hogy talán az egyetlen igazán nagy művét, a Nobel-díjas
Parasztokat egy vasúti pályaőrbódéban írta gyertyafénynél, farkasordító
hidegben, miközben a kezére ráfagyott a gyertya faggyúja. De hajtotta valami
megmagyarázhatatlan megszállottság. Kérdésem tehát az, miközben arra gondolok,
példám nem a legjobb, hogy van-e a mai íróban, konkrétan Grendel Lajosban valamiféle
hasonló megszállottság, vagy ez nem fontos, hiszen az alkotás számára sokszor az
író akaratától függetlenül megteremtődött körülmények és feltételek nem
játszanak különösebb szerepet a mű megszületésében.
– Azt hiszem, két olyan dolog van, ami első látásra talán inkább
taszítja, mint vonzza egymást. Az egyik valamiféle szeretet és alázat az anyag
iránt, a másik pedig egyfajta távolságtartás mindettől. Úgy gondolom, hogy olyan
író vagyok, aki számára a jellem-, a figuraábrázolás döntő fontosságú.
Lényeges meglátni akár a mellékszereplőben is a kedveset, a mélyen emberit, a
szeretetreméltóan esendőt, de ugyanakkor fontos, hogy az ember egy kis távolságot is
tartson ezzel szemben. Játszani kell az irónia adta lehetőséggel is, de nem bántóan.
Semmiképpen nem akarok szatírát írni, hanem szeretnék prózáimban valamiféle
egyensúlyt teremteni az emberi gyöngeségek iránt érzett mély megértés és a
gyöngeségekkel szembeni kritika között. Ez igen nagy játékteret biztosít az író
számára. Érezze az olvasó azt, hogy én szeretem ezeket a figurákat, akik nem
egyértelműen fehérek és nem egyértelműen feketék, ahogy a valóságban sem az
senki. Egyszerűen ilyenek vagyunk. Az egyik pillanatban nagyon gyatrák és gyöngék, a
másik pillanatban meg nagyon sok szeretet, bölcsesség sugárzik belőlük. És ez az
ellentmondás, ha különböző arányban is, ám minden emberben megvan. Én pedig
szeretném ezt az ellentmondást valahogy megmutatni egy-egy regényben vagy novellában.
Mennyire befolyásolja az írót saját emberi meggyőződése elsősorban
bizonyos morális dolgokban? Persze tudom, ez is egy olyan kérdés, amelyre minden
alkotó más és más választ adhat, s a mai világban azt sem tudjuk már pontosan,
melyek az emberi morál sarkkövei... De mégis, egy hirtelenjött példa: köztudomású,
hogy a halhatatlan író és gróf, Lev Tolsztoj milyen összetűzésbe került a
családjával, amikor élete alkonyán tekintettel nem lévén szeretteire, az egész
vagyonát a szegények között szerette volna szétosztani. Valahol azt a megjegyzést
olvastam tőle – s itt most nem tudok pontosan idézni –, hogy annak az embernek, aki
mással viteti ki az ágytálát, fogalma sincs az emberi méltóságról és a mások
iránti együttérzésről. Ez persze egyfajta véglet, és nem biztos, hogy köze van
ahhoz, hogy íróként zseni volt. A kérdésem tehát az, hogy az embert mennyire
befolyásolhatják a személyes érzelmei? Persze hogy befolyásolhatják, ha író,
válaszolhatnák, tehát miért kérdezem azt, ami evidencia? És mégis, ha az írónak
van valamiféle szilárd meggyőződése, netán hite, s itt nem a vallásos hitre
gondolok, ez menynyire befolyásolja mondjuk a figurák „mozgatását”, jellemük
kibontását? A mai világban fontos-e, hogy mindez megnyilvánuljon a műben? Vagy pedig
már a kérdésfelvetés sem érdekes, hiszen mindezt mai korunk régen túlhaladta?
– Egészen más korban élünk, de amiért hiányérzetet ébreszt bennem ez a
mai kor, az az emberi közvetlenségnek, a szeretetnek, az emberi kapcsolatok
melegségének az elvesztése. Ez egy olyan értékhiány a számomra, amit én
megpróbálnék valahogy „kompenzálni” azzal, amit írok. Ám egy kicsit annak
bizonyítására is, hogy amiről az imént beszéltem, talán teljes mértékben mégsem
igaz, tehát hogy elvesztettük volna kapcsolataink minden melegségét és
bensőségességét, azt kell mondanom, hogy valami mégiscsak maradt, s ez a mostani
értékrelativizmus, amelybe mi itt a huszadik század végén és a huszonegyedik század
elején bekerültünk, csak átmeneti állapot. Egyébként ezt a hiátust a kortárs
irodalom nagyon is felmutatja. Nem akarok nagy kitérőt tenni ebben a tekintetben, de
például a posztmodern próza ennek az értékhiányos világnak az összes démonikus
következményét elénk tárta. Tehát amikor a posztmodern prózát olvassuk, azt
szoktuk általában elfelejteni, vagy azt nem vesszük észre, hogy ez egy dühös
támadás a mai világ ellen, s nem ennek a világnak az apológiája. Azt hiszem, hogy
egy olyan állapotban élünk, amelyben az író számára egy lehetséges út
kínálkozik, hogy így vagy úgy ezt az értékhiányt felmutassa, illetve megkeresse
annak a módját, s írói lehetőségét, hogy hogyan lehet ezeket a mai világunkból
kiszorult értékeket tovább őrizni. E vonatkozásban gyönyörű példa számomra
Hrabal prózája. Ő ezt a gondolatot, vagy írói vonalat egész életművében,
haláláig következetesen „prezentálta”. Nála a szeretet és az irónia olyan
csodálatos egyensúlyban van, hogy azt hiszem, alig van rá példa a mai
világirodalomban.
Lajos, részben nem ez az oka annak, hogy te egyáltalán írsz? Tehát
valamiféle emberi hiányérzet? Nincsenek-e a lelked mélyén ilyen indító okok is,
amelyekről talán magad sem tudsz?
– Utolsó félmondatodat aláhúznám, ugyanis ez a dolog mindig utólag derül
ki, tehát hogy mi ösztönzött arra, hogy az absztrakt és posztmodern szatíra után
egyszercsak egy egészen más írói világot, tehát a Tömegsírral kezdődően ezt a
„New Hont-miliőt” megteremtsem. Nagyon erős belső késztetés eredménye volt. Ám
lassan befejezem az új regényemet és ennek most már nem lesz folytatása. Az évek
során az derült ki a számomra, hogy egy kicsit a nosztalgiáimat akartam megírni, azt
a közérzetet, amely egyszerre fejezi ki, hogy én ezt a regénybeli világot nagyon
szeretem, én ebben a világban nőttem fel, ez az én belső világomnak a része, és
ugyanakkor azt, hogy ezen a világon a mindennapi életben azért kívül is állok és a
valóságban egy olyan világban élek, amelyet nem nagyon szeretek. Az összes
cinizmusával és értékrelativizmusával együtt nem szeretem én a mai kort. Egy olyan
világba vágyódom, amely nincs, amely csak az én képzeletemben létezik, de amely
számomra az összes gyarlósága ellenére is mégiscsak valahol értékesebb. Azt
hiszem, ez a feszültség lehetett az, ami ennek a mondjuk New Hont-trilógiának a
megírását előhívta belőlem.
Remélem, az új regény nem lesz „csemege” a kritikusoknak...
– Hahaha, meglátjuk, még egy kicsit dolgozom rajta, még piszmogok vele.
Beszélgetett: Lacza Éva
Ma, amikor a tévé, rádió ömleszti ránk a: megölték, felgyújtották, kirabolták, felrobbantották, elrabolták, megzsarolták, kiirtották, megerőszakolták jellegű híreket, már kisebbfajta csodaszámba megy, hogy egy közösség évtizedek óta, nem kis áldozatok árán összejár, találkozik, véleményt simít egy csokorba, a maga igazát a másikéhoz igazítja, véleményt cserél, tájékozódik. Utazik, énekel, próbál, harmóniát teremt, élményt szerez magának és másoknak. Hangversenyt szervez, ami aztán időről időre – nagy nehézségek árán – évfordulós ünnepséggé sikeredik.
Igen, ez a csodás ünnepi hangverseny Komáromban történt, a Jókai Színház
négyszáz férőhelyes, zsúfolásig megtelt nagytermében. A Szlovákiai Magyar
Pedagógusok Vass Lajos Kórusa ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját.
A mai tagok a régieket is meghívták, akik – vagy hetvenen – úgy simultak bele
Kodály záróakkordként énekelt Esti dalába, mintha tegnap hagyták volna abba a
kóruséneklést.
Megtisztelték az ünnepet jelenlétükkel tiszteletbeli vendégek is, de jöttek hozzátartozók, érdeklődők közelről s távolról. A hangverseny védnökségét s ünnepi megnyitóbeszédét Csáky Pál miniszterelnök-helyettes vállalta, s köszöntötték a kórust az ünnepi hangverseny végén olyan sokan mások, hogy nehéz lenne felsorolni. Köszönet illeti érte őket, és azt a sok-sok pártfogót, akik anyagiakkal is támogatták a rendezvény létrejöttét (a műsorlap hosszasan sorolja őket). Az ilyen alkalmak nemcsak az éneklőket fogják össze s buzdítják cselekvésre, de a támogatókat, szervezőket és a közönséget is.
S hogy mit adott – s mit ad – a kórus tagsága az itt élő magyarságnak a több
mint 1300 szabadnap feláldozásával? Erősíti megtartó hitét, fejleszti, emeli
kultúráját, zenetanárokat, karvezetőket inspirál, kórusmozgalmat gerjeszt és tart
életben, kapcsolatokat teremt városok és apró falvak vezetőivel, polgáraival,
külföldi partnerekkel. És mindenekelőtt a felsoroltakban való kitartó folyamatosság
oly ritka példáját.
Ez mind érződött a hangverseny hangulatán, ahol a régi kapcsolatok közül fellépett
a Vasas Művészegyüttes Alapítvány Vass Lajos Kórusa is Somos Csaba karnagy
vezetésével.
Köszönet s tisztelet illeti a jubiláló kórus karnagyait: Sapszon Ferenc
Liszt-díjas és Bartók-Pásztory-díjas kiváló művészt, a kórus tehetséges fiatal
karnagyait: Józsa Mónikát, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem tanárát, Orsovics
Yvettet, a Bárdos Lajos Vegyeskar és a nagymegyeri Művészeti Alapiskola leánykarának
dirigensét, Horváth Gézát, a zselízi Franz Schubert Kórus karnagyát, Tóth
Árpádot, a Budapesti Zeneakadémia hallgatóját, valamint Krasznai Gáspár
zongorakísérőt, s Híves Máriát, a kórus szólistáját, magánénekest.
A választékos és színvonalas műsor kitartó hallgatóságának nagy elismerése
mellett a legkülönbözőbb intézmények, szervezetek, polgári társulások elismerő
szavai s virágai köszöntötték a hangverseny végén a „40 éveseket”. A
hangversenyt, a kép- és krónika-kiállítást, s Horváth Géza a kórus 40 évéről
szóló könyvének bemutatóját ünnepi fogadás követte.
Hazai tájakat s Európát bejárt kórusunknak kitartó dalos kedvet, s a meglévők
mellé további trófeákat kívánjunk az elkövetkező esztendőkben.
Pálinkás Zsuzsa