A harmadik út – Napló és memoár II.

Goethe üzenete

„Nagy előnyöm, hogy oly korban születtem, amikor a legnagyobb világesemények kerültek sorra és egész hosszú életemen át folytatódtak, úgy, hogy élő tanúja lehettem a hétéves háborúnak, majd Amerika elszakadásának Angliától, továbbá a francia forradalomnak; végül pedig az egész napóleoni kornak a hős bukásáig és a rákövetkező válságokig. Így aztán egész másféle eredményekhez és fölismerésekhez jutottam, mint aminőkhöz azok juthatnak, akik most jönnek a világra, s akik ama nagy eseményeket olyan könyvekből kénytelenek elsajátítani, melyeket meg sem érthetnek.”
Goethe zseniális Költészet és valóság című könyvéből való ez a pár sor, s aligha találnék megfelelőbb idézetet ahhoz, amiről szólni akarok. Ma, 2004 november második felében, tizenöt évvel a nyolcvankilences gyöngéd forradalom után, aligha érzékeltethetném kifejezőbben, mint Goethe soraival azt, hogy mi is történt itt nyolcvankilencben (közhely, de mégis érdemes figyelmeztetni, hogy ez a „forradalom” is nyolcvankilencben történt, pontosan kétszáz évvel a nagy francia után).

Így Johann Wolfgang von Goethe. Hát nem zseniális? Hát nem épp napjainkban élt ez a méltóságos Tanácsos úr és Miniszter, hogy ily pontosan meg tudta fogalmazni az egész ezredforduló problematikáját? Mert hát ugyan mi is történik napjainkban? Itt mifelénk, Közép-Kelet-Európában és persze szerte a nagyvilágban? Hát igen, most is a Változások korát éljük, ráadásul nem csupán egy századfordulót, mint 1800-ban Goethe, hanem egyenesen ezredfordulót, s hogy ez különösen a kereszténység korszakában milyen nagy esemény, azt abból érthetjük meg, mi történt ezer évvel ezelőtt, a Krisztus születése utáni ezredik esztendőben. S persze, hogy mi nem történt meg mindabból, amit jósoltak és vártak, s ellenkezőleg, mi minden más történt, amiről nem is álmodtak a híres-hírhedt jósok. Vagyis hogy épp ekkor, az ezredforduló környékén született meg a mai értelemben vett Európa, ahogy a Szent István megkoronázásával létrejött a Magyar Királyság is. De vissza Goethéhez és a mi korunkhoz! Mást sem hallani persze, még a vízcsapból is az csöpög, különösen így a jubileum (15 év!) táján, hogy micsoda borzalom volt az a megelőző negyven esztendő, és hogy milyen csodálatos ez a mostani tizenöt. Nincsenek régi viccek, csak újszülöttek vannak, s egy újszülöttnek minden vicc új, s persze hogy egy mai újszülöttnek minden vicc új, vagyis minden borzalmas, ami azelőtt volt, a ma hatalmon lévők előtt, s persze minden csodálatos, ami... Ne mondjuk fel újra a leckét, mindenki érti, miről van szó. Egy szegmentumot hasítsunk csak ki az egészből, Goethe nyomán, t.i. hogy „akik ama nagy eseményeket olyan könyvekből kénytelenek elsajátítani, melyeket meg sem érthetnek”. Milyen eseményekről van hát szó a mi esetünkben? A hatvanas évekről természetesen. Azokra gondolok elsősorban, lévén, hogy máig képtelen vagyok megérteni, hogy nyolcvankilenc után hová tűntek a hatvanas évek? Különösen itt, az egykori Csehszlovákiában, de persze másutt is, hogy mást ne mondjak, Párizsban. A legszimbolikusabb esemény az volt, amikor a húsz évig üldözött szegény Dubčeket előráncigálták, aztán szemenköpték, s lenyelették vele a békát: neki kellett trónra emelnie Havelt. Akkor persze senkinek eszébe nem jutott, hogy miért történt mindez s hogy mi lesz mindennek a következménye. Ma bezzeg nem nehéz megfejteni a rejtélyt: a hatvanas évek s hatvannyolc a baloldal és a szocializmus megreformálásáról szólt (volna), nyolcvankilenc gyöngéd, sőt bársonyos forradalma a (vad) kapitalizmus visszaállításáról. S e képbe bizony a meggyőződéses (nyafogós, sírós, gyengécske) Dubček nem fért bele, s nem fért bele Nagy Imre meg Lukács György, és nem fért bele a hatvannyolcas Párizs forradalma sem, beleértve azok ideológusait, Marcuse-t, Sartre-t s az új szovjet költőket, Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt sem.

Mert a lényegbeli különbség természetesen itt van. A hatvanas évekre, elsősorban a XX. kongresszus és a magyar ötvenhat nyomán az lett az eredmény, hogy a tévútra került szocializmust kell újra a helyes irányba terelni, emberarcúvá tenni, s ez nemcsak a magyar utat jelentette, hanem elsősorban a dubčeki csehszlovák utat, de a hruscsovi-szolzsenyicini szovjet utat, mi több, a nyugati újbaloldal útját is. S amikor most arra utalok, hogy önéletírás-trilógiám második és harmadik kötete a hatvanas évekről kellene, hogy szóljon, akkor elsősorban ezekről az ideológiákról kell szólni az ortodox marxistából újbaloldali prófétává lett Lukács Györgytől Marcuse-on, Sartre-on, Popperen át Habermasig, Derridáig.

Cselényi László