Kán és Ábel sok ezeréves történetét mindannyian ismerjük. Mondanivalója, amíg bűn van a világon, soha nem lesz idejét múlt. Most ne azt kérdezzük, mennyit ér az ember, hanem mennyit ér a testvér? Az idők folyamán akadtak olyan álbölcsek, akik mintegy kilóra mérve, illetve vegyi anyagokra lebontva pénzben kísérelték meg kifejezni az ember életének értékét. Ez a gondolkodásmód embertelen, hiszen az ember nem puszta anyaghalmaz!
Újabban más követelmények alapján folyik az értékelés, mégpedig szégyentelenül, nyíltan már a médiákban is. „Mennyi hasznot?” vagy ellenkezőleg: „mennyi ráfizetést?” jelent a létszámban, nemzetben való gondolkodás és döntés esetleges következménye? Hogyan süllyedhettek ilyen mélyre? Üzleti szempontok alapján dönteni a nemzet sorskérdéseiben?
Mélyedjünk bele Káin és Ábel történetébe. Nincs mit – nem is lehet – szépíteni. Az első vérontást emberi kéz okozta, és az testvéri vér volt. Miért történt? Ugyanazért, amiért lényegében minden vérontás folyik: nekem jobb dolgom legyen, mint a másiknak, valamint azért, mert utamban áll, zavar a másik.
A mai ige arra figyelmeztet, hogy már akkor, a kezdet kezdetén beindult a testvéri közösségek szétverése és megrontása. Ebben a bántó folyamatban, a destruktív magatartásban mindig nagy szerep jutott a többnyire jól álcázott önzésnek és irigységnek. Káin is azt gondolta, testvére nélkül jobb dolga lesz, többre viheti. Ábel versenytárs, veszélyezteti őt és az érdekeit, s ezért eltette őt láb alól. Azonban a történetnek ezzel nincs vége, felhangzik a Teremtő számonkérő kérdése: „Hol van Ábel, a te testvéred, a te atyádfia?” Káin valójában szörnyű gyilkosságot követett el, utána meg színlelt méltatlankodással kijelenti, nem tudja, hol van Ábel. Hányszor hangzott el felénk, amikor a turizmus beindult: „Kedves, hova valósi maga, hogy ilyen szépen beszél magyarul? Talán Magyarországról költözött át?” Nem tudtak rólunk, nem tudták, hogy létezünk.
Káin semmit sem akart vállalni, nem akart tudni testvérérő, inkább a
félrevezetés eszközét vetette be, amely bármennyire ravasz, gyalázatos módszer,
legfeljebb a hamis emberek között hozhat rövid lejáratú, kétes sikert, amely
Istennel szemben eredménytelen.
Ölni sokféleképpen lehet. Nem csak agyonütni, nem csak megnyomni a kioldó gombot, nem
csak meghúzni a ravaszt, felrobbantani, megmérgezni ..., hanem például lassan,
ütemesen kirekeszteni a közösségből, felelőtlenül lemondani valakiről, hagyni
sárba taposni, elvérezni... Az is fájó, ha idegen cselekszik így, de ha ezt testvér
teszi, az nem csak fájóbb, hanem végső soron halálos pusztulást okozó cselekedet.
Ha megtagad, ha végleg elfordul a testvér, árulása egyenesen egy lelki, erkölcsi
gödörbe való lövéssel egyenlő.
Megdöbbenve kérdezzük ezekben a napokban: mi történik valójában az anyaországban?
Netán a káini szándéknak valamilyen, a 20. századinál szalonképesebb, ügyesebb
csomagolásban történő hazai megvalósítása? Ha igen, akkor kiknek az érdekében,
és kinek a nevében teszik? Nem volna szabad hitelesíteni azt, ami 84 éve fáj! Milyen
átok üli meg újra az országot? „Testvér testvért, apát fiú elad?” Ne hagyjuk
magunkat ismét ilyenekké tenni! Ne váljunk ilyenekké!
Tizenhárom évig voltam a hanvai parókián Tompa Mihály utódja. A nagy elődnek a
jó baráttal, Arany Jánossal folytatott levelezését olvasgatva sokszor elgondolkodtam
azon, mi lett volna nemzetükből a Hunyadiak, a Bocskaiak, a Bethlenek és Rákócziak
nélkül? Lett volna-e magyar tudomány, művészet, irodalom a mátyusföldi Deáki s a
gömöri Rimajánosi, vagy Kolozsvár és Nagyenyed, Várad, Munkács, Kassa és Pozsony
nélkül? És M.S. Mester, Balassi, Szenczi Molnár, Misztótfalusi, Kosztolányi, Ady,
Bartók, Kodály, Márai és más szellemóriások nélkül, akik mai kifejezéssel élve
valamennyien „határon túliak”, volna-e ma nemzeti kultúra, léteznénk-e még?
Hiszem, hogy volna, de maga az ország, illetve a nemzet szegényebb és esendőbb lenne.
Miért érthetetlen az valakik számára, hogy mi együvé tartozunk?
Ezekben a napokban döntő kérdés elé állítja az Úr Magyarország népét is.
Igéjén keresztül ezt kérdezi: „Hol van a te testvéred?” Nemzetünk számára ez
létkérdés, amely válaszra vár. Ott van- gondolataidban, érzéseidben,
döntéseidben, vállalásodban a nemzet egésze, vagy csupán az ország, netán annak is
csak a kisebbik fele? Anyaországi testvéreink, mi a szívünkben hordozunk titeket, az
egész nemzet sorsával együtt! Ha ti most szeretettel magatokhoz öleltek minket, az
idegen érdek miatt leválasztott területeken élő magyar nemzetbelieket, akkor
elhárítjuk a végső katasztrófát, a lelki és erkölcsi Trianont.
Erdélyi Géza
református püspök