Magyarországon egyre gyarapodó irodalma van az ír-magyar párhuzamoknak, amik a nyelvészettől kezdve a népzenén át egészen a nemzetpszichológiáig terjednek. Mi talán maradjunk a történelmi és politikai párhuzamoknál: valóban van alapja ezeknek az összehasonlításoknak? – kérdeztük Gyöngyösi Márton politológust.
– Bár Európa földrajzilag két ellentétes sarkában fekvő országról van szó, meglepőek az ír-magyar történelmi hasonlóságok. A párhuzamokat nem az ír és a magyar történelem részleteiben kell keresni, hanem sokkal inkább abban a nemzeti sorsban, amely mindkét országban a viszontagságok útján alakult ki. Ezt Jung terminológiájával hívhatjuk kollektív tudattalannak, vagy összefogó nemzetléleknek. Írországban az angol elnyomás a magyarhoz rendkívül hasonló nép-pszichét hozott létre. Írországban – akárcsak Magyarországon – rendkívüli súlya van az ország múltjának és történelmének. Mind a mai napig a katolikus hit és értékrend, a nemzeti öntudat határozza meg az ír politika mozgásterét. Ez pedig a mai nyugati liberalizmus és erkölcsi züllés tengerében képletesen is egy üdítően zöld szigetté emeli Írországot. Ebből az értékrendből táplálkozik a híres ír abortuszellenesség, a népességfogyást és kivándorlást visszájára fordító család- és nemzetpolitika, a kis- és középvállalkozások fontosságát felismerő gazdaságpolitika, és természetesen az Írországot kettészelő határ túloldalán, azaz a brit fennhatóságú Észak-Írországban rekedt katolikus írek mindenkori és feltétel nélküli támogatását kitűző külpolitika.
Magyarországon ettől némileg eltér a helyzet, különösen a vasárnapi népszavazás tükrében. Ön hogyan értékeli a referendumot?
– Még kimondani is szörnyű, hogy az ember szégyellheti magát magyarságáért. Már az is röstellni való, hogy mi, belső magyarországi magyarok gőgösen és megalázó módon népszavazásra visszük a kettős állampolgárság kérdését, amikor tőlünk szinte karnyújtásnyira, a határ túloldalán, szinte napi rendszerességgel alázzák meg testvéreinket magyarságukért. Most azonban mi is megaláztuk testvéreinket, akik száz éven át idegen állampolgárként magyarabbak voltak, mint mi itthon. A nemzet egyesítése más országokban nem képezhetné vita tárgyát. Olyan ez, mintha az ég színéről írnának ki referendumot. Bár nálunk valószínűleg még ebből is pártpolitikát csinálnának azok, akiknek a belső bomlasztás és a viszályszítás az érdeke. Egy rendes országban ezt a kérdést egy egyszerű indítványt követően gombnyomással döntené el az országgyűlés – ellenszavazat nélkül. Illúziókat kergettek a népszavazás kezdeményezői, nem értették meg, hogy Magyarországon már 1918-ban, Károlyi és Kun Béla regnálása alatt „elvált a szar a víztől”, ez a jelenlegi magyarországi kormány ennek az idegenszívű társaságnak egyenes ági eszmei leszármazottja. Akkor sem, ma sem tudnak szülőföldjük sorskérdéseivel azonosulni. Ami csak akkor probléma, ha hagyjuk, hogy ők döntsenek a mi sorsunk felett. Száz év alatt fokozatosan lesüllyedtünk arra a szintre, aminek 2004. december 5-e a fokmérője. Most van egy pontos, számszerű adatunk arra, hogy hány emberre számíthat egy új Magyarország. Másfélmillió emberrel kell elkezdeni építeni egy másik Magyarországot. Még ma el kell kezdeni, mert a lejtőn nem érdemes az időt húzni.
Írországban milyen kimenetele lenne egy ilyen szavazásnak?
– Ez nehéz kérdés, hiszen Írországban kezdettől, a függetlenség kivívása óta rendezett a külhoni állampolgárság kérdése. Az Ír Köztársaság elődjének tekinthető Ír Szabad Állam már megalakulásának idején, 1922-ben rendelkezett az állampolgárság kérdéséről alkotmányos úton. Azóta például bármelyik észak-ír lakos, legyen katolikus vagy protestáns, folyamodhat ír (vagy brit) állampolgárságért és ezt minden további nélkül meg is kaphatja. Sőt, az ír történelem folyamán oly gyakori kivándorlási hullámokból most, a gazdasági fellendülés idején visszatérni kívánkozók előtt is nyitva áll az ír nemzet kapuja. Írországban a mindenkori kormány számára – demokrácia ide-vagy oda – a nemzetstratégia kialakítása a legfontosabb feladat. És ez így is van rendjén. A mai liberális felfogással ellentétben igenis szükség van egy kormány útmutatására a közösség egészét érintő, az egyéni érdekek felett álló kérdésekben – legyen az családi, községi, vagy nemzeti szinten. A kormány feladata, hogy újra tartalommal teljenek meg azok a kiüresedett fogalmak, amelyek az egyéni szabadság önzésének prédájául estek. Az átlagember, ahogy ez múlt vasárnap be is bizonyosodott, ma nem tud mit kezdeni a nemzet fogalmával. Felelőtlenség tehát kezébe adni a döntés jogát.
Az ír sziget, akárcsak a Kárpát-medence, egy igazságtalan történelmi szerződés alapján hullott részekre…
– Ebben a kérdésben az ír-magyar párhuzam csak a probléma hasonlóságában
létezik: mindkét nemzet testében húzódik egy igazságtalan határ. A megoldások
tekintetében azonban csak különbségekről beszélhetünk. Pontosan összemérhető a
két ország teljesítménye, hiszen mindkettő területi megcsonkítása az 1920-as
években kezdődik. A különbség e tekintetben talán annyi, hogy amíg Magyarország
egy virágzó birodalom főszereplőjeként bukott a megsemmisülés szélére, addig
Írország felosztása egy szívós, folyamatos szabadságharc első lépcsőjének
tekinthető. Olyan ez, mint a félig töltött pohár: az íreknek félig tele, nekünk
félig üres a poharunk. Ez egy pszichológiai kérdés, ami meghatározza egy nemzet
jövőjét. Mi száz év alatt nem tudtuk kiheverni Trianont és alig vannak
sikerélményeink. Ezzel szemben az írek napról napra, centiméterenként építik
nemzeti feltámadásuk jövőjét. És ebben nem ismernek kompromisszumot. Alkotmányuk az
első pontjaiban lefekteti a keresztény értékrendre épülő társadalom alapjait.
Kimondja az ír sziget egységét és a köztársaság területi igényét az északi
tartományokra. Az alkotmány mondja ki az abortusz tilalmát, ami közügynek számít.
Az ír társadalom minden rétege teszi a dolgát. Az erős ír emigráció, a civil
szervezetek, a média, az egyház és a politikusok.
Magyarországon bevett szokás, hogy nemzeti kérdésekben politikusaink uniós elvárásokra hivatkoznak. A népszavazás kapcsán is szóba került ilyesmi… Ez Írországban is így van?
– Ilyen, hogy „uniós elvárás” nem létezik. Én ilyen kifejezést csak Magyarországon hallottam. Brüsszeli elvárásokat csak olyan politikusok emlegetnek, akik ötven éven keresztül moszkvai és KGST-s elvárások mentén alakították országuk sorsát. Az Európai Unió nem tanácsrendszeren alapszik, ahol központilag osztogatják az észt és az elvárásokat. Brüsszelben a legkeményebb érdekegyeztetés folyik, ahol a kitartó és egységes nemzeti törekvéseket siker koronázza. A gyenge lakájpolitizálást nem díjazzák, és az ilyesmi mindig alul is marad. Ilyen értelemben vannak nyertesei és vesztesei az uniós tagságnak. Az írek nyertesei, mert soha nem féltek határozottan kimondani, hogy kik ők és mit akarnak. Mi, ha így folytatjuk, a saját sikertelenségünk sírját ássuk Brüsszelben. Meg kell tanulnunk az írektől, hogy a siker kulcsa a mi kezünkben van. Csak rajtunk múlik, higygyünk benne. Ez egy magányos, de felemelő küzdelem is egyben, másra nem számíthatunk, csak önmagunkra. Ez volt az ír szabadságharc jelszava, ami mozgalommá, majd párttá nőtte ki magát: Sinn Fein, azaz: mi magunk.
Kaszás Péter