Kiábrándultan figyelem a piaci ricsajt, mely nemzeti gondjaink fölött évek óta minden anyaországi fórumon az égre tajtékzik. Szent belső ügyekről van szó, amelyeket valakik a piacra visznek, hogy a közéleti kofák, kufárok, pénzváltók, vámszedők, farizeusok és szadduceusok megszentségtelenítsék őket. Kétszáz éves sorskérdésekről, életről és halálról van szó, s az utóbbi másfél évtized nyíltszíni perpatvarai mutatták meg, hogy mennyire öszszefüggnek egymással. Közös tanulságuk, hogy a magyar politikának hagyományosan nincs hosszú távú, alapos, részletes elemzésekre, történelmi prognózisokra és alternatívákra épített nemzetépítő stratégiája, hiányzik belőle az a központi erő, amely a pártokat és a hatalmi ágakat a nemzeti alapfeladatok megoldására tömörítené.
Érett fejjel nemzetünk szent ügyét, az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot is másként ítélem meg, mint lelkesült ifjú koromban. Fejet hajtok a hősök emléke előtt, de kár volt több tízezer embert halálba vezényelni, s nem számolni a Szent Szövetség hatalmas ellenforradalmi erejével. Hat évtized múlva belevitték hazánkat az első világháborúba; magyar vesztesége 530 965 halott férfi, s maga az ezeréves történelmi Magyarország. Az osztrák nagyhatalmi igát fölváltó német nagyhatalom 320 000 magyar zsidót vitt a halálba, a II. világháború pedig 600 000 emberünk életét oltotta ki. A harmadik, immár keleti nagyhatalom sok millió magyar ember sorsát rontotta el, s 1956 ősze 200 000 magyart késztetett menekülésre. A kivándorlás kétmillió magyarországi lakost, ebből 650 000 magyart vitt az óceánon túlra, s ez együtt, a többi, szinte kimutathatatlan vér- és vagyonvesztést, az erkölcsi, kulturális és jóvátételi terheket nem számítva, 2 millió háromszázezer kilencszázhatvanöt magyar halott, illetve eltávozott személy. Mindez körülbelül hatvan esztendő leforgása alatt, a XX. század első felében. Borzasztó szám, akkora pazarlás, amekkorát egy nálunknál sokkal nagyobb nemzet sem engedhetne meg magának, de most jön a szörnyűségek szörnyűsége: a művi terhesség-megszakítások liberalizálása, majd akadálytalanná tétele azzal a félreértelmezett érvvel, hogy a nő szabadon rendelkezhet a testével, hétmillió magzat, hétmillió virtuális magyar nő és férfi – munkás, gazda, orvos, mérnök, tanár, tudós, Nobel-díjas, lelkész, politikus, feltaláló, író, muzsikus, festőművész és szobrász, színész és más kiváló ember vált egy-egy műtét áldozatául. Ezt pedig már nem a külső vagy az ideológiai belső ellenség, hanem egy romlott és cinikus hatalmi csoport és kiszolgáló gépezete művelte anyaországunk népességével. Sarkig tárta a jog kapuit a bűn előtt, hiszen a magzat nem az anya teste, csak vendég a szíve alatt, akinek saját szíve, agya, génállománya és génjei által kijelölt életútja van, s akit ezért megöletni bűn, a nemzet pedig kábultan tolongott a kapuk felé. Ezzel a nemzet XX. századi vérvesztesége megközelíti a tízmilliót. A XX. század első felében közel két és fél millió, második felében hétmillió kivérzett magyar. Önpusztításunk nem szünetel: 2050-re az immár őszinte demográfiai előrejelzések szerint anyaországunk népessége hét és fél millióra fog zsugorodni, másfél század alatti vérveszteségünk csak az anyaországban 12 és fél millió lesz.
Mi folyik ebben az országban, miféle nemzet vagyunk mi, az élet vagy a halál népe, az önépítés vagy az önpusztítás, a leépülés vagy a növekedés, az Isten művébe simuló teremtés, vagy a Sátánéba szerződött rombolás nyelvközössége? Miként tekintsünk anyaországunkra odakintről, szintén fogyatkozó, szétszivárgó és beolvadó, sokféle módon megpróbált, utódállamokba csatolt magyarok, akik erős tartóoszlopot szeretnénk látni benne, mely a nemzet fölé boruló sátortetőt szilárdan megtartja. Ehelyett rémülten kell tapasztalnunk, hogy az oszlop, amelyet gránitnak hittünk. silány homokkő vagy revesedő, férges és szuvas puhafa, mely a teher alatt, ha egy történelmi orkán többletsúlya is megnyomja, magába roskad, és mindent-mindenkit a talajba présel.
A vészharangot Kodolányiék kezdték kongatni, de az ország vezetői semmi érdemi intézkedéssorozatot sem kezdeményeztek. Sokan emlékszünk még a Fekete Gyula által kiváltott népesedésügyi vitára, amely a magyar sajtóban hónapokig kavargott, eredmény nélkül. Akkor a manipulált magyar demográfiakutatás és statisztika tagadta az össznemzeti szokássá lett egykézés vagy egyezés várható tragikus végkifejletét, s az ország illetékes vezetői most is tétlenek maradtak. Az eddigi hétmillióért és a várható két és fél millióért, ezért a kísérteties, példátlan néma nemzetirtásért, mert kilenc és fél millió lélek egy erős európai nemzet lélekszáma, a bukott rendszer irányítói viselik a fő történelmi felelősséget, azok, akik a törvényeket hozták, majd tovább liberalizálták. Vajon a következő kormányok megteszik-e, amire fölesküsznek?
Politikusaink az egymást követő nagyhatalmi nyomások alatt leszoktak az önálló cselekvésről, a nemzet érdekeinek bátor érvényesítéséről, mintha a világ minden nyelvközösségének volna jogos, támogatandó nemzeti célja, csak nekünk nem. Hogy ez az igény föl se merülhessen, a bukott rendszer vezetői agymosásba kezdtek, s minden fórumon, a parlamentben, a sajtóban, az iskolákban elhallgatták, hogy volt egy trianoni és egy párizsi békediktátum, ilyen és ilyen magyar következményekkel. Évek óta a csapból is a határokon túli magyarok jelzős szófüzér csorog, de az emberek nagy része nincs tisztában a szavak fogalmi tartalmával: hiányoznak hozzá a pontos, szabatos, árnyalt információk. Két és fél hete egy budapesti riporter azt kérdezte tőlem, hogy a határon túli magyarok „felvállalják-e” magyarságukat. Fölösleges az elharapózott „fel-” igekötő, mondtam, elég, ha csak vállalják, de azt mindenképpen megteszik, hiszen éppen ettől nevezhetők határon túli magyaroknak. Az ember nem tudja, hogy az ilyen és hasonló értelmetlen kérdések, amelyektől egyszeriben ismét hangos lett a magyar közélet, a sajtó, a parlament, minden pártfórum és a pártokat képviselő kormány, belülről, meggyőződésből fakadnak-e föl, vagy egy politikai manipuláció termékei. Mindkét eshetőség kétségbe ejt: miként bízhatja magát egy nemzet ostoba, koncepciótlan, tájékozatlan, előítéletes, kapkodó, az embereket rosszul tájékoztató vagy tudatosan félrevezető emberekre és intézményekre?
A határokon túli magyar ember, nem árnyék, nem szellemalak, nem elvont fogalom, hanem húsból, vérből, elméből és lélekből szőtt lény, aki állampolgárságán és munkahelyén kívül minden történelmi és érzelmi, nem ritkán családi (vérségi) szállal anyaországához s a többi elszakított országrészhez kapcsolódik. Édesapám és édesanyám a mai Magyarország területén született, két nagyanyám is ott porlad, édesanyám sírja a budapesti Farkasréten, anyai nagyapámé Ungvárott domborult, nővérem sárospataki nyugdíjas tanítónő, vőm szerbiai születésű győri magyar műépítész, rokonaim többsége Magyarországon él, a többi Szlovákiában, Kárpátalján és Szerbiában, de mind magyar anyanyelvűek, műveltségűek, öntudatúak, s mindezt a legfenyegetőbb időkben, a nyelv- és vagyonfosztások, a deportálások, a háborús-népirtásos fenyegetettségek, a gulágok és a legmélyebb nyomor évtizedeiben is vállalták, illetve vállalják. Tömbökben éltünk, amíg szigeteinket telepítésekkel és szívós beolvasztással ki nem csipkézték és föl nem darabolták. Szörnyű, hogy a magyar politikai hatalom már megint elrontott valamit, amit csöndben, egyetértésben, zárt szakértői körben, ahogy szomszédaink tették, megoldaniuk kellett volna. A problémát a piacokra vitték, s prédául dobták azok elé is, akiknek semmi közük hozzá: szomszédainknak.
Nemzetpolitikánk ezúttal is csak egy lépésben gondolkodik, ahelyett, hogy előre tekintene, s alternatívákban tervezné meg lépéseit. Abban például, hogy az Európai Unió egyszer fölbomlik, s az országhatárok visszaszigorodnak, miáltal a határon túli magyaroknak nagyon is szükségük lehet anyaországuk védelmére, vagy hogy a NATO, mely állítólag védőpajzsa alá gyűjtötte tagjait, széthullik, s a magyarság, egy hét-nyolcmilliónyira töpörödött, fegyvertelen és fegyverfogásra kiképzetlen, hadsereg nélküli, öregekből és gyermekekből meg idegen ajkú vendégmunkásokból álló tömeg védtelenül áll, mint a Károlyi Mihály által bűnös módon lefegyverzett 1918-as, őszirózsás Magyarország az állig fegyverben álló peremvidéki nemzetkoszorúval szemben. A Trianon utáni országot az Antant fegyverezte le, a mostanival az anyaországi kormányzat teszi ugyanazt.
Ne értsenek félre, nem a népszavazásról, nem is politikai pártjaikról beszélek, arról van szó, hogy az anyaországi magyarok, vezetők és vezetettek kiszámítható iramban menetelnek a szakadék felé. Az üres Duna–Tisza köze, a kiürülő peremvidéki falvak, a meg sem fogant gyermekek, a fölszámolt magzatok, a megölt vagy kivetett csecsemők, a balesetekben áldozatul esett és meggyilkolt gyermekek, az alkohol, a dohány, a kábítószerek, az AIDS, az ötvenezerre becsült anyaországi prostituált, a válások áldozatai, az elmagányosult, rablógyilkosoknak kiszolgáltatott öregek, a felelőtlen, magukat, családjukat és másokat gyilkoló gépjárművezetők, a kis és nagy bűnözők, a több pénzért nyugatra távozók, a nyelvüket felejtők mind egy-egy parányi lépés a nemzethalál felé.
Isten ajándéka, hogy 1972-ben egy szomszédja révén, akit ismertem, Antall József fogadott budai otthonában. Tájékozottsága lenyűgözött, mindent tudott rólunk, csehszlovákiai magyarokról, s amikor megkérdeztem, honnan ez a naprakész tudása, átnyújtott egy vaskos iratgyűjtőt: „Ez önökről szól.” Aztán egy másikat, egy harmadikat, negyediket, ötödiket és hatodikat, mondván: ez Románia, ez Kárpátalja, ez Burgenland, ez Jugoszlávia, ez a Nyugat magyarjainak iratgyűjtője. Van egy baráti kör, magyarázta, amely szakértőkből áll, együtt gyűjtik anyagaikat, rendszeresen találkoznak, kiegészítik és megbeszélik őket. Lapozzak bele, biztatott. Sírva adtam hálát Istennek Antallért, amikor ő lett az ország kormányfője: végre egy politikus, aki mindent tud a határon túli magyarságról, akit már nem lehet becsapni, s aki először mondta ki, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke óhajt lenni. Utána kellene néznie valakinek, hogy kívülről vagy belülről kapta-e ezért a pusztítóbb erejű pergőtüzet. Minden szlovák, román, ukrán, szerb, horvát, szlovén, albán, bolgár, izraeli, francia, német, orosz és más politikus, aki tisztességes, nemzete minden bel- és külföldi tagját a magáénak tekinti; próbálna másként kormányozni, nemzete kiátkozná. Bánthatjuk-e érte? Isten ments, ez a kötelessége, amelyet talán nem mond ki, de folyamatosan gyakorol.
A szerelem szent és építő cselekvés, de a piacon előadva, nemzeti
performance-ként, pornográfia. Ez zajlott és fog még zajlani undorító, perverz piaci
ricsajjal, évekig oda-vissza, Magyarországon. A legszentebb dolgok, a szerelem, az
élet, a nemzet, a közös nyelv és jövő, a közös kultúra és a vérségi
kapcsolatokra is építő szolidaritás cinikus, röhögő, csámcsogó, ostoba,
eszeveszett, tudatlan, züllött pusztítása.
Csak édesapám volt lelkész, magam író, kritikus, műfordító, lap- és
könyvszerkesztő, tanár vagyok, s mint ilyen próbálom méltatlan elhívottként
mintegy száztíz ezer felvidéki magyar és szlovák református lélek egyházi életét
főgondnokként egyengetni. Így vegyék tőlem a leírtakat, s úgy gondoljanak ránk és
a többi elszakított magyarra, hogy önök nélkül sokáig nem fog menni, amiképpen az
önök magyar élete sem fog sikerülni nélkülünk. Előbb mi tűnünk el, aztán önök
kerülnek sorra. A vér nem válhat vízzé, s ha életet kívánnak nemzetünknek,
kényszerítsék vezetőiket építő, felelős, okos, távlatos cselekvésre, Isten
teremtő és megtartó akarata szerint. Ő teremtett bennünket magyarokká, s azt
óhajtja, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, s tegyünk meg mindent kiteljesedésünkért.
Nem azt óhajtja, hogy tanuljunk meg kicsik lenni, hanem hogy növekedjünk, és
szüntelenül erősödjünk – nem mások ellen, attól Isten ments, azon csak
rajtavesztenénk, hanem önmagunk javára. Isten segíteni fog bennünket. Kívánjuk,
úgy legyen.
Koncsol László