Közel négy évtizede tanulmányozom a határainkon túli magyar irodalmakat. Több ezer művet elolvastam. Kutatásaimról könyvek sorában adtam számot. Tapasztalataimról vallomást tennem a mostani helyzetben is erkölcsi kötelességem.
Az irodalom az egyén és a közösség önismeretének és közérzetének legmélyebb tükre. A Trianonban az országból kiszakított nemzetrészek irodalma a magyarság nemzeti összetartozásának cáfolhatatlan dokumentuma.
Magyarországon kérdésként vetődhet föl az, hogy a kisebbségi létbe kényszerített magyarságot megilleti-e az a magyar állampolgárság, melyet igazságtalanul vettek el tőle, hiszen szülőföldjét sohasem hagyta el?
Trianon nemzeti tragédiánk, s most, amikor legalább szellemi-lelki értelemben lehetőségünk nyílik a magyarság egyesítésére, a magyar állampolgárságuktól és ezáltal emberi méltóságuktól megfosztott testvéreink elemi emberi jogainak biztosítására, akkor mi tétovázunk?
Gondolkodunk azon, hogy a magyarok kaphatnak-e magyar állampolgárságot?
A kisebbségi magyarság évtizedeken keresztül sokat szenvedett amiatt, mert őrizte és
ápolta nemzeti nyelvét, kultúráját, magyar azonosságtudatát.
A külhoni magyar irodalmak immár több mint nyolc évtizede panaszolják a kisebbségi magyarság kiszolgáltatottságát, nyelvének, nemzeti műveltségének, emberi méltóságának veszélyeztetettségét.
Azok az államok, amelyekhez a magyar nemzetrészeket csatolták, Trianon óta legalábbis megkétszerezték lélekszámukat, miközben a magyarság lélekszáma minden szomszédos országban csökkent.
Az otthonosság érzése helyett a nemzeti megaláztatás jutott osztályrészül a kisebbségi magyarságnak. Irodalma ezért van tele a nyugat-európai szemlélet szerint már archaikusnak, anakronisztikusnak nézhető műformákkal: panaszokkal, könyörgésekkel, tiltakozásokkal, az elemi emberi jogokért való küzdelemmel.
Tamási Ábel-trilógiája a Trianon utáni erdélyi magyarság három lehetetlen kényszerűségét veszi számba, a menekülést a rengetegbe, a cselédsors megaláztatásait és a kivándorlást Amerikába. Ábel a létminimumokért való küzdelem során jut el az emberi létezés értelmének a kereséséig. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – ismételgeti a hontalan négertől kapott választ és elindul Amerikából hazafelé.
Tamási Áron arra is figyelmeztet bennünket, hogy „nemzet- és sorstársaival egyetemben az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek”.
A határon túli magyarság Sütő András drámájának szavaival vallja: „Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában.”
„Engedjétek hozzám jönni a szavakat” – mondja Sütő András könyvének a címe. Tartalma pedig arra figyelmeztet, hogy „nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember.”
Kányádi Sándor végállapotról tudósító krónikás énekeiben is az egész kisebbségi magyarság könyörög azért, „hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre”.
Az újvidéki Domonkos István Kormányeltörésben című verse az anyanyelv roncsaival mutatja be a nemzeti önazonosságából kiesett személyiség törmelékessé vált tudatát.
A kárpátaljai magyar költő, Vári Fábián László Illyés Gyula fejfája előtt könyörög a magyarként való megmaradás lehetőségéért: „csak őrizz meg bennünket, édes / édes anyanyelv!”
A pozsonyi Irodalmi Szemle megkérdezte olvasóitól, hogy a szlovákiai magyar irodalomból melyik három művet tartják a legfontosabbnak, s miért. Valaki azt válaszolta: Dobos László Földönfutók, Duba Gyula Szabadesés, Tőzsér Árpád Kettős űrben. Indoklása pedig ez volt: „Mert a kettős űrbe dobott földönfutók sorsa szabadesés.”
Hasonló vallomások százait idézhetném még. De nem folytatom.
Inkább idézem a magyarság sokágú sípjának összehangolásáért, a magyarság szellemi egységéért legtöbbet cselekvő Illyés Gyulát. A legracionálisabb és legeurópaibb magyar költőt, aki csak olyan eszméket fogadott el, amelyek az értelem próbáját is kiállták. „Nem erőltetjük senkire a nemzeti érzést. Elképzelünk embereket, akik megvannak nélküle, tisztelni is tudjuk őket. De tiltakozunk az ellen, hogy azok, akikben nincs meg ez a nemzeti érzés, a nemzet nevében szóljanak vagy cselekedjenek; – nemcsak a nemzetet vezetik félre, hanem a többi nemzetet is. Félrevezetik önmagukat is!”
A külhoni magyarságnak ennyi megpróbáltatás után igen nagy szüksége van a
nemzeti együvé tartozás tudatára és érzésére. Ezért a határon túli magyarság
minden része együtt kiált most hozzánk Sütő András Szervét Mihályának szavaival:
„Az utolsó szó jogán mondom: én is közületek való vagyok.”
*
Alkosson-e törvényt a külhoni magyarok magyar állampolgárságáról a magyar
országgyűlés?
Számomra egyértelmű a válasz: IGEN.
Görömbei András
A szerző Kossuth-díjas akadémikus, Debrecen és Polgár város díszpolgára