A 2001-es népszámlálás alkalmával mintegy 118 ezer személy vallotta magát valamilyen formában a német kisebbséghez tartozónak Magyarországon. A német nemzetiségűek valós száma azonban ennél valamivel magasabb, egyes becslések szerint kb. 200–220 ezer lehet. Heinek Ottót, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnökét először arra kértük, mondjon néhány szót a magyarországi németek mai helyzetéről.
– A kisebbségek jogait Magyarországon egy 1993-as törvény szabályozza. Ez a
jogszabály azonban – melyet keletkezésekor egész Európában méltattak – mára
jócskán megérett egy alapos megreformálásra. Már több, mint félé éve a parlament
előtt van egy törvénymódosítási javaslat, s a pártok közt jó ideje folynak
tárgyalások, gyors megállapodásra azonban –legalábbis egyelőre úgy tűnik –
nincs esély.
A kisebbségek parlamenti képviseletének szempontjából több, mint tíz éve nem
jutunk egyről a kettőre. És ma már sajnos a kilencvenes évek első felének
progresszív kisebbségpolitikája is a múlté. Sőt, ott tartunk, hogy már-már a
magyar kisebbségvédelem nagyszerű intézményét, az önkormányzatiságot is
veszélyben látjuk. Mindezek hatására legfőbb céljaink – a kulturális autonómia
biztosítása és az asszimiláció megállítása – egyre inkább veszélybe kerülnek.
Milyen nyomokat hagytak a második világháború utáni kitelepítések a
magyarországi németekben?
– Nagy megrázkódtatás volt, amikor a második világháború után a
németek csaknem felét elűzték Magyarországról. Az a generáció, amely mindezt
személyesen is átélte, még ma is magában hordozza a traumát. A rendszerváltozás
után a magyar politika szimbolikus gesztusai – a bocsánatkérések és a
kártérítés – ugyan lényegesen csökkentették ezeket a fájdalmakat, a sebek
azonban lassan gyógyulnak, s a forradások örökké láthatóak maradnak. Emellett az
említett gesztusok sajnos azon a tényen sem változtatnak, hogy a német nemzetiség,
amely a kollektív bűnösség szégyenletes eszméjének áldozatául esett, csaknem
teljes egészében elveszítette az értelmiségét.
A Magyarországon maradottaknak – akiket szintén megfosztották javaiktól – éveken
át jogaiktól megfosztva, megfélemlítve kellett élniük, s anyanyelvüket sem
használhatták. Ilyen körülmények közt pedig nem is csoda, hogy az asszimiláció –
mindenekelőtt a nyelvi asszimiláció – hihetetlenül erős volt.
A Zur Zeit című jobboldali osztrák hetilapban nemrégiben megjelent egy
írás, amely a kelet-európai németek hátrányos kisebbségi helyzetét feszegette. Ön
mit gondolt erről a kérdésről?
– Sem a cikket, sem az újságot nem ismerem. Nekem egyébként nincsenek olyan
tapasztalataim, hogy a német nemzetiséget ma máshogyan, vagy rosszabbul kezelnék, mint
a volt keleti tömb egyéb kisebbségi népcsoportjait. Magyarországra nézve ez biztosan
nem igaz, s a szomszédos államokban sem látok ilyen tendenciákat. A romániai németek
1980-as és 1990-es évekbeli elűzésének és exodusának következtében egész német
települések tűntek el, s a német kisebbség mindenütt maroknyivá zsugorodott. Ebben
a helyzetben pedig különösen nehéz megőrizni a nyelvet és az identitást.
Belgiumban mintegy 65 ezer német él. Autonómiával, önálló kormánnyal
és saját törvényhozással rendelkeznek, anyanyelvüket az élet minden területén
hivatalosan használhatják.
– Területi autonómiára ott van lehetőség, ahol az adott kisebbség egy
összefüggő területen többséget alkot. A területi autonómia nemcsak fontos, hanem
– amint a belga, illetve a dél-tiroli tapasztalatok mutatják – nagyon hatékony
eszköze is egy népcsoport identitásának megőrzésének. Ám ahogy már korábban
említettem, Magyarországon más a helyzet. Mi arra törekszünk, hogy a
kisebbségvédelmi törvény által biztosított kulturális autonómiát töltsük meg
tartalommal. A kulturális autonómia ugyanis nem csupán általánosan megfogalmazott
jogokat jelent, hanem egy megfelelő eszközkészletet is, aminek segítségével ezeket a
jogokat gyakorlattá lehet tenni. Ezért lényeges például a kulturális és oktatási
intézmények hálózata, amelyek fölött az adott népcsoport rendelkezik. Mindez
Magyarországon ma csak nyomokban lelhető fel.
A finnországi svéd parlament (Svenska Finlands Folktinget) minden évben tart
egy kampányt, aminek címe „Ge ditt barn en gava”, vagyis „Adj gyermekednek egy
ajándékot”. A kampány célja, hogy meggyőzzék az embereket arról, mennyire fontos
a svéd nyelv otthoni használata. Magyarországon egyre kevesebb családban beszélnek
odahaza németül.
– Nem folytatunk hasonló kampányokat. De természetesen minden lehetséges
rendezvényen és fórumon apellálunk a szülőkhöz, hogy használják otthon
anyanyelvüket. A második világháború utáni generációk kiesése miatt sajnos alig
használják anyanyelvként a családban a németet. Az archaikus dialektusok lassacskán
kihalnak. Éppen ezért különösen nagy jelentősége van az óvodáknak, iskoláknak
és a kétnyelvű oktatásnak. Problémát okoz, hogy sok oktatási intézmény még nem
nőtt fel ehhez a feladathoz, mert még mindig nem rendelkeznek jól képzett
szakemberekkel. Másrészt persze pozitív fejlemények is láthatók. Egyre több szülő
látja be, hogy fontos a német nyelv ismerete, és egyre több gyerek beszél jól
németül. Meggyőződésem egyébként, hogy e téren idővel Magyarország uniós
csatlakozása is fontos és pozitív szerepet játszik majd.
Említettem Finnországot. A finn kisebbségi modell rendkívül vonzó. Egy
településen akkor használható hivatalosan a kisebbségi nyelv, ha az ott élők
legalább 8% beszél, s jogaikat csak akkor veszítik el, ha arányuk 6% alá csökken. A
hivatalos nyelvhasználat jogkörét pedig rendkívül szélesen értelmezik. Ön szerint
elfogadható lenne az EU-val egy hasonló általános, központi szabályozás?
– Azt hiszem, hogy vannak olyan jó modellek, amiket át lehet venni.
Mindenekelőtt az lenne fontos, hogy az EU megalkossa saját kisebbségpolitikáját.
Eddig ugyanis ilyen nem létezik. Az európai alkotmány kisebbségvédelmi záradéka
ebben az irányban az első – noha meglehetősen bátortalan – lépéként
tekinthető. Egyébként, ami az alapvető jogokat illeti, magam is úgy érzem, hogy
valóban szükség volna egy egységes szabályozásra.
Kaszás Péter