A Magyarország – anyaországunk – határain kívül rekesztett magyar ajkú, magyar nemzetiségű, öntudatú és kultúrájú, de történelmi és társadalmi kényszerből idegen honosságú lelkek kettős állampolgárságának problémájával nézünk évek óta farkasszemet. Most, hogy a magyar állam vezető testületeit egy össznemzeti szövetség lépésre kényszerítette, kiderült, hogy az ország kormányosai tájékozatlanok, kapkodók, hisztérikusak, s nincs építő, hosszú távú nemzetstratégiájuk.
Ha a kedvezménytörvény körüli pár évvel korábbi politikai kabarét és a kettős állampolgárságról folyó jelenlegi nyílt színű bohózatot figyelve tekintünk végig a magyar nemzet történetén, rádöbbenünk, hogy az egyetemes magyarság egy több évszázados koncepciótlan, gondolattalan, távlattalan, könnyelmű nemzetvesztő politikának esett áldozatául, s éli ma valószínűleg utolsó évtizedeit vagy évszázadait. A végre őszinte statisztikai előrejelzések szerint ötven év múlva az anyaország népessége hét és fél millióra zsugorodik, s csak karnyújtásnyira lesz attól a bűvös lélekszámtól, amelyből nincs visszaút a nemzet önálló életébe. Nem mások juttatnak oda bennünket, nem az ellenség ritkítja sorainkat, hanem magunk lettünk nemzetünk gyilkosaivá. Trianon csak következmény, Párizs is csak következmény – mindkettő abból ered, hogy nem volt a magyar kormányzatoknak mély és alapos, hosszútavú elemzésekre épített és egyeztetett nemzetstratégiája, majd ebből kibontakoztatott politikai taktikája.
Számos nyugat-európai ország és utódállam élteti a kettős állampolgárság intézményét, s csöndben él vele. A nemzeti kedvezmények igazolvánnyal érvényesíthető intézményét úgyszintén ismerik szomszédaink. A Szlovákiába látogató magyarországi, jugoszláviai, romániai, bulgáriai, ukrajnai, csehországi, illetve nyugati szlovákok, amennyiben óhajtják, mind élvezik igazolványuk előnyeit, amiképpen a Románia határain kívül élő románok is, ha azok anyaországukba látogatnak. Minden utódállam kormányzata megadta külföldi nemzettestvéreinek a jogokat és a könnyítéseket, a honosítás azonnali jogát is beleértve. Izrael a bevándorlók részére már a repülőtéren megadja az állampolgárságot igazoló okmányt, Németország nemkülönben. Külön figyelmet érdemel, hogy az utódállamok politikai vezetése mindezeket a kedvezményeket és jogokat minden pártpolitikai huzavona, piaci veszekedés, kabaré, ostobaságoktól hangos vita, dilettáns vagy éppen cinikus haláltánc-politika nélkül, teljes és immár hagyományos, legalább másfél százada érlelt és finomított nemzeti egyetértésben, halálos csöndben és konszenzusban hozta meg. Csöndben, zárt ajtók mögött, szakértők bevonásával tárgyaltak róluk, s szinte észrevétlenül és egyhangúlag hozták meg a nemzetpolitikai döntéseket. Nem konzultáltak szomszédaikkal, nem érdekelte őket a véleményük, a kérdést a nemzet szuverén belügyeként kezelték. Mit szólhat a magyar állam, ha egy békéscsabai, pilisi vagy budapesti szlovák ember anyaországában kedvezményesen utazhat, vásárolhat, üdülhet, vállalhat azon nyomban munkát, élvezheti nemzetiségi iskolájának anyaországi támogatását, s ha úgy látja jónak, szerezhet magának pár nap alatt állampolgárságot...? A magyar államnak nem lehet ellene kifogása.
Az utódállamok kormányainak jelenlegi nemzetépítő politikája, amely offenzív, s esze ágában sincs hirdetni, amit egyik korábbi miniszterelnökünk programként kinyilvánított, hogy „tanuljunk meg kicsinyek lenni”, – csak folytatja, amit a XIX. század első felének nemzetébresztő, intézményalapító és vagyonszerző férfijai a maguk reformkorában elkezdtek. A királyi Magyarország liberális keretei között megkeresték külső-belső szövetségeseiket, hazát szereztek maguknak véren, majd birtokot foglaltak, akit lehetett kiűztek vagy kiszorítottak az országból, házaikba telepedtek, s mindig azt tették nemzetükért, amit az éppen adott történelmi helyzetben és szövetségben, társadalompolitikai szerkezetben és ideológiával felfegyverkezve tenniük lehetett. Ismerték és bátran gyakorolták a kész tények politikáját, a fait accomplit. Offenzív nemzetpolitikájuk eredménye, hogy számuk 1918-ban másfél millió körül mozgott – ma ötmillió körül van. Ipartelepítéssel, az etnikumok cseréjével, munkaerő-toborzással városainkat elszlovákosították, falvainkat kiürítették, s az utóbbi években indultak el a csallóközi és mátyusföldi kisebb települések birtokba vételére. A beköltözött szándékozókat valószínűleg alapítványok pénzeivel – százezreivel – támogatják, és céltudatos, minden részletében átgondolt nemzetépítő-gyarapító politikájukat nyilvánvaló pártközi konszenzussal váltják valóra. Csöndben, egy pisszenés nélkül cselekszenek, s mindig azt teszik, amit éppen lehet. Ők tudnak politizálni, négy-öt-hat lépésen, távlatokban gondolkodnak, mint a sakk nagymesterei, s nem pancsolják el dilettáns módon, amit a nemzetért kötelesek megtenni. Arra esküdtek fel, ha az Úr azt a földdarabot nekik adta, joguk van hozzá. Ahhoz, hogy ennek a nyomásnak ellenálljunk, nincs erőnk, nincs pénzünk, nincs állandó politikai szövetségesünk. Aki azt elhiszi, hogy az utódállamok kormányzatainak nem országaik etnikai homogenizálása a célja, menthetetlenül naiv, és megérdemli a sorsát. A szlovák egyetemek száma pillanatnyilag huszonhét – nem rájuk haragszom. Fájdalmas, hogy a versenyben alulmaradtunk, de csodálom vitalitásukat.
Volt egyszer egy Magyarország, amely lépésről lépésre adta fel a jövőjét. Valahol Mohács előtt kezdődött ez a folyamat, s tartott a felvilágosodásig. Kazinczy és Széchenyi emelkedő pályára állította, de az európai hatalmi koalícióval nem számoló türelmetlenek egy eleve bukásra ítélt konfliktusba hajszolták a nemzetet. Ha a reformok útját építjük tovább, nem vérzik el több tízezer magyar férfi, nem zúdul nyakunkra kétszázezer orosz, nem dől romokba az ország, s nem gerjesztik föl az osztrákok az ország nemzetiségeinek országszerző étvágyát. Okos politikával beépíthették volna őket az ország hatalmi-közigazgatási szervezetébe, s ha idővel mégis a nemzetállami önállóságot választják, igazságos etnikai határok sáncai közé kerültek volna. Az erdélyi földesurak románokat telepítettek birtokaikra ahelyett, hogy a túlnépesült, közeli magyar vármegyékből vagy a Mátyusföldről, a Dunántúlról toboroztak volna letelepülőket. A magukra hagyott, nyomorgó magyar tömegek az óceánon túlra tántorogtak ki, a tönkrement erdélyi birtokokat pedig megvették a Bukarestből pénzelt románok. Akié a föld, azé az ország – ez az egyszerű igazság győzött történelmi országunkba. Nem valami ehhez hasonló zajlik-e most is anyaországunkban? Ma a bukaresti bankok nem sajnálják a pénzt a történelmi Magyarország termőföldjeinek felvásárlására, miért nem teszik meg ugyanezt a magyar bankok a saját felségterületükön, hogy a föld magyar tulajdonba kerüljön?!
A magyar politikum a török, az osztrák, a német és a szovjet évszázadok során leszokott a bátor, szuverén döntésekről, a nemzeti érdekek független és következetes képviseletéről. Az Egyesült Államok érdeke, Izraelé, Spanyolországé, Iraké, Franciaországé, Izlandé – mondják ők és kész. Szerb, horvát, román, cseh, szlovák, szlovén, albán, macedón érdek, és teszik, amit nemzeti érdekük parancsol. Budapestről minden nemzeti ügy felmerülésekor azt halljuk, hogy az Európai Unió ellenzi, az Egyesült Államok a fejét csóválja, nem tudjuk, mit szólnak hozzá szomszédaink, szövetségeseink és a nagyhatalmak.
Nagy országos lárma közepette megszületett a kedvezménytörvény, Románia nem támasztott kifogásokat, de az akkori ellenzék fölrobbantotta a huszonhárommillió beözönlő román tüzérségi puffancsát, s a román kormányzatot a megállapodás újratárgyalására provokálta. Lett az egészből végül egy szinte semmire sem jogosító magyar igazolvány. „Mit szól a kettős állampolgársághoz a Nyugat, az Európai Unió, az Egyesült Államok?” – kérdezgetik a dermedt magyar politikusok, a kormány tagjai, a képviselők és a darazsakként felbolydult újságírók. Holott a probléma első felmerülésekor vagy még azelőtt kellett volna tájékozódniuk a nagykövetek, a nemzetközi jogászok, az ENSZ-képviseletek és tanácsadó testületek révén, s megtudták volna, hogy számos európai ország ismeri és gyakorolja a kettős állampolgárság alkotmányos intézményét, az Európai Unió pedig nem avatkozik a kérdésbe, a szabályozást a tagországok törvényhozására hagyja.
Halljuk, a művi terhesség-megszakítások szinte korláttalan magyarországi
engedélyezése óta mintegy 7 millió magyar magzat végezte életét valamelyik
szülészet gyűjtőedényében. Egy egész nemzet, egy országra való lelek, a mai
összmagyarság létszámának az ötven százaléka. Baj-e, ha most a hatalmon lévő
pártkoalíció hangadóinak jóslata beválik, s az a bizonyos nyolcszázezer határon
túli magyar bejön az országba, hogy a meg nem születettek és a sorból kihulltak
helyébe lépjen? Nem hiszem, hogy erre sor kerül, de talán mégis jobb, ha az örökre
távozók helyébe nem idegen ajkú kalandorok és lézengő ritterek, hanem testvéreink,
rokonaink jönnek Magyarországra. Például a szinte üres Duna-Tisza közébe, az
elesett Tiszántúlra, a zempléni, borsodi, abaúji, gömöri, nógrádi településekre.
Tizenötéves koromtól egy évtizedig Ady bűvöletében éltem. 1956 ősze világította
be számomra sajátos fényével a magyar történelmet, s láttam egyszerre igazolva a
költő-próféta 1914 januárjában írt versének, A szétszóródás előttnek
rettenetes igazságát: „Helyünkön meg nem tudtunk állni, / S ide kerültünk, ez
kezdeti átkunk. / Ma már nem mienk paráznás vérünk sem, / Jöhet a helyünkre
akármi: / Megöltük és kibűnöztük magunkat. // És mi nem leszünk majd szétszórva
/ Árvult, de mégis győzedelmes fajta: / Minket korszakok tüze-dühe nem edzett / S
fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”
Koncsol László