A kettős állampolgársággal kapcsolatban több cikket elolvastam az újságokban. A
megjelent írások határon innen és túlról elgondolkoztattak. Hogy a téma körül
vita kerekedett, ez természetes, és hogy a vita a választások eredményeként tovább
folytatódik, az is természetes a jelenlegi politikai légkör megosztottsága folytán,
akár a Kárpát-medence magyarsága körében is. A jelenlegi magyar kormányhoz fűzött
bizalom megrendült.
A rendszerváltás után a „lámpaelemeket” teljes egészében nem cserélték ki.
Sajnos a diktatórikus elemek, ahol tudják, ott a felszínen tartják továbbra is
nacionalista törekvéseiket, ezzel naponta szembe találtatja magát a határon túlra
került magyarság. A legegyszerűbb mindig a kisebbségtudatkeltés, a „másság”
tudattal rendelkezők fölötti hatalom gyakorlása. Magyarország mint háborús bűnös
a 2. világháború után négy országnak kényszerült területéből átengedni. A
politikusok, úgy látszik, akkor sem gondolkoztak a trianoni békekötés későbbi
következményein (vagy ki tudja?!), mint ahogy most sem gondolkoztak el azon, hogy a
kettős állampolgárság az ilyen formában (népszavazás) történő megszavazása vagy
elutasítása milyen következményekkel jár (vagy ki tudja?!). No, de ezt is túléljük
(fő az egészség), mint annyi mást! Most sem esünk bele egy érzelmi csapdába, amely
sorsunkat, jövőnket megpecsételné.
Semmiképpen sem érezzük magunkat a két hon között kivert kutyának, mert annyi
szenvedés, megaláztatás árán felfogtuk: a rosszban is lehet a jónak lehetősége
„és küldetése”. Ha mindnyájan nem is tudatosítják: mi itt Trianon óta Isten
szempontú szolgálatot teljesítünk, mert nekünk az a hatalom adatott meg, amit úgy
hívnak: tiszta lelkiismeret.
Lázadtunk Trianon óta? Mi lettünk a nacionalisták Trianon óta? Tűrtük a
megaláztatásokat? Tűrtük neveink megváltoztatását? Az öt honban más és más a
nevünk. Helységneveinket alázatosan elhallgattuk! – gyávaságból soha, csak a
békesség kedvéért, hogy „legyen vége már, legyen béke már” (Babits). Így
vagyunk mi „újarcú magyarok”, a „védőbástyák”, a „hidak”, „új
székelyek”, a 3. évezredben, mi valamennyien. Mi Istenünk és felebarátaink felé
tartozunk felelősséggel. Magyarságunk nem árucikk se jobbra, se balra. Ezt vagy
felvállaljuk, vagy szétszórjuk magunkat a világba. De magyarnak lenni sehol se
könynyű, és nem is kiváltság, s ha nem akarjuk, hogy magyarnak tekintsenek, ezért a
lelkünkkel kell megfizetnünk. Azt mondják, nyelvében él a nemzet, de nem attól
vagyok magyar, mert magyarul beszélek, hanem mert őseinktől a gondolatvilágukat, lelki
gazdagságukat ezen a nyelven örökítettük át. Hát ezt az emberközpontú, humán
lelkivilágot kell védelmeznünk, mert mi vagyunk a földnek a sói, és nem a savai, és
ebben a szellemben kell egymás felé, az anyaország felé, de az unió felé is
szolgálatot tennünk. És tudatosítanunk kell, anyagiakkal támogathatnak, de nem
szolgáltathatnak ki se a pártok, se a kormányok, mert népeink nem dzsungelek, ahol
majd elrejtőzhet a gaz, és elveszhet az igaz. Isten segítségével, bátorításával
maradjunk hűek őrhelyeinkhez, vigyázzunk éberen.
Szabó Soós Lilla
Könnyes szemmel nézem halálos ágyán az időtlen időktől népét féltve óvó
öreget. Milyen fenséges, megértő és bizakodó még most is. Pedig gyermekei már
ajkára csöppentették a turáni átkos méreg utolsó cseppjeit.
Fáj, mélyen és nagyon fáj e hőn szeretett nemes és erős Lényt ily meggyötörten
látni. Mert kink lesz, ha Ő sem, és mivé leszünk, ha már Ő sem lesz nekünk?
A legkeservesebb korszakokban is erőt adtak a széplelkű apostolai által ránk bízott
imák, és mi hittünk benne és a hazában, akárcsak Magyarország feltámadásában.
Esti fohászainkban áldásáért könyörögtünk, mondván: „megbűnhődte már e nép
a múltat s jövendőt”. Tavaszodván évente nevén nevezve Őt tettünk esküt, hogy
„rabok tovább nem leszünk…” És most? Most nincs tovább se haza, se könyörgés,
sem fogadkozás. Ha valami áloműző táltos csodát nem tesz, fel nem oldoz, meg nem
térít minket fergeteges gyorsassággal, akkor az Istenünk meghal a 2004-es évvel.
Bizonytalan ideig mozdulatlanságba merevedve várhatja majd a feltámadást, ha lesz még
kiért és miért feltámadnia.
A magyarok istene haldoklik. Ha végleg álomra hajtja fejét, nincs kiben bízni többé.
Ha Ő nem lesz közöttünk, én sem maradhatok tovább magyar, s ha nem leszek magyar,
nem lesz szükségem kegytárgyakra sem, így a talizmánként tartott magyar
igazolványom is értelmét veszíti… Őseim megtagadását mégsem forgatom fejemben.
felvidéki jó Mikszáthunk földjéről való Ipoly menti palóccá válok teljes
egészében – a csipetnyi kukkó beütésemmel együtt. Legközelebbi rokonnépeim a
mátyusföldiek, bodrogköziek, medvesaljaiak, kárpátaljaiak, újvidékiek, székelyek,
csángók, de minden látszólagos azonosság ellenére sem a magyarok. A mai
Magyarország – a maroknyi igennel szavazót leszámítva – megmérgezte közös
Istenünket, tudatából kiiktatott vagy egyenesen magtagadott minket. Mi meg – Szent
Palócia szülöttei és a testvérnépeink – büszke nemzetségek sarjai vagyunk, akik
becsületből, emberségből segítjük egymást, ha pedig nem kellünk, értünk a
szóból. És Magyarország…? Hát csak építse maga köré a berlini nagyfal mását,
és a tébolyult liberalizmusával ölelje keblére az idegeneket. Átutazóként majd
olykor áldozunk rá mi is némi figyelmet.
És az a magyar országhatáron benn rekedt kb. másfél millió, aki úgy érzi, inkább
a mi nemzetségeink közössége áll lelkükhöz közelebb, az jöjjön hozzánk, amíg
nem késő. Mi szívesen adjuk a kenyeret, a jó szót, és a feltámadás reményében a
rendületlen megmaradás hitét.
Polgár Hajnalka, Nógrád