Volt idő, amikor a Duna partján, ahol domborművet avattunk, pár zokogó ember
álldogált a parton és várta, hogy a túloldalon feltűnjenek hozzátartozói. A
várakozók kitelepítettek voltak, akiknek meg kellett jelenniük a megadott ponton, az
otthonmaradottak. És valóban, a folyam másik oldalán feltűnt néhány, már a
mozgásáról ismerős ember. Koporsót hoztak, majd azt megemelték, hogy jobban lehessen
látni. A koporsóban a szülőföldjéről elüldözött egyik fiatal nő édesanyja
feküdt. Őt ugyanis nagybetegen kénytelen voltak otthon hagyni – a végső búcsúra
csak így kerülhetett sor.
És mindez csak azért, mert volt idő, – még hatvan éve sincs –, amikor úgy
sütötték nemzetünkre a bélyeget, mint vágóállat bőrére a jelet. Háborús
bűnös lett a kisded meg az aggastyán is – a következményeket jól ismerjük.
Most meg olyan idő van, amikor lassanként kiderül, hogy az ú.n. kollektív bűnösség
vádja az emberi gonoszsággal azonos fogalom. Nagynehezen megtanulja a világ, hogy lehet
bárhány, tökéletesnek kialakított eszme és izmus, igazság csupán egy van: Addig
nem lesz békesség a Földön, ameddig az emberek milliárdjai nem tisztelik és
fogadják el egymást. Nincs felsőrendű ember – senkinek nincs joga a mások
életével rendelkezni. És mert a történelemben mifelénk most éppen biztató idő
van, emlékezhetünk, szobrot avathatunk, emlékhelyeket alakíthatunk ki. Persze, ez nem
megy olyan természetesen, ahogyan azt elvárhatnánk, de legalább tehetünk érte. A
dombormű a kiskomáromi Kecskés László Társaság felkérésére készült el. A Nemes
Andrásné vezette kis közösség és támogatóik lankadatlanul szerveztek,
intézkedtek, pénz gyűjtöttek. Szívük melegével sugároztak be másokat, hogy
megnyerjék őket az ügynek.
És most néhány szó Nagy Jánosról, az alkotóról, aki már pályája első –
félévszázada – elhatározta, hogy a felvidéki magyarság szolgálatába szegődik;
hogy e töredéknép sorsával mindig azonosul, szobrait elhelyezi a magyarlakta
községekben és városokban. Nagy János éppen olyan alaposan ismeri a kitelepítések
helyszíneit, a vagonéletet, a jogfosztottságot, megalázottságot, mint elüldözött
sorstársai. Jól tudja, hogy a szörnyű huszadik században vagy elvándoroltunk, vagy
menekültünk, vagy marhavagonokba parancsoltak és erőszakkal elszállítottak
bennünket a szülőföldünkről.
Már a pártállam bukása után felmerült benne az ötlet, hogy Búcson emlék.......
alakítsanak ki valódi sínpárral és valódi vagonnal, benne a kiutasítottak
használati tárgyaival – hogy ott a Föld mindegyik elüldözöttjére
együttérzéssel gondolhassunk. A terv, sajnos, füstbement, így a második
világháború utáni szörnyűségeinket csupán a történelem egy sóhajtásnyi
kegyelmi időszakában – a hatvanas évek végén – plakettjein ábrázolhatta. Nagy
János jól tudja, hogy nemcsak az elüldözötteket érte sorscsapás – szenvedtek az
otthonmaradottak is. Évtizedeken át naponta fölháborodott az újságokban és
tévéműsorokban terjedő hazugságokat tapasztalva – az elüldözést még mostanában
is sokan emlegetik lakosságcsereként, a deportáltakat közhasznú munkavállalóként.
Még mindig kevesen tudják, hogy Csehországban rabszolgának nézték a vagonokból
előtámolygó nőket és férfiakat.
Ne keseregjünk azonban, mert most éppen reményteljes az idő: kimondjuk, hogyha az
ember elmegy is, a szülőföldje örök.
A magyar nemzet jövőjét megbízhatóan mutatja a világon egyedülálló Szent
Koronánk ú.n. képi programja. Az az üzenet, melyet a 19 szentkép, a
díszítőelemeknek látszó rajzolatok és maga a koronaszerkezet hordoz. Az üzenet így
szól: ”A tudás és a gyógyítás népe vagytok, de tudásotokat csakis a szeretet
örök törvénye szerint adhatjátok át, s ugyanez vonatkozik a gyógyításra is.”
Nemzetünk újraegyesülése valószínűleg e program teljesítésekor következik be.
Örvendezzünk hát! És kívánjuk Nagy Jánosnak, hogy e hatalmas mű elkészítése
után megalkothassa felvidéki vértanúnk, Esterházy János szobrát is.
Az idő most neki dolgozik.
Batta György
(Elhangzott a Felvidéki Kitelepítettek és Deportáltak III. Országos Találkozóján, Kiskomáromban, a Monostori erődben, Nagy János Kitelepítés című domborműve felavatásának alkalmából 2004. szeptember 25-én.)
(A Felvidékről elüldözött magyaroknak)
Két fekete csillaggal a zászlaján elözönli a Földet a huszadik század. Nyomában
őrjöngeni kezdenek a fegyverek, tűz hull alá, gyilkolható vaddá válik az ember.
Aztán egy időre visszatér a csend a házak köré. Mire a faluba bevonul rőt
jelvényeivel az ősz, megszületik Júlia. Arcára fény-gyöngyök hullnak, az akácfa
boldogan emeli tekintetét az ég felé. Júlia cseperedik. Édesapjától kukoricacsuhé
babát kap. Édesanyja megmutatja, merre lebben karácsony este az angyal. Tanulja, milyen
a nádlevélzöld, a tulipánságra, a dinnyebélpiros. És a szívébe rögzül, hogy a
legszebb földi fény anya meg apa mosolya.
Júlia egy napon elveszti szüleit. Könnye fátyolán át is látja, amint az udvaron
sorra megfeketednek az akácfa virágai. Az árva a nagyszüleihez kerül. Elnémul.
Álmában magához leli csuhébabáját. Ha a nagyapjával erdőt jár, hozzásimulnak a
lombok. A folyó vízselyembe bugyolálja. Az ő haját díszíti az első hópihe –
mindhiába: mozdulataiban is ott a gyász.
A múló idő azonban csodát művel – egy nyári est fényfüzére alatt ismét
megszólal a lány. Arcán hamvas szelídség és női ragyogás – bánatból
tündöklő szépség. A harang az esküvőjére hívja. A menynyegzőn a párjával
lebben boldogan, s már a gyermekeit is látja – együtt altatják a csuhébabát.
Közben valahol lángharang emelkedik ki az óceánból – felrobban a vízi atomfegyver
–, de a faluban ragyogó szőlőszem az ifjú pár szerelme – édes tűz ég benne.
A tél eleinte magányos hócsillagokkal mutatja magát, majd vad gomolygás kezdődik –
leple alól fegyveres idegenek lépnek elő: a kitelepítők. Júliát és férjét a
fagyos marhaszállító vagonba terelik. Zokogó nőket, kőarcú férfiakat látnak. A
vagon falán jégszikrák villognak. A kocsi mellett vigyázó katona szuronyán
széttépett élet-álmok lebegnek. Sikonganak a kerekek, amikor a szerelvény elindul az
éjszakába. Júlia lehunyja a szemét: elbúcsúzik a szüleitől a temetőben, a
nagyszüleitől a kis házban, a harangtól, amely a templomba hívta, a hegyoldaltól,
amely a csókjait látta. Mit csinálnak velünk, Istenem? – sóhajtja a sikongó
kerekek fölött, és meghasad a szíve. Könnyei – a történelem igazgyöngyei – az
arcára és a kendőjére fagynak.
Az égből szellemlény ereszkedik alá: vonalai ezüstös rezgések. A jövevény
kémholdakat, gyilokkal teli bombázókat, rakéta-kilövőket, hadihajókat lát –
gépszörnyekben sötétlik a huszonegyedik század. Júlia – nesztelenül, mint egy
hópihe – a faluja fölé libben. A templomtorony ráismer – megdobban a harang
szíve. A diófa alatt lakodalom. A menyaszszony olyan boldogan ropja, mint hajdanán
Júlia. Arcán a tűzliliomok tisztasága, szemében a várakozás villódzó öröme,
miközben valahol rendületlenül épülnek a marhavagonok. A Földön a hazug kevesek
mindig világuralomra törnek, mérgezik az ősi igéket, s az áldozat mindig a sokaság.
Ti soha ne gyűlölködjetek! – szól sugaras szavaival Júlia. Törvény, hogy véget
ér a vész, s ott áll megint sértetlenül, ahogy az idők kezdete óta, Isten
aranykupolája, a világjövő. Alatta fegyvertelen emberek, patyolat folyók, hegyek,
fák, madarak. És fény, és fény, és fény...
Hallottatok engem?
Hallottatok engem, véreim?