A magas-tátrai viharkárok felszámolására több állami és civil szervezet számlát nyitott. Egyes cégek pedig, mint például az Opavia-LU Kft. is, eladott termékeik árának egy részét szánják a kárenyhítésre. A szárazsütemény- és ostyaszelet-készítő társaság a 2004 decemberében és 2005 januárjában értékesített összes készítményeiből befolyt összeg bizonyos hányadát erdőfelújítás céljára a Tátrai Nemzeti Park számlaszámára utalja át. A kft. vezetői és dolgozói remélik, hogy több millió koronával sikerül hozzájárulniuk az elpusztult területek mielőbbi helyreállításához.
A három szlovákiai telefonszolgáltató cég pedig adománygyűjtő vonalat
létesített. A társaságok ügyfelei a megadott számok tárcsázásával vagy SMS
küldése révén 20 (Slovak Telecom), 25 (EuroTel), illetve 50 (Orange) koronával
támogathatták a tátrai károk helyreállítását. Az akció jóvoltából a ST 126
ezer 300, az Orange 896 500, az EuroTel pedig 3,4 millió koronát utalhatott át a
katasztrófa sújtotta területek megsegítésére.
Nem biztos viszont, hogy a bajba jutott vidék megkapja az uniós szolidaritási alapból
remélt támogatást. Segítségre ugyanis csakis akkor lenne az ország jogosult, ha a
keletkezett kár meghaladná a 3 milliárd eurót, vagy a GDP 0,6 százalékát.
A kormány viszont elfogadta a Magas-Tátra megújítását célzó programok
egyeztetésére alakult bizottság statútumát. A testület munkáját a miniszterelnök
fogja irányítani, s a bizottság tagja lesz a mezőgazdasági és a környezetvédelmi
tárca első embere is.
A természeti csapás érte Magas-Tátrában egyébként számos szálloda alacsony
árakkal igyekszik turistákat „szerezni“ magának.
A csehországi kirándulók számára például továbbra is igen népszerű „Szlovákia
szeme-fénye“. Mint a csehországi utazási irodák adataira építő Mag Consulting
elemző cég felméréséből kitűnik, a téli szezon folyamán mintegy 130 ezer
csehországi kiránduló látogat majd Szlovákiába és többségüknek épp a Tátra
lesz a fő úticélja.
A tátrai síparadicsomokban a pusztítás ellenére sem állt meg az élet. A hét
végén például már nyolc síterepet vehettek igénybe a síelés szerelmesei.
Sízni tehát már több helyen lehet, a közlekedés azonban továbbra is gondot jelent.
Mivel a helyi érdekeltségű vasút pályája komolyan megrongálódott, a vonatjáratok
helyett még mindig autóbuszok szállítják az utazni vágyókat. (LCZ)
Szlovákia 2004. május elseje óta teljes jogú tagja az Európai Uniónak. Több mint
fél éve, még a csatlakozás előtt, több vállalkozótól megkérdeztük, mit vár az
uniótól, s reméli-e, hogy az uniós tagsággal jobbra fordul cége gazdasági helyzete.
Nos, most több hónap elteltével ismét megérdeklődtük: vállalkozása előbbre
jutott-e az uniós csatlakozással?
A mérhető változásokról a minap Gőgh Mihály gútai élelmiszer-nagykereskedőt
faggattuk.
– Január óta – magyarázta a vállalkozó – az „eus“ külföldi áru
könnyen bejut az országba, ezáltal azonban a belföldi termelők sorsa nehezebbé
vált. Most már ugyanis a szlovákiai vállalkozókat nem lehet a külhoni termékek
dömpingjétől belvámokkal megvédeni. Korábban, bizonyos „ürügyekkel“, mód
nyílott a túlzott árubeáramlás megakadályozására. Ennek azonban mára már vége.
Kereskedőinknek az elmúlt hónapokban a legnagyobb fejtörést és a legtöbb
fejfájást az áruházláncok, az élelmiszer-nagykereskedések okozták. A multik
valósággal ellepték a piacot és sok kisbolttulajdonost, akik vagy saját portékáikat
árusították, vagy más – de mindenképpen belföldi(!) – termelőktől
vásárolták az árut, tehát a hazai termelést támogatták, a szó szoros értelmében
ellehetetlenítettek. Mára nagyon kevés független apró üzlet maradt.
– Nem a bejutással van a legnagyobb baj. A „láncokkal“ nagyon nehéz
kereskedni. Nagyon kemény, sőt sokszor teljesíthetetlen feltételeket szabnak.
Feltételeik elsősorban gazdaságiak. A beszállítóknak rendkívül bonyolult
szerződést kínálnak, melyet szinte lehetetlen áttekinteni, s jogász segítsége
nélkül képtelenség megérteni. A kereskedő viszont nemigen ér rá egy szerződés
fölött napokig kotlani.
Mondok egy példát. Egy kiló halat 100 koronáért vettek meg tőlem. Első látásra
úgy tűnt, jó ár, s tisztes nyereséget hoz. De: a tizen- vagy sokszor huszonvalahány
oldalas szerződésben annyi apróbetűs és rendkívül agyafúrtan megfogalmazott,
körmönfontan leírt kitétel van, hogy mire az ember feleszmél erre meg arra az alig
olvasható betűkkel rögzített feltételekre utalásból, már egyre-másra kapja az
ennyi meg annyi összeg befizetésére felszólító különféle számlákat. S egy idő
után kiderül, hogy a terméket a járulékos kiadások levonása után majdnem
ráfizetéssel adtam el.
És ez még korántsem minden. A nagyáruházak általában olyan szerződéseket
kínálnak, amelyekben szinte az egész felelősséget a beszállítókra hárítják át.
Megint mondok egy példát. Az egyik szerződésem 26 pontból áll. A szerződés egyik
felének egyes kitételei úgy kezdődnek, hogy: „A beszállító köteles..., A
beszállító köteles...“, a másiké meg, hogy: „Az átvevő jogosult.., Az átvevő
jogosult...“ A szerződéseket a láncok (jogászai) szövegezik meg, a vállalkozók
nem szólhatnak bele a megfogalmazásába. Más okiratot viszont egyszerűen nem
hajlandók aláírni.
Egy lehetőség még mindig marad. Hátat kell a multiknak fordítani, s
máshová kell vinni, másnak kell eladni a portékát.
– Persze, de kinek, hová?
A kiskereskedelmi hálózat anynyira leépült, hogy ma már kész helyzet előtt állok:
vagy a nagyáruháznak adom a termékemet, vagy a nyakamon marad.
Mi lenne, lehet a megoldás?
– Bevallom, nem tudom. De biztos van járható út, hisz kontinensünk nyugati
felében már régóta megvetették a lábukat a multik, de mellettük megtalálja a
kiskereskedő is a számítását. Egy biztos: amit hónapokkal ezelőtt mondtam, egyre
jobban valósággá válik. Azt állítottam ugyanis, hogy mi elsősorban azért kellünk
az Európai Uniónak, hogy termékeinek további piacokat teremtsen.
Politikailag függetlenek vagyunk. Ha a honatyáink megszavazzák, hogy a parlamentben nem
lehet magyarul felszólalni, akkor nem lehet felszólalni, az uniós döntésekbe viszont
nem nagyon szólhatunk bele. Tehát, gazdaságilag kerültünk függőségbe. Az unió
pedig elsősorban gazdasági tömörülés.
Nem az a baj, hogy mi nem tudunk termelni, nem tudunk úgy gazdálkodni, hogy
mi jelentsük a konkurenciát az „öreg uniónak“ és ne fordítva?
– Lehet, hogy egyelőre még tényleg nem tudunk eléggé hatékonyan termelni
s gazdálkodni, de nem is lehet csodálni, hisz a régebbtől uniós országokban
rendkívül fejlett a termelési technológia, s az egész termelési rendszer jól
kiépült és rendkívül erős alapokon áll. Hatékonyan tudnak termelni, mi viszont
képtelenek vagyunk a több évtizedes lemaradást egyik napról a másikra behozni.
A másik: a támogatási rendszerük jobb, mint a miénk, azaz, több, nagyobb
támogatást kapnak, mint mi. S a hiányt a tapasztalatlanságunk még tovább növelheti.
Mi semmiben sem vagyunk előnyben?
– De: nálunk alacsonyabbak a bérek, mint az uniós „anyaországokban“.
Éppen ezért bizonyos munkaigényes termékeket olcsóbban állítunk elő, mint az unió
modernebb felében, s még a megszorítások mellett is lehet némi haszonra szert tenni.
Mert ha nekem „német béreket“ kellene a munkásaimnak adnom, nem tudnám fenntartani
magam, s gyorsan lehúzhatnám a rolót. Külföldre a legtöbb árunkkal nehéz nagy
tételben betörni, mert a legtöbb ország foggal-körömmel védi saját piacát.
Mi miért nem védjük a magunkét?
– Minálunk még mindig elég nagy a bizalmatlanság a belföldi termékek
iránt. A legtöbb országban az emberek lokálpatrióták, vagyis ragaszkodnak a saját
termékeikhez, a hazai áruhoz. Nálunk azonban a piramis a feje tetején áll: nekünk
többnyire a külföldi áru kell, a belföldit meg nem veszszük, pedig sokszor jobb,
mint a máshonnan érkező termék. A nagyáruházak zömmel külföldi árut kínálnak
és kormányuk támogatása jóvoltából dömpingáron hozzák be a portékákat.
Sokan, sokszor elmondták már termelőink, kereskedőink „címére“, hogy:
„Tessék kiváló terméket előállítani, kínálni, s a kiváló minőségre minden
bizonnyal akad majd vevő.“
– Igen, ez szépen hangzik. Csakhogy sem pár hónap, sem pedig egy év alatt
nem lehet évtizedek óta felgyülemlett lemaradásokat behozni. Azokkal az országokkal,
ahol a tőke évtizedeken, évszázadokon át gyülemlett, nekünk, egyelőre legalábbis,
lehetetlen versenyre kelni. Sokmilliós beruházásokra lenne szükségünk, de azt, aki
nagy hitelekből akar „nagyberuházni“, a hitelkamatok, még ha újabban csökkent is
némiképp a kulcs, megölik, szinte törvényszerűen a padlóra küldik.
Csakis állami támogatással lehetne elindulni, megizmosodni. A legtöbb nyugat-európai
cég is állami segédlettel erősödhetett meg. Nálunk nem segíti az állam a
különféle kezdeményezéseket, de rövid idő alatt képtelenség a nagyokkal versenyre
kelni.
Azért jó hírekkel is szolgálhatok. A munkafegyelem például már némiképp javult. A
legtöbb vállalkozáshoz, céghez már nem „fusifáradalmaikat“ kipihenni járnak az
emberek. Sok helyütt modernizálják a gépparkot is, de amint már mondtam is,
képtelenség egyik napról a másikra a semmiből a csúcsra jutni.
Ha viszont késlekedünk, lemaradunk, s örökre elveszünk. Közben pedig az ázsiai
országok elárasztják majd olcsón előállított (s ma már az uniós szabványoknak
ugyancsak megfelelő, „eurokomfort“) termékeikkel az országot...
Szlovákia 2004. május elseje óta teljes jogú tagja az Európai Uniónak. Több mint fél éve, még a csatlakozás előtt, több kis és közepes vállalkozótól megkérdeztük, mit vár az uniótól, s reméli-e, hogy a tagsággal jobbra fordul cége gazdasági helyzete. Most, több hónap elteltével ismét megérdeklődtük: előbbre jutott-e vállalkozása az uniós csatlakozással.A pillanatnyi helyzetről ezúttal Z. Dola Judit ipolybalogi agrárvállalkozót faggattuk.
– Először – magyarázta a fiatalasszony –, három hektáron zöldségféléket,
elsősorban hagymát, burgonyát és káposztát termesztettünk. Később, 2002-ben 30
árra epret telepítettünk. Az eperterületet a következő évben egy hektárra
bővítettük. Most már tíz hektáron gazdálkodunk, s a terület zömén eper terem.
A csatlakozásig a termést gond nélkül sikerült értékesíteni, május elseje óta
azonban szinte napról napra nehezebbé válik az árueladás. Szinte minden termény
felvásárlási ára villámgyorsan lezuhant, s ha jövőre a mostani ütemben romlik
tovább a helyzet, és nem kapunk érdemi támogatást, sokan lehúzhatjuk a rolót.
Persze, nem csupán mi kerültünk lehetetlen helyzetbe, hisz épp a múlt héten olvastam
az egyik újságban, hogy a szlovákiai zöldségtermesztők jelentős része válaszút
elé került. A Szlovákiai Zöldségtermelők Uniójának ügyvezető igazgatója
kerek-perec kijelentette, hogy a zöldségtermesztéssel foglalkozó gazdák legalább
fele a jövő évi karácsonyi mákos gubát már nagy valószínűséggel nem
zöldségtermesztőként fogja elfogyasztani.
Hiába érvelünk, támogatásra nemigen számíthatunk, ugyanis
aprógyümölcs-termesztéshez sem az unió, sem az állam nem nyújt anyagi segítséget.
Nem lenne egyszerű más növényfélék termesztésére áttérni?
– Egyszerű és célszerű lenne, de mire? Százezreket fektettünk az
epertelepítésbe, mert úgy látszott, lesz a termésre kereslet. Teljesen kiürítettük
a családi kasszát. Most hagyjunk csapot-papot, és fogjunk valami újba, valami másba?
Most, amikor a legtöbb termésre számíthatnánk? No meg mibe?
Jelenleg a legtöbb vállalkozó vár. Sokáig azonban nem lehet várni, hisz a jövő
évi termés alapjait már most le kell rakni. A vetőmagot, a növényvédőszereket, a
különféle tápanyagokat már most, vagy legalábbis minél előbb meg kell venni.
Több, esetleg két, vagy három év tétlenkedést, várakozást pedig, amíg „jobbra
vagy balra, de lehetőleg jobbra fordul majd a helyzet“, édeskevesen engedhetnek meg
maguknak.
A „több lábon állás“ sem megoldás?
– Nem. Mi is igyekszünk „több lábon állni“, azaz az eper mellett
kelendő zöldségféléket, többek között krumplit és hagymát is termesztünk,
sajnos azonban szinte semmit sem lehet eladni.
Nem kell a burgonya meg a hagyma az embereknek?
– De, kell, csak nem az én árum kell, mert az áruházláncok, a multik
letörik az árakat. Nagy tételben potom pénzért megveszik a külföldről beérkező
agyontámogatott terményt, mi meg jóval önköltségi áron alul sem tudjuk a
készleteinket értékesíteni. Szinte a teljes hagyma- meg krumplitermésünk a
raktárhelyiségekben, zsákokban vesztegel. A hagymát kilónként akár egy koronáért
is odaadnánk, mert napról napra veszít az értékéből, de senkinek sem kell.
Nincsenek vámok, az unión belül szabad a kereskedelem, hát egyre özönlik az
országba a lengyel, a spanyol, a francia, az olasz, meg a ki tudja, még honnan
származó áru. Az áruházak egymás alá ígérik az árakat. A vásárló jól jár,
nem tagadom, a termelő, jobban mondva a hazai termelő azonban, az árharcba belerokkan.
Állítólag pár év múlva majd jobbra fordul a helyzet.
– Persze. Csakhogy az addigi „átmeneti időszakot“ is valahogy át kell
vészelnünk. Lehet, hogy bejön a jóslat és aztán már, ha utolérjük az unió
fejlett felét, valóban jobbra fordul a helyzetünk és minálunk is Kánaán lesz.
Lehet. Én azonban szkeptikus vagyok. Mert, először is: ilyen iramban soha senkit nem
érünk utol, másodsorban pedig: a következő, mondjuk „szűk nyolc esztendő“ alatt
mit csináljak a bérbe vett földekkel? Fizessem az árendát, mint eddig, közben meg
hagyjam parlagon a parcellákat, mert bármibe is kezdek, bármit is termesztek,
veszteséges leszek, s nem tudom terményeimet még csak minimális haszonnal sem eladni?
És még valami: az „átmeneti időszak“ alatt miből éljen a családom?
Minálunk jelenleg valamiféle „hurrikán előtti helyzet“ uralkodik. Várjuk a
„nagy szelet“, mert tudjuk, hogy jönni fog, de mindenki abban reménykedik, hogy épp
minket elkerül, épp minket nem visz el.
A szomszédok sem állnak jobban.
– Tudom, hisz látom, hogy a környező országokban sem rózsás a helyzet, ez
azonban engem nemigen vigasztal. Az ugyanis, hogy mondjuk Magyarországon sincs piaca az
almának, s a termést beszántják, mert nem érdemes leszedetni, tárolni, és a
gondosan ápolt, sokhektáros almáskertek ebek harmincadjára kerülnek, a mi
almatermesztőink számára nem jelent gyógyírt. Ráadásul a mi gyümölcsészeink is
hasonló cipőben járnak, mint magyarországi gazdatársaik. Konkrét példáért sem
kell messzire menni. Néhány kilométerre innen, Palojtán egy húsz hektáros barackost
épp most számolnak fel.
Szlovákiában sok zöldség- és gyümölcsféle termesztéséhez kedvező az éghajlat.
Mégsem tudunk élni a kínálkozó lehetőséggel. És ahelyett, hogy a belföldi
termelést szorgalmaznánk, támogatnánk, a külföldi termékbehozatalt segítjük elő.
Kérdem én, kinek jó ez? Hogy nekünk, vállalkozóknak nem, az biztos!
Persze, a jó éghajlat magában nem elég. Hiába kifogástalan ugyanis a klíma, meg
hiába remek a talajösszetétel, ha nincsenek légkondicionált hűtőházaink, s
szállítani sem tudjuk nagyobb távolságokra az árut kellőképp.
Hogyhogy a mi gazdáink zöme csak vergődik, a nyugat-európai termelők meg
sikeresek?
– Egyszerű a magyarázat. Az unió „boldogabb felében“ működő
vállalkozók már jó ideje jelentős támogatásokat élveznek, ráadásul évtizedek
óta fokozatosan fejlesztik, modernizálják gépparkjukat, éppen ezért most már szinte
minimális munkaerővel is tudnak gazdaságosan termelni, mi meg még mindig többnyire
„szocializmusból visszamaradt“ gépeket nyúzunk, használunk, mert emberpótló
csúcstechnikát nem nagyon engedhetünk meg magunknak, hisz többnyire napi megélhetési
gondokkal küzdünk, s több millió koronába kerülő munkaeszközöket saját zsebből
képtelenek vagyunk megvásárolni. Ha meg kölcsönt veszünk fel, s egy esetleges
aszályos, rossz év elviszi a termést, köthetjük fel magunkat, mert a bank
elárverezteti még a tetőt is a fejünk fölül.
Nálunk még sok mindent kézimunkával kell megoldanunk. Ez azonban nem megoldás, mert
az alkalmazottak számára nem csupán a fizetést kell előteremtenünk, hanem adót is
kell utánuk fizetni. Ha viszont nem tudjuk a termést nyereséggel eladni, képtelenek
vagyunk bárkit is alkalmazni.
A legtöbb településen nyolc, tíz vállalkozó lényegesen lecsökkenthetné a
munkanélküliséget. Mivel azonban csak a nagytermelők kapnak támogatást, a kicsik
törvényszerűen tönkremennek, s közvetve vagy közvetlenül még tovább növelik a
munkanélküliek számát.
Egyre-másra épülnek az autógyárak. Mindenki azonban nem mehet autógyárba sem
dolgozni. Meg aztán, az ország déli részével mi lesz? Mifelénk mindig is a
mezőgazdaság tartotta el az embereket. Ha azonban az agrárvállalkozók csődbe jutnak,
az agráriumból élők mihez kezdenek? És mi lesz a földekkel? Majd felvásárolják
mások? Esetleg idegenek? Majd jön a német uniós gazda és a negyvenezer koronát érő
földet megveszi húszezerért, aztán, az odahaza kapott támogatás jóvoltából,
elhozza a modern gépeit és még lejjebb szorítja majd az árainkat?
Tehát egyelőre nem segített a csatlakozás?
– Nem, de mondok megint konkrét példát. A csatlakozás előtt az eper
kilóját harminc korona körüli áron vásárolta fel a konzervgyár. A csatlakozás
után azonban már nem voltam számukra „érdekes“, mert Lengyelországból 15
koronáért megkapták kilóját és ellátták a piacot.
A mi eprünk miért drágább, mint a lengyeleké?
– Mert a „lengyel eper“, tisztelet persze a kivételnek, finoman fogalmazva
is gyatra minőségű. Az emberek többsége azonban, mivel sokaknak kevés a pénzük,
megveszi a selejtet is. Az a fő, hogy a kínált portéka olcsó legyen... Nekem, ha jó
minőségű terméssel akarok előrukkolni, jól elkészített talajba kiváló
minőségű palántákat kell ültetnem, fátyolfóliát kell vásárolnom,
csepegtetőberendezést kell vennem, s méregdrága növényvédő szereket kell
alkalmaznom. (Csak az 1 hektárra felhasznált technológia legkevesebb 150 ezer koronába
kerül.) Ezzel viszont jelentősen megnövekednek a termelési költségeim.
Miért nem szállítjuk mi is külföldre az árut?
– Lengyelország túl messze van. Magyarországra viszont nem mehetünk. Ha
ugyanis észreveszik, hogy Szlovákiából érkeztünk, „finoman, de kategorikusan“
még a piac környékéről is „eltanácsolnak“ bennünket. Más irányba, például
Ausztriába vagy Németországba meg azért nem terjeszkedhetünk, mert túl drága lenne.
Csupán a termény becsomagolása egy vagyonba kerülne.
Sokan azért adják el sokszor szinte tényleg fillérekért a termést, hogy ne kelljen
kiönteniük, s a befektetett temérdek pénzből legalább valamicske mégis
megtérüljön. Meg azért is, hogy ne gyűljön meg a bajuk a „zöldekkel“, mert ha
valaki észreveszi, hogy szemétre vitték a termést és „besúgja“, büntetést kell
fizetniük.
Mi jelentene megoldást?
– Egyedül az összefogás lenne megoldás. Ha ugyanis összefognánk, s
termelői-értékesítői szervezeteket alakítanánk, jelentősen javulna a tárgyalási
helyzetünk, és minden bizonnyal mielőbb ki is tudnánk lendíteni az ágazat szekerét
a kátyúból.