Szomorú hazatérés

Kéty községnek szinte az egész lakossága részt vett a 35 éves Bohák Noémi temetésén, akit alig két hónapja Amerikában győzött le a rák egy agresszív fajtája. Édesanyja hazahozta hamvait, hogy szeretett szülőföldjén helyezzék örök nyugalomra.

A megtört szülők naponta visszasírják lányukat. Fényképét szorongatva, relikviáit rendezgetve, salátára olvasott Bibliáját faggatva szeretnének belelátni utolsó gondolataiba. A miértre keresik a választ…

Noémi tíz éve ment ki az Egyesült Államokba. A Komenský Egyetem biokémiai szakát elvégezve a Szlovák Mezőgazdasági Kutató Intézetnél helyezkedett el, de ez nem elégítette ki. Világot akart látni. Mikor lehetősége nyílt az utazásra, egy percig se habozott. Feladva a kutatói pályáját kiutazott a Texas állambeli Hustonba, ahol először babysitterként vállalt munkát, majd a baptista egyház által fenntartott iskolában tanított. Közben élte a fiatalok aktív életét – beutazta az Államokat a nyugatitól a keleti partig, kirándult a gyerekekkel, vadvízi evezést oktatott.

„Néha magányos volt, honvágy gyötörte, és az utóbbi időben már a visszatérést fontolgatta. Húgával együtt fordítói irodát szerettek volna nyitni” – mondja elcsukló hangon az édesapa, aki leginkább azt fájlalja, hogy gyerekkorában nem tölthetett elég időt a lányával. Erőn felül kellett dolgozni, ha az ember jó körülményeket akart biztosítani a családjának és taníttatni a gyermekeit. És Noémi tanulni akart. Ambiciózus és önmagával szemben maximalista ember volt – magyar létére kitüntetéssel végezte el még az egyetemet is.
Az édesanya könnyeivel küszködve így idézi fel a közelmúlt történéseit: „Augusztus végén egészen váratlanul megcsörrent a telefon és egy idős szlovák néni – a lányunk amerikai ismerőse – közölte, hogy Noémi kómában fekszik a hustoni kórházban. Hogy rákos beteg és megkérdezte, meddig akarjuk rajta hagyni a lélegeztetőgépen. A hír hallatán teljesen ledöbbentünk, hiszen alig két hete beszéltünk vele telefonon. Akkor semmire nem panaszkodott, sőt vidámnak tűnt. Szinte önkívületben rohantunk a konzulátusra, de sajnos csak egy hét elteltével kaptam vízumot.

Akkor azonban nyomban repülőre szálltam. Még aznap Hustonba érkeztem és a repülőtérről egyenesen a kórházba siettem. Nomcsit az ágyon ülve találtam, az ujján vérnyomásmérővel. Nagyon megkönnyebbültem és egymás nyakába borultunk…
Az asszonyka, akinél lakott, elmondta, hogy panaszai mindössze két hete kezdődtek. A derekát fájdította, majd kezdett egyre jobban meggörnyedni. Mivel ő nővér volt, bevitte Noémit abba a kórházba, ahol dolgozott. Vesebajra gyanakodtak. Ahogy a láza emelkedett, egyre erősebb antibiotikumot kapott. Nem tudni attól-e vagy mástól, de csakhamar a klinikai halál állapotába került és csak lélegeztetőgéppel sikerült életben tartani. Az egyik Trencsénből származó, ott dolgozó orvos mesélte, hogy nem is reménykedtek a visszatérésében. De feléledt a kómából és megműtötték. A veséken meg is találták a rákos daganatot, amit eltávolítottak és orvosai úgy vélték rálépett a gyógyulás útjára.
Másnap jó kedve volt, azt mondta éhes, majd sétáltunk. Sajnos, két nap múlva roszszabbodott az állapota… sírt… egyre elesettebb lett, majd ismét kómába esett. Egy percre se hagytuk magára – én és a baptista egyház tagjai felváltva álltunk betegágya mellett. Beszéltem hozzá, mert biztattak, hogy biztos érti, de ő már nem tudott válaszolni. Szorította a kezemet, de két nap múlva a szorítás alábbhagyott… éreztem, egyre távolodik e földi léttől. A karjaimban halt meg.”

Négy óra hosszig tartott a búcsúztató a hustoni templomban. „In loving memory of Naomi Bohák” – címmel egy videofilmet is bemutattak Noémi életéről. A gyülekezet pásztora elmondta, tudásával, hitismereteivel sokszor őt is zavarba hozta. De nemcsak tudásban, lelkiekben is kiforrott személyiség volt. Halála előtt kijelentette, felkészült arra, hogy az Úr elé álljon.
A tehetséges lányt a kihívások nem, csak a rák győzte le. Szüleinek némi vigasz a fájdalomban, hogy Noémi nem nyugszik idegen földben és hogy utolsó pillanataiban édesanyja mellette lehetett.

Bokor Klára