Dzurinda miniszterelnök fűhöz-fához, függetlenekhez és ellenzékiekhez is
kapkod, hogy megőrizze kormányának működőképességét. Mintha ebből az
igyekezetből kiveszett volna minden erkölcsiség. Szlovákiai viszonyok között milyen
távon tartható az ilyen politika?
– Azt hiszem, úgy nem fogalmazható meg a probléma egészen pontosan, hogy
kiveszett belőle minden erkölcsiség. A politikai erkölcs, mint tudjuk, eltér a
mindennapok vagy más életterületek erkölcsiségétől. Dzurinda, miután a
kormánykoalíció elveszítette formális többségét a parlamentben, nem utolsósorban
azért, mert az ő pártjából, az SDKÚ-ból több képviselő is kivált, akik Szabad
Fórum néven új pártot alapítottak, úgy ítélte meg a helyzetet, hogy mivel az
éppen az ő pártjából kiváltak nélkül nem tud parlamenti többséget kreálni,
megpróbál valamilyen ellensúlyt találni velük szemben, olyat, amellyel nem lesz
kiszolgáltatva nekik minden egyes törvény elfogadásánál. A többi már inkább
matematikai kérdés, amely úgy fogalmazható meg, hogy kik vannak még elegen a
parlamentben ahhoz, hogy segítségükkel többséget lehet elérni, illetve kik lennének
erre hajlandóak. A Smer és a kommunisták nem mutattak hajlandóságot, motivációja az
ilyen viselkedésre csak Mečiar pártjának volt. Ez a motiváció két elemből tevődik
össze. Az egyik, hogy a párt a külföld előtt akarja magát elfogadtatni, s ennek
látta jó esélyét, ha a fennálló kormányt különféle esetekben demonstratíve
támogatja. A másik pedig, hogy a párt számos tagja ellen indult eljárás, és Mečiar
nyilván feltételezte: ezek a különféle politikai huzavonák kapcsán
befolyásolhatók lesznek. A koalíciós többség érdekében Dzurinda ebbe a játékba
ment és megy bele egyre jobban.
Mit jelent mindez a választópolgár szempontjából?
– A választóknak majd azt kell eldönteniük két év múlva, ami különben
még nagy idő, hogy hova fejlődhet ez a dolog. Megjegyzem, hallgatólagosan a
kormánykoalíció többi tagja is elfogadta ezt az egyezkedést, hiszen tartani kellett
attól, hogy különben, az ellentétek túlzott kiéleződése esetén megbukhat a
kormány. A „hova juthatunk így” kérdés vonatkozásában már vannak negatív
jelzések. Például az, hogy a következő kormánykoalíciónak már formálisan is
tagja lehetne a Mečiar-féle HZDS. Ennek sokakat el kellene gondolkodtatnia, nem
utolsósorban annak az SDKÚ-nak a szavazóit is, amely annak idején a Mečiar-ellenes
koalíciót vezette. Nem lehet nem észrevenni, hogy ennek a viselkedésnek vannak a
koalícióban idegességre okot adó vadhajtásai is. A legfontosabb közülük az, hogy a
kormánykoalíció egyes pártjai olyan esetekben, amikor partnereikkel nem egyeznek meg,
hajlandóak együtt szavazni az ellenzékkel. Valójában most ez ad okot aggodalomra,
mert lazítja a kormánykoalíciót. Ráadásul a sokadik választási ciklus után most
már állítható, a kománykoalíción belüli nagy feszültségek és viták nem arra
késztetnek sok választót, hogy az egyik kormánypárttól a másokhoz menjenek, hanem
az ellenzékhez. Megjegyzem, ha most lennének parlamenti választások, a
közvélemény-kutatások eredményei szerint a jelenlegi kormánykoalíció pártjai nem
tudnának hatalmon maradni a HZDS nélkül. A Smer, a kommunisták, valamint a parlamentbe
alighanem visszakerülő SNS támogatására ugyanis aligha számíthatnának. Persze a
választások nem most, hanem két év múlva lesznek.
Az MKP igyekszik érvényesülni ebben a bizalmatlanságtól terhes koalíciós
közegben. Véleménye szerint kihasználja a kínálkozó lehetőségeket?
– A parlamenti demokrácia a többségi elvre épül. Összeáll a szavazó
képviselők ötven százaléka plusz egy, és a döntés törvénnyé válik. Ez alól
csak azok a döntések kivételek (az alkotmányos erejűek), amelyek nagyobb többséget
igényelnek. Az olyan döntések dolgában, amelyek egyszerű többséget követelnek, az
MKP ebben a megbízatási időszakban nem áll rosszul. Gondoljunk a magyar egyetemre vagy
a nevesítetlen földekre és arra, hogy az eddigi költségvetési viták során sem
tudtak az MKP-val kiszúrni. Ugyanakkor nem sikerült módosítani néhány tételt azok
közül, amelyek a magyarságot nyomasztják, például a területi átszervezést vagy a
nyelvhasználati törvényt. Még nem tartunk ott, hogy a kisebbségi és regionális
nyelvek európai chartájából fakadó kötelezettségeit az ország a gyakorlatban is
teljesítené, nevezetesen, hogy megszületnének azok a rendelkezések, amelyek
formálisan, szabályozottan is lehetővé tennék a kisebbségi nyelvek hivatalos
használatát. És vannak alkotmányos jelentőségű ügyek is, amelyek semmiféle
előrehaladást nem mutatnak. Különben ezt a sort még nem zárhatjuk le, hiszen két
alapvető, bennünket érintő törvényjavaslat most kerül majd a parlament elé. Az
egyik a kisebbségi kultúrák finanszírozásáról, a másik a kisebbségek egészéről
fog szólni, s remélhetőleg magában foglalja majd az önkormányzatiság elemeit is.
Ezt az egyenleget tehát inkább a választási ciklus végén lehet megvonni.
Egy országnak azonban, mint azt a jogfilozófusok pontosan tudják, nemcsak írott, hanem
íratlan alkotmánya is van. Arra az alkotmányos értékrendre gondolok, amely az
emberekben él. Ha a velünk kapcsolatos, a kilencvenes évek közepére jellemző
szlovákiai közvéleményt összehasonlítjuk a maival, jelentős előrehaladást,
pozitív változást tapasztalunk. Ma már nem lehet a szlovákokat magyar veszéllyel
ijesztgetni annyira, mint az elmúlt évtized közepe táján. Nem válthatók ki annyira
erős indulatok, mint akkoriban. Ma már sokkal többen viseltetnek bizalommal a magyar
politikusok és közismert személyiségek iránt, mint akkor. A szlovák politikusok
részéről nagy volt az aggodalom, ha a magyarok javaslatai közül ezt vagy azt
elfogadják (például a magyar egyetem megalapítását vagy a kisebbségi nyelvek
chartáját), választóik elfordulnak tőlük. Nem fordultak el. S ez nagyon fontos a
szlovák politikusok biztonságérzete szempontjából.
Azért ők sem bíznak mindent a választók spontán belátására. Nyitra és
Nagyszombat megyében például már szervezik a szlovák pártok nagykoalícióját azzal
a nem titkolt céllal, hogy a jövő évi önkormányzati választásokon háttérbe
szorítsák az MKP-t...
– Az ilyen törekvések sikere vagy kudarca nem utolsósorban az érintett
megyék önkormányzati tevékenységének is függvénye. Kérdés, a magyar
önkormányzati képviselők mennyire késztetik a szlovákokat arra, hogy egy csapatba
tömörüljenek. Kérdés, kínálnak-e nekik olyan teret, amely fölöslegessé teszi az
ilyen igyekezetet. Meglehet, ez a szervezkedés esetleg taktikai nyomásgyakorlás,
amelynek más céljai vannak.
Milyen célokról lehet szó? Esetleg arról, amiről ön is nyilatkozott a
Sme-nek, hogy a nemzetiségi alapon összeállított regionális kormányok kiélezik a
feszültséget ezekben a térségekben, s az befolyásolja majd a jövendő
kormánykoalíció létrehozását is köztársasági szinten?
– A politikai tömörüléseknek a másik ellen folytatott kampánya során
bírálniuk kell ellenfeleik sajátosságait. Ha a sajátosságok meghatározó része a
nemzeti hovatartozás, akkor ez a kérdés, a helyzet logikájából következően,
óhatatlanul kampánytémává válik. Tehát az elsősorban nemzeti alapon szerveződő
politikai tömörülések vitája nemzeti vita alakját ölti, s ez számos veszélyt rejt
magában. Az egyik, hogy aligha állítható meg regionális szinten, hanem az országos
politikára is hatással lesz. Egyébként nyilvánvaló, hogy a nemzeti retorika
felerősödése a következő parlamenti választások előtt nem a mostani szlovák
kormánykoalíció pártjai malmára hajtaná a vizet.
Újabban cinikusan még az a HZDS is felhánytorgatja a magyar párt „etnikai
jellegét”, amely a magasabb parlamenti küszöböt megszabó választási törvénnyel
1998-ban közvetlenül kierőszakolta a magyar pártok egy pártba tömörülését. A
politikában minden gyalázat taktikának minősül?
– Annak idején éppen a szlovák sajtóban mutatott rá több kommentátor,
hogy a HZDS szándéka ezzel éppen a nemzeti veszélyérzet fokozása volt. 1998-ban ez
nem volt elég. Hogy most mire lesz elég ez helyzet, az nem utolsósorban a
nyilvánosság józanságától s így persze a sajtótól is függ.
Mit tehet az MKP ebben a partnerek nagyobb összefogását mutató helyzetben
pozícióinak megvédése érdekében?
– Mindenekelőtt olyan politikát kellene folytatnia partnerei irányában,
hogy valódi választási lehetőség elé kerüljenek. Erre a mostani közgyűlésen
történt is kísérlet. Továbbá ügyelnie kellene rá, hogy regionális politikája az
ott élő szlovákok számára is szimpatikus legyen, és törődnie kellene saját
népszerűsítésével körükben. S végül, de nem utolsósorban, a magyar választók
megelégedéséért is meg kell dolgoznia. Az utóbbi választások alacsony részvételi
arányai a túlnyomóan magyar többségű vidékeken jelzésértékűek.
Váltsunk témát. Véleménye szerint a most jóváhagyott reform valóban
segít az egészségügynek?
– Nem ismerem eléggé az egészségügy területét, de azt biztosan
állíthatom, hogy az eddigi rendszer nem működött. Azt is gondolom, hogy az
egészségügyet legalább részben privatizálni kell. Ugyanakkor szükségesnek tartom,
hogy az állam fenntartsa a bizonyos mértékű beavatkozás lehetőségét azért, mert
megtörténhet, hogy egy csak piaci alapon működő egészségügy nem nyújt hatékony
szolgáltatást olyanoknak, akik nem tudnak megfelelni a piaci kereslet-kínálat
pillanatnyi állásának, mert nincs elég jövedelmük. Az én értékrendem szerint az
állam egy közös vállalat, amelyben mindannyian részvényesek vagyunk, ezért
elvárhatjuk tőle, hogy alapvető biztonságunkról gondoskodjon. Ugyanakkor ez nem
választható el az egyéni felelősségtől. Azok iránt, akik bár tehetnék, mert nem
öregek, nem betegek, de semmit sem tesznek az ügy érdekében, jegy nélkül utaznak
potyautasként mások vonatán, azok iránt nincs szolidaritási kötelességünk.
Az ellenzék azt mondja, ez a reform jobboldali. Ön is így látja?
– 1989 után Közép- és Kelet-Európában a politikai pártszerkezetek nem a
klasszikus nyugat-európai pártstruktúrák mentén alakultak ki, noha formálisan olyan
arculatot öltöttek. Az alapvető kérdés az volt, akarom-e a politikai és a
társadalmi rend megváltoztatását, vagy nem, és a vita a transzformáció
részleteiről szólt. Adottakká váltak bizonyos lehetőségek, s nekünk azokon belül
kell mozognunk, ha nem akarunk egyes dél-amerikai országok útjára tévedni, amelyekben
elszabadult az infláció és zűrzavarossá vált a politika. A pártpolitikai
kristályosodás, amely idomulást jelent a bevett nyugat-európai eszmeáramlatokhoz,
még eltart egy ideig.
Az MKP a napokban tartotta kongresszusát. Ön szerint a beszámolóban mi volt
több, kritika vagy dicséret?
– Ez a kongresszus elsősorban az alapszabály néhány kérdésével
foglalkozott. A belső pártélet ugyanis több tekintetben akadozik. Vannak
alapszervezetek, amelyek nem engednek belépni új tagokat, néhol nem tudják lezárni a
belső vitákat, és előadódnak regionális csetepaték is. Ezt szeretnék rendezni. Azt
mindenki látja, hogy a párton belüli döntéshozó mechanizmusok néha bizony
döcögnek, egyes érdekcsoportok itt-ott dominálókká váltak, amit a többiek erősen
nehezményeznek. Mindebből olyan nehézségek alakulhatnak ki, amelyek még nagyobb
bonyodalmakhoz vezethetnek. Ugyanakkor ez a közgyűlés olyan időszakban ült össze,
amikor nincsenek közeli választások, amikor a kormány minden nehézsége ellenére
aránylag stabil, tehát megvolt a lehetősége annak, hogy a párt elkezdjen egy
részletes programon gondolkodni. Sajnos, erről most lekésett, mert a programot vitának
kellett volna megelőznie, s ehhez legalább egy fél évre van szükség.
Tehát mi volt több a beszámolóban?
– Én többre tartom az értékelő kritikát. Egy dicsérettel teli
kampányközgyűlésnek, amely mozgósítana, most nincs értelme, mert nincsenek a
közelben választások. Mivel optimális politikai állapot nem létezik, én mindig egy
szakmailag megalapozott, kritikus kongresszust tartok helyesnek, ahol felmérik, mit
lehetne az eddiginél jobban csinálni.
Köszönöm a válaszokat.
SZABÓ GÉZA