A magyar nemzeti egység gondolatának reneszánsza a huszonegyedik században válik valósággá. Szomszédai idegenkedve figyelik, némileg nyugtalanítja őket. Európa sincs elragadtatva. Nyugalmát félti, hagyományos rendjére ügyel, tenni akar, de nem kockáztatni. A jogos igazságokat is több malomban őrölteti, míg elfogadja őket. A kedvezménytörvény s a magyar igazolvány is hosszas folyamatot eredményezett, de nem dőlt össze tőle a világ! Most az állampolgárság kiterjesztése van napirenden. Egyelőre magyar belügy, Európa várja, mi lesz belőle. Ehhez talán még nagyobb áttekintés, higgadtabb gondolkodás és körültekintő egyensúlyérzék kellene, ami a mai magyar nemzetpolitikában – úgy tűnik fel – nincs! Régi magyar tapasztalás: Szent István korában a magyar vagy pogány vagy keresztény! Később katolikus vagy protestáns, kuruc vagy labanc! Majd Kossuth-párti vagy mameluk, hazafi vagy áruló és így tovább. Bizonyára a történelmünk is ludas ebben, vagy éppen azért ilyen a történelmünk, mert így van?! Mintha létünk mozgásterét a végletek jellemeznék. Az állampolgárság kiterjesztése körüli forrongásban is: igen vagy nem?!
Az író a politikus játékainak nem bennfentese, számára törvényei idegenek. A nemzet létével, fejlődésének útjával kapcsolatos dolgait, látomásait azonban le kell írnia, bizonyos értelemben kötelessége, maga is a közös jövő építője. Tehát a látomások! Egykori gyerekkorom legijesztőbb élménye volt, amikor „elszaladtak a lovak”! Gazdájuk kezéből kitépték a gyeplőt, árkon-bokron át világgá futottak. Minden veszélyben forgott, önmaguk is s ami útjukba került. Rémítő kép, a pusztulás metaforája! Az indulat hajtja őket, a kantár szemellenzőjétől nem látnak, előre sem ügyelnek már, a szekér hánykolódva zötykölődik utánuk, majd szétesik. Másképp is metafora! Mintha a magyar politikai gondolatok, nemzeti eszmék paripái is „elszaladtak volna”, gáttalanul vágtatnak anélkül, hogy egymásra ügyelnének! S még kevésbé az ország szekerére, mely utánuk zötyög. Félő, hogy a jövő kapuja nem tárul ki előttük, vagy csak résnyire nyílik!
Túlzó metafora lenne, ködös látomás? Hiszen a magyar élet fejlődik s nem eredménytelen! Közben azonban hasadozik, a szellemi élet árokkal barázdált. A nemzeteszmény pedig közös kellene, hogy legyen. Hogy egyesítse a törekvéseket. Közösen átélt meggyőződésből lehet utat építeni a nemes cél felé. A viták során nyilvánvaló lett, hogy a népszavazás nem célravezető megoldás. Az ügynek az időzavar sem használ, sem az, hogy utána alighanem a kisebb rosszról kell majd dönteni. Még inkább, ha olyan megosztottság keretében, melynek részei homlokegyenest ellentétesek és farkasszemet néznek egymással. Ennek a (magyar) megosztottságnak az árnya már európai fórumokon is kísért, a külföldi újságíró azt írhatta rólunk, hogy gyűlölködők vagyunk! Nem lenne jó, ha a szabadságharcainkkal kivívott, morális tőkénket hazárdjátékosként elkótyavetyélnénk.
A leválasztott nemzettestek önerőből, a „centrum” támogatása nélkül nem
sokra mennek. De sokat segíthetnek! Az átérzett nemzettudatnak és a magyar
sorskérdéseknek, úgy tűnik fel, egyre inkább a nemzeti kisebbségek a
letéteményesei. Magyarságuk tudata számukra létfeltétel! Ilyen az életérzésük,
jövőképük. Egészséges gondolatisággal, mély realizmussal frissíthetik a magyar
életet. Felelősségérzéssel gazdagíthatják. Magyarnak lenni ritkán esély, inkább
felelősség! Európa kapu előtt áll, mely a jövőbe vezet. A népszavazás okozta
dilemma mindenképp csapda, akár igen a végeredménye, akár nem. Hasonló csapdák
okozzák, ahogy a nemzet mentéjét foltozgatjuk, s így folt hátán folt lesz a kabát!
Az erről szóló, szükségszerű közbeszéd ma nehezen értelmezhető és aligha
célravezető.
Ismert helyzet a nemzetpolitikában, ám ma különösen drámai, sőt tragikus!
Érdekek és elképzelések marakodnak, végleges dialógus folyik, ám az érvrendszereknek nincs közös vezetője, még olyan kérdésekben sem értik egymást, amelyek közvetlenül érintik a nemzet jövőjét. A szembenállás rendszerré fejlődött és természetes létformává kövesedett, nem a demokratikus párbeszéd kifejeződése, hanem már-már valóban a gyűlöleté. S mint minden meggyökeresedett létforma és rendszer, védi és élteti s újra termeli magát!
Közismert általánosságok ezek, azért idézem fel őket, hogy a nehéz vajúdásban megfogalmazhassam nemzeti kisebbségeink történelmi szerepét. A szlovákiai magyarság példáján érzékeltetem! Máshol részletesebben írtam róla, hogy a felső-magyarországi táj történelme, a felvidéki magyar valóság sajátos létfilozófiára és sorstudatra nevelt. Az egykori végvári harcoktól a hazavesztés traumájáig folyamatosan fegyelmezett, védekezve teremtő munkában teltek évszázadaink. A végzetes feldaraboltság korában, a 16-17. században az európai kötődésekre épülő tudományos és irodalmi fejlődés, nemzeti nyelvünk és literatúránk lombosodott itt. Idegen fennhatóság alatt, s éppen ezért a hűség és áldozatvállalás bűvöletében. Az sem véletlen, hogy a reformkor jelentős szellemi erői e tájon éltek. A „kisebbségi lét” gyökerei mélyen nyúlnak az időben. Mintha örökölt teremtő hatalmon-kívülisége egyben nagyobb szellemi nemzeten-belüliséget jelentene! Melyben az áldozatvállalás a közerkölcs fontos eleme, s a szülőföldhöz való ragaszkodás – létfeltétel! Ahogy a más népekkel való együttélés természetes parancsa is. Mely, mint tudjuk, Szent Istvánig nyúlik vissza, s a kisebbséget közösségként élteti. A nemzet jövője érdekében becsvágyunk csak közös lehet! Sajátos léthelyzetükből következik, hogy a nemzeti kisebbségek régiójukon belül hasonlóan élnek. Létformájuk huszadik századi termék, korszerű minőség! Realizmusa és lelkisége az egész nemzettestre termékenyítően hathat. Talán mérsékelheti a politikai vágtát, fékezheti az elszabadult rohanást! Ehhez az kell, hogy a „végek” vállalják magukat és önmaguk maradjanak. Morális értékeikre és realizmusukra mind a vajúdó, új nemzeteszménynek, mind az alakuló európai hatalmi filozófiának szüksége van.
Bármilyen lesz a szavazás eredménye, az élet megy tovább. Gazdagabbak leszünk egy fontos és tanulságos élménnyel s talán egy illúzióval szegényebbek. Nem gondolom, hogy a kisebbség „átírhatja” az anyaország közéletét, de hiszek benne, hogy erősen a hasznára lehet! Segítségünkre, hogy a jövő kapuja könnyebben táruljon előttünk.
Duba Gyula