Az ezerkilencszázötvenhatosok magával ragadó jelszava volt: „aki magyar, velünk
tart”!
Tizenkét éves koromban, amikor területileg kívülálló magyarként éltem át a
forradalmi eseményeket, úgy éreztem, mindenki magyar, aki velünk tart, még Albert
Camus is. És az a szlovák egyetemista is, aki a prágai Károly Egyetemen matematikát
tanult, de azért „fűrészelték el”, mert egyetértett a magyar forradalommal.
Magyarok voltak-e vagy csehek, avagy lengyelek azok a magyarországiak, akik
tiltakoztak a Charta ’77 szóvivőinek prágai bebörtönzése ellen, szolidaritást
vállaltak a lengyel solidarnosc-csal, vagy 1989-ben Budapestről mentek Prágába
tüntetni, ahol letartóztatták őket?
Felül kell vizsgálnunk érzelmeinket és berögződéseinket. El kell fogadnunk, hogy
létezik nemzetek fölötti együttérzés, amit a hit és az elvek működtetnek,
valamint egy közös jövőkép, és nem az etnikai összetartozás.
De létezik-e együttérzés és összefogás a nemzet soraiban, legalább a nemzet közös jövőjét illetően? Volt arra példa, hogy élt bennünk ilyen érzés. Szunnyadó állapotából, ha néha felkeltették, működésbe lépett – 1956-ban bizonyíthatóan létezett.
De ugyanakkor volt más is, a nemzet túloldala: a kommunisták, ávósok, a védtelen tüntetőkre tüzet nyitó fegyveresek, szovjet propagandát okádó értelmiségiek, majd a karhatalmisták, a szürkébe öltözött hóhérok, börtönőrök, párttagok, tisztségviselők és hivatalnokaik, kádárjánosok és az ő „apró-dögei”, aczélgyörgyök, kovácslászlók, gyurcsányferencek, korábbi és mostani titkosszolgálatok magyarul beszélő kitudjakinek szolgáló, kormányba, pártokba és kiemelten közhasznú szervezetekbe beépült ügynökei, akik feladata összeugrasztani a nemzet tagjait, akik kettéosztják a nemzetet, akik riogatják hamis adatokkal a megtéveszthetőket. Korábban pedig azok, akik megakadályozták a dualista monarchia átfogó föderalizálását, mert ezzel növelni lehetett a birodalmat szétfeszítő ellentéteket. Akik lemészárolták lakásában Tisza Istvánt, a magyar hazát megmenteni képes utolsó politikust, a lehetséges magyar Kemal Atatürköt, és azok, akik a főnemesi rangra és a köztisztségre legalkalmatlanabb magyar grófot Károlyi Mihályt fölemelték hazaromboló tisztségébe, aki a hazát továbbromboló kommunisták kezébe játszotta át a hatalmat 1919 tavaszán. Akik elborult aggyal csak a mindent visszá-t kiáltozták. És azok, akik bosszúvággyal jöttek vissza 1945-ben Moszkvából rendet teremteni a kilencmillió magyar fasiszta országába, és lemondani a prágai főszabadkőműves Eduard Benes által háborús bűnössé kikiáltott hárommillió elszakított magyarról. Rólam is, aki háborús bűnösnek születtem, mert mi másnak születhettem volna, hiszen a szüleimet is annak minősítették az utódaikkal együtt. Máig minden magyar háborús bűnös, mert következményeiben a 2004 decemberében, európai uniós polgárnak született magyar csecsemő is ezt a bélyeget viseli magán, még ha eszébe sem jut.
Hacsak nem juttatják eszébe!
Most, 2004 késő őszén azonban mindnyájunkkal tudatták, hogy magyarnak más lenni, mint orosznak, románnak, németnek, angolnak, spanyolnak, olasznak. A magyar kevésbé lehet magyar, mint a többi európai nemzet. Ezt a kényszerképzetet nem a hagyományos magyar önmarcangolás alakította ki, hanem a nemzet ellenségei és az általuk megtévesztettek. Akik amiatt nevezik magukat magyarnak, mert az identitás szabadsága – szerintük - az elégséges létező valóság, és elegendő a nyelv ismerete (nem a tudása) a nemzethez tartozás bizonyítékaként. Így hát én is szlovák vagyok, mert a pozsonyi parlamentben a szlovák képviselőtársaimat - saját magam alkotta - szlovák szóviccekkel szórakoztatom?
Ráébresztenek folyamatosan, hogy más vagyok, mint a többi európai, mert bűn terhel. Egyetlen bűnöm a magyarságom, ami több mint az állampolgárság, több mint a szülőföldhöz ragaszkodás, több mint az anyanyelvem, több mint az anyagi lét gondjai. Mert ez egy lelkiállapot, a magasságokban lebegő lét földi megélése, a múlt, jelen és jövendő egyidejűsége és mindenkorisága.
Erre többnyire akkor döbben rá az ember, ha valami vagy valaki rádöbbenti. Sajnos ez egyre többször történik. Jusson eszünkbe, milyen botrány kavarta a világot Tel Avivtól Washingtonig, amikor 1990-ben Antall József bejelentette, hogy lélekben minden magyar miniszterelnöke kíván lenni, pedig minden magyar ezt a huszadik századot lezáró kijelentést várta tőle. És milyen világraszóló kavarodást okozott a felvidéki magyarok 1994 januárjában megrendezett rév-komáromi nagygyűlése, amelytől az ellenfeleink azt várták rettegve, hogy majd felborítja az 1920-ban ránk erőszakolt rendet – ekkor már erőteljesen és eredményesen dolgoztak az ügynökök saját sorainkban is, így hát nem kellett közbeavatkozni az állig felfegyverzett rohamosztagoknak. De hasonló kavarodást okozott az 1996-ban kikényszerített első magyar-magyar csúcsértekezlet is – a magyarországi kommunista vezérlésű diplomácia nem is tett semmit az elhárítására. A státustörvény 2001-ben ugyancsak felbolygatta a nemzetközi közvéleményt, még a velencei bizottság is összeült miatta. De a törvény legvéresebb ellenzői Magyarországon szálltak hadba. És mikor 2002-ben kormányra jutottak, legfontosabb cselekedetnek a törvény megváltoztatását tartották. Kitörülték belőle az egységes magyar nemzetre vonatkozó nyilatkozatot, elsilányították a törvényt és lefokozták nemzeti összetartozásunk új jelképét, a Magyar Igazolványt. Így hát azon sem lehet csodálkozni, hogy az Európa Tanácsban hivatalos felkérésre egy holland marxista belénk törülhette a lábát, és ezt szavazással jóváhagyta a testület.
De mindent fölülmúl az úgynevezett kettős állampolgárság ügyében most elszabadult pokol. Csupán egyetlen egy ponton értenek egyet a különböző oldalakra szakadtak – kényszerpályára sodortak bennünket a népszavazás kezdeményezői. Bekövetkeztében azonban nem csupán azok felelősek, akik kitalálták, megfogalmazták a kérdést és gyűjtötték az aláírásokat, illetve aláírták az íveket. Legalább ennyire felelősek a magyarországi törvényhozók, az országos választási bizottság és az alkotmánybíróság, hogy nem mentek elébe ennek. De kialakult a kényszerpálya, amin nem lehet sem visszafelé lépni, sem leszállni róla, csak előre menekülni.
Aki ismeri a magyar állapotokat, sejthette, hogy a státustörvény megnyirbálását
és Magyarország európai uniós – az össznemzeti érdekek szempontjából
előkészítetlen – tagságát követően a nyolcvanöt éve rendezetlen
állampolgársági ügy kerül napirendre. Azt azonban nem gondolta volna még a
verőfényben felhőket látó sem, hogy Károlyi Mihály és Kun Béla politikai
örökösei, – a mai magyarországi kormánypártok – ugyanúgy fognak viselkedni,
ahogy 1918 őszén és 1919 tavaszán viselkedtek elődeik. Talán most zárul be a kör?
Az IGEN és a NEM mentén Magyarország és a magyar nemzet két, de nem egyenlő részre
szakadt. De ki kivel áll szemben. A pártok esetében ez nyilvánvaló, hiszen színt
vallottak. De hol áll a nemzet és kik állnak az egyik és a másik oldalon?
Az IGEN oldalán áll a látható többség. Ide tartozik az elszakított magyarság
zöme is. Ott állnak mindazok, akiknek elődei tudatosan vállalták a közösséget a
nemzettel akár a nagyságos fejedelem zászlaja alatt, akár Kossuth Lajossal az élen.
Akiknek nagyapái vagy dédapái 1914-ben úgy érezték, hogy veszélyben a magyar haza,
és önként álltak be katonának. Akik 1919-ben – akár vöröskatonaként – a
szülőföld védelmében fogtak fegyvert, vagy készen álltak erre, csak szélnek
eresztették őket. Akik 1956-ban rövid időre legyőzték a kommunistákat és akik azt
gondolták 1990-ben, hogy a sarkából kidőlt föld végre visszazökkent eredeti
tengelyállásába, mert akik kifordították, azoknak befellegzett.
De kik állnak a NEM oldalán? Elsősorban azok, akiknek – óhajunk ellenére –
mégsem fellegzett be 1990-ben, akik június negyedikén juniálist rendeznének, és nem
gyásznapot ülnének, akiknek nemzeti azonosságtudatuk elsősorban számokban fejezhető
ki, akik azt gondolják, hogy a nemzetet csupán a jogok és a kötelességek halmaza
határozza meg, akik a nemzeti tőke helyett a nemzetközi tőke erejében bíznak, akik
korábban is, most is kitudjakinek dolgoztak és dolgoznak. És az ezek által
megtévesztett, manipulált, hamis félelmekkel megriasztott emberek, akik
kiszolgáltatottságuk miatt könnyen félrevezethetők.
A magyar társadalom a mindenkori Magyarország állampolgársága minden magyar
számára ügyében nem a pártszínek szerint osztódik meg, ezért lehet, hogy a
politika minden résztvevője számára meglepetést tartogat a népszavazás eredménye.
Az viszont világosan látható, hogy a nézetek összecsapásának fő vonala a nemzet
iránti elkötelezettség mértékében mutatkozó különbség szerint húzható meg.
Aki együtt látja a nemzet egészséges létét vagy gyógyulásának feltételeit
megteremtő múlt-jelen-jövő hármas egységét, az IGEN-nel fog szavazni. Aki a három
alapelem közül bármelyiket bármilyen ok miatt kifelejti, vagy tudatosan elhagyja, az
nem fog szavazni, vagy harsogva fog nemmel szavazni, vagy olyan zavarosan fog viselkedni,
mint Magyarország hivatalban lévő miniszterelnöke.
A népszavazás akármilyen eredményt is hoz, utána már semmi sem lesz olyan, mint előtte volt. Erre mérget vehetünk!