A kettős állampolgárságról szóló népszavazást a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte.
Aláírásgyűjtés, érvényesítés, jogi utak bejárása, államelnöki kihirdetés: december 5-én szavazunk.
Patrubány Miklós, az MVSZ vezetője állítása szerint felméréseket készítettek a javaslat magyarországi fogadtatásáról. Szerinte – meg a felmérés szerint – jelenleg a szavazókorú népesség 60-65 százaléka szavazna igennel arra: kapjanak-e magyar állampolgárságot a határon túli magyarok. A részvételi hajlandóságot nem vizsgálták, de Patrubány úr úgy véli, hogy ha „nem lesz a kérdéskörből pártügy”, akkor ez a hajlandóság „biztosan meghaladja az 50 százalékot”.
Mármost, ugye, milyen felmérés, hol, mikor, kikkel, hogyan?
S melyik az igazi: mert volt másik is, épp a részvételi arányról, megdöbbentő eredménnyel: nagyjából harminc százaléknyi érdeklődés, hetven százalék apátia. Az igen-nem válaszarány ismeretlen.
Nemzettudat, nemzeti érzés meglehetősen roncsolt állapotban, a határon túlra szakadt magyarjaink iránti rokonszenvindex kiszámíthatatlan, változó.
Pillanatnyilag ezt tudjuk nyújtani mi, anyaországi magyarok.
Hajlok arra: bár szomorúbb, reálisabb ez a kép, mint Patrubány Miklósé. Aki szerint nincs itt semmi probléma: a kettős állampolgárság vizsga nélkül, azonnal járna azoknak, akik már rendelkeznek az Orbán-kormány idején bevezetett magyar igazolványokkal, vagyis a javaslat elfogadása esetén egyszerűen becserélhetnék az igazolványt a magyar útlevélre. S ez olyan egyszerűen hangzik, hogyha valóban ilyen egyszerű volna, már régen ott kellene lapulnia a határon kívüli magyarok zsebében az áhított magyar útlevélnek, s hogy ez nincs így, csupán a véletlen műve lehet.
Az MVSZ meglehetős fantáziával megáldott elnöke a napokban azt is felvetette, mint
minden probléma (ami nincs) kézenfekvő megoldását, hogy egy „külhoni magyar
adóalapot” kellene létrehozni, amit a határon túlról érkező magyarok fizetnének.
Ebből a pénzből lehetne állni a határon túlról érkezett, Magyarországon dolgozó
magyarok egészségügyi és szociális juttatásait, ergo: a magyar államnak (a magyar
adófizetőknek) árva fillérjébe nem kerülne, hogy hirtelen, ki tudja menynyivel,
megnőne a magyar állampolgárok amúgy csökkenő lélekszáma. Ennél az ötleténél
Patrubány Miklós nem beszél felmérési adatokról, kérdésünk költői tehát: egy
magyar állampolgár (ha már az) milyen jog és törvény alapján fizessen külön
„adóalapba”, másrészt mennyit: hogy az fedezni tudja például egy váratlan
baleset, orvosi kezelés nemritkán milliós tételeit, harmadrészt: akarja ezt
egyáltalán a „határon túli”, aki jogilag egyúttal már határon belüli is?
Ez, amúgy, részletkérdés: de az ötletgazdai koncepciótlanságra, hevenyészettségre
alkalmas példa.
Ha nem lesz a kérdésből pártügy, mondta volt az MVSZ-elnök.
De nálunk minden pártügy, tehát ki-ki úgy vélekedik, ahogyan azt a saját pártérdeke diktálja: botorság volna azt remélni (holott, persze, azt reméljük), hogy ezt a szempontot mintegy felülírja a nemzeti gondolat.Ezt, pártszinten, semmi nem írja felül. S miután nagy hadjárat kezdődik, kezdődött, úgy hívják: felvilágosító kampány, mindegyik párt arról világosít fel, ami leginkább szolgálja a saját pártérdekét.
A legfrappánsabb véleményt az SZDSZ-es Eörsi Mátyástól hallhattuk: az ő
pártjának abszolút nem érdeke, hogy ugrásszerűen megnőjön Magyarországon a
jobboldali szavazók száma. Ez tiszta beszéd, s a maga módján Eörsinek teljesen igaza
van. Az más kérdés, hogy a Nagy Országos Felvilágosító Kampányban (NOFK) ezzel
érvelni több mint illetlen, tehát azt mondják (Kuncze Gábor): az SZDSZ arra biztatja
választóit, hogy szavazzanak „nem”-mel a decemberi népszavazáson a kettős
állampolgársággal kapcsolatos kérdésre, mivel „nem áll megfelelő információ
rendelkezésükre ahhoz, hogy felelős döntést hozzanak”. Hozzáteszik még: a
„következmények kiszámíthatatlanok”.
Az MSZP véleményét Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője foglalta össze, a tőle
megszokott lendülettel és nagyvonalúsággal, úgy is mondhatjuk, a zsebében mindig ott
lapuló politikai panelekkel, eszünkbe juttatva rögtön Horn Gyula esetét a
huszonhárom millió románnal: a kettős állampolgárság nem megoldás sem a határon
túli magyaroknak, sem Magyarországnak. Ugyanis „egy tömeges bevándorlás
összeroppanthatja az anyaország gazdaságát”. Inkább a szabad mozgást, a
kapcsolattartást és a szülőföldön való boldogulást kell segíteni. Hozzátette:
egy felmérés szerint az erdélyi 18 és 35 év közötti magyar fiatalok közül minden
harmadik kivándorolna Magyarországra, ha megkapná az állampolgárságot. Tehát: „Ez
egy második Trianon“. Lám, ismét egy felmérés, erről sem tudni semmit, a lényeg:
nagyon nem kellene nekünk az a minden harmadik erdélyi, s a lényeg még, vagy főképp:
frakcióvezető asszony Trianonnal kapcsolatos megjegyzése olyan ízléstelen, bántó
és megalázó, hogy okosabb lett volna ki sem mondania. Kampányuk lényege pedig:
szavazzunk „nem”-mel, mert az „igen” jelentősen növelné a hazai adóterheket. A
lényeg mögötti lényeg: 2006, és egy elvesztett választás borzongató rémképe.
„Orbán Viktor nem mond igazat” – mondta Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Fidesz
elnökének egyik nyilatkozatára reagálva. A nyilatkozat arról szólt, hogy a
költségvetésnek nem kerül pénzébe a kettős állampolgárság bevezetése. „Úgy
gondolja valaki, hogy van kétfajta állampolgárság, egy magasabb rendű meg egy
alacsonyabb rendű? Ön úgy gondolja, hogy az állampolgárok nem kapnak alanyi jogon a
magyar államtól juttatásokat?”. Hát, igen: ebből a szócsatából, így, a
keményen gazdaságivá tett kérdésből, alighanem a miniszterelnök jönne ki
győztesen. A „semmibe sem kerül” fideszes jóslata vetekszik Patrubány Miklós
világszövetséges (ál)naivitásával. A párt azután korrigált, s másképp
fogalmazott: Orbán Viktor szerint arról szól a népszavazás, hogy „adunk-e európai
útlevelet az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági magyaroknak… A magyar népnek arról
kell véleményt mondani, hogy akar-e adni a saját szabadságából a határon túli
magyaroknak. Ez körülbelül olyan kérdés, hogy szereti-e a hazáját. …Éppen azért
kell a kettős állampolgárság, a magyar útlevél, hogy a határon túliak ne
települjenek át tömegesen.”
Az MDF álláspontja is cáfolata – részben – Orbán Viktor véleményének: Csapody Miklós MDF-es képviselő felkérte a kormányt, biztosítson kétmilliárd forintot a „határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazást megelőző tájékoztató kampányra”. Másrészt tartalmaz egy törvénymódosító javaslatot: a javaslat nem kötné lakóhelyhez és munkahelyhez az állampolgárságot, tehát a határon túli magyarok nem kapnának választójogot és nem jelentenének pluszkiadást az országnak. Ez volna az eszmei állampolgárság. Erre mondja
Kuncze Gábor (is): másodrendű állampolgárok. Ne tagadjuk: van benne valami.
A kormány megkezdte a felvilágosítást.
Elsőként az igazságügyi miniszter bizonyította be, hogy a magyar
állampolgárokká leendő határon túliak teljes jogi káoszt eredményeznek; majd a
szociális és esélyegyenlőségi tárca jelentette ki: nyolcszázezer áttelepülőre
számíthatunk (egy felmérés szerint, természetesen), ami százhatvannyolc milliárd
forinttal terhelné meg roskadozó gazdaságunkat. S miután feladatul kapta mindegyik
minisztérium, hogy adjon tájékoztatást a tájékozatlan népnek az „igen”
várható következményeiről, naponta számíthatunk új s újabb, az „igen”-t az
egyiptomi sáskajárással felérő csapásként jövendölő minisztériumi
szakvéleményekre.
Az egyházak is szót kértek. A Református Egyház máris az „igen”-nel való
szavazásra kéri fel híveit, s lapjában egy archív szavazási fényképpel meg az
x-szel bejelölt „igen”-nel nyomatékosítja a kérést.
A határon túli magyar szervezetek közül az RMDSZ elnöke, Markó Béla szerint ott is volt felmérés: az erdélyi magyarság több mint 80 százaléka egyetért a kettős állampolgársággal. Amennyiben erre lehetőségük lenne, az erdélyi magyarok 14 százaléka ki is települne a kettős állampolgárság birtokában. Mégis: messzemenően támogatják a MVSZ javaslatát, s „igen”-re buzdítanak.
Magyar-magyar viszályhoz vezethet a Magyarok Világszövetségének felelőtlen politikája, írja ugyanakkor az Erdélyi Riport (Kolozsvár) cikkírója. „A szervezet minden hatástanulmány nélkül kikényszerítette a népszavazást egy olyan kérdésben, amelyben a magyar állampolgárok tájékozatlanok“. Továbbá: „a magyarországiak többsége nem ismeri érdemben a határon túliak problémáit, véleményét sztereotípiákra alapozott közhelyek formálják. A többség a kettős állampolgárságról azt gondolja, hogy azon a kevésen, amit a magyar állam biztosítani tud polgárainak, a mostaninál több embernek kell majd osztoznia. Bár a szociális jogok nagy részével csak a befizetők élhetnek, a szavazati jog gyakorlásához pedig bejelentett magyarországi állandó lakhely kell, a magyarok többsége ezt nem tudja. A szavazók legnagyobb része azonban egyszerűen nem érti a kérdést, ezért várhatóan el se megy szavazni, kudarcra ítélve a kezdeményezést”. A Háromszék (Sepsiszentgyörgy): „Egy szerencsétlen és hátborzongató hasonlattal a jelenlegi magyar kormányzat képviselői, Gyurcsány Ferenc kormányfő és a főkotnyeles Lendvai Ildikó XXI. századi etnikai Trianonról károg a Magyarország határain kívül élő magyarok kettős állampolgárságának könnyített odaítélése esetében.… A kettős állampolgárság és Trianon összeboronálása azért hátborzongató, mert azok tudatos vagy tudat alatti gondolata szaladt ki a szájrésen, akik ideológiai-politikai felmenői az első világháború végnapjaiban a történelmi Magyarország széttrancsírozásában részt vállaltak… A kettős állampolgárság könnyített megadása éppen hogy a szülőföldön maradás egyik eszköze, s egy erős európai nemzet megteremtésének a záloga.”
Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke szerint a vajdasági magyarok számára azért különös fontosságú a kettős állampolgárság, mert ahogy Magyarország csatlakozik a schengeni egyezményhez, ők csak vízummal léphetnek be Magyarországra. Mindig is meggondolatlan és „felelőtlen lépésnek” tartotta a népszavazás kezdeményezését a kettős állampolgárságról, ugyanakkor az elutasítás a határon túli magyaroknál „katasztrofális következményekkel járó lelki traumát fog okozni”.
Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke úgy látja, hogy a kettős állampolgárság iránti érdeklődés ugyanakkora lesz, mint a magyar igazolványok iránt. „A hivatalos adatok szerint 152 ezer magyar él Kárpátalján. Körülbelül 120 ezer magyar igazolványt adtunk ki, ebből legalább 10 ezer volt a hozzátartozó. Szerintem közel ennyi kárpátaljai magyar folyamodna a magyar állampolgárságért is.” Probléma, hogy bár a kárpátaljai magyarok támogatnák ugyan a kettős állampolgárságot, de az ukrán törvények nem teszik lehetővé ezt.
Bugár Béla (MKP): „A szlovákiai magyarok szabadon mozoghatnak az Európai Unió határain belül, szabadon vállalhatnak munkát akár Magyarországon is, így a kettős állampolgárságnak elsősorban eszmei értéke volna a számunkra. A népszavazás előtt azonban mindenképpen érdemes felmérni, hogy annak pozitív vagy negatív eredménye milyen hatással lenne a magyarságra: felgyorsítaná-e az elvándorlást, befolyásolná-e az asszimilációt – s ha igen, hogyan –, miként érintené a határon túli magyar értelmiség szülőföldön maradását stb. Nem kevésbé fontos az sem, hogy Magyarország tisztázza, mivel járna a kettős állampolgárság intézménye, kezdve a választójogtól, befejezve egészen a szociális, egészségügyi és nyugdíjellátásig.” Természetesnek tartják, hogy egyik ország polgárai állampolgárságot kaphassanak egy másik országban. Ugyanakkor látják, hogy „a népszavazás okán a határon túli magyarság a magyarországi belpolitikai csatározás eszközévé vált. Ahogy a nagyobb magyarországi kormánypárt, a Magyar Szocialista Párt reagált a népszavazás kérdésére, felháborított bennünket. Azt, hogy a nem-mel való szavazást várják szimpatizánsaiktól, helytelennek tartjuk, tehát ebben az esetben az ellenzék álláspontját támogatjuk. Ezt az egyértelmű véleményünket a MÁÉRT ülésén is megjelenítjük.”
Egy felmérés (!) szerint, melyet némi internetes bolyongással igen könnyű
készíteni, meglepően árnyalt kép alakult ki a kérdésről azok körében, akik pedig
fórumos, elektronikus csevegéseikkel jobbára a „süket vagy, „Vadvirág”, süket
véleménnyel” – féle beszédstílus híveinek tűnnek fel az olvasók előtt. Kis
helyesírási kiigazítás után csokorba kötöttünk néhány hozzászólást.
Egyik: „Ha igent mondok, hazafi vagyok, de az államot kötelezem olyan szabály
elfogadására, ami nem különbözteti meg a magyar állampolgárt a magyar
állampolgártól (és jelen gazdasági helyzetben olyan gazdasági teher mellé
kötelezem el magam és a gyerekeim is, amit nincs joga senkinek kérni tőlem). Ha a
nemet ikszelem, nem érzek együtt a Trianon óta másik országba került véreimmel, ami
szintén egy skizofrén helyzet. …Ha az igen szavazatokból lesz elegendő, a határon
túlról betelepülési hullám indulhat meg, és az ősi magyar területek
kiürülhetnek”. Tehát: „Mindenki menjen el szavazni, és cselekedjen józan esze és
lelkiismerete szerint!”
Másik: „A jelenlegi magyar kormány egy év alatt több milliárd forintot költött a
határon túliak támogatására a kedvezménytörvény alapján. Állítólag az
ottaniaknak nagyon fontos, hogy hozzájussanak ezekhez a támogatásokhoz. A kettős
állampolgárság és a kedvezménytörvény viszont üti egymást, tehát, aki megkapja a
kettős állampolgárságot, kikerül a kedvezménytörvény hatálya alól, és semmilyen
támogatásra nem tarthat majd igényt. Most akkor ki ad és ki vesz el?”
Harmadik: „Ha 2002-ben a hivatalos források szerint is legalább harmincezer (lehet
ellenőrizni) izraeli magyar kettős állampolgár nem jön ide szavazni, akkor most
FIDESZ-kormány lenne, az SZDSZ pedig bent sem lenne a parlamentben. Ezt azért ne
felejtsük el. Ha ők beleszólhatnak a mi belügyeinkbe, akkor hadd szóljon már bele az
erdélyi, meg burgenlandi magyar is. Vagy szüntessük meg a kettős állampolgárság
intézményét, de akkor felejtsétek el az SZDSZ-t és néhány tíz évre az MSZP-t
is.”
Negyedik: „Az a baj, hogy a kérdés annyira összetett, a megoldási javaslat pedig
annyira általános, hogy ebből jó helyzet senkire nézve nem születhet. Sem a határon
túli magyarokra, sem Magyarországra nézve. Itt a józan gondolkodást hiányolom. Azt
hiányolom, hogy az érintett felek leültek volna, és átrágják magukat
elölről-hátulról a kérdéseken, hiszen más a gondja egy vajdaságinak és más a
gondja egy székelynek.”
S ez: „A Szent László alapította Nagyváradról üzenjük, hogy nemzetárulónak tekintünk minden NEM-mel szavazót. Aki arra szavaz, hogy ne legyen kettős állampolgárság az ugyan magyar állampolgár marad, de önként lemond a magyar nemzethez való tartozásáról. Kelemen Mária, a Nagyváradi Anna Nőszövetség elnöke.”
Igen, igen, igen.
Felelőtlen, alkalmatlan, rossz idejű gondolat volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. A Magyarok Világszövetségének elnöke saját szobra alá ácsolja a posztamenst, miközben átgondolatlan javaslataival igyekszik a tökéletesen problémátlan eljárás látszatát kelteni. Ötletei már-már kétségbeejtően naivak. A magyarországi magyarokat súlyos lelkiismereti döntés elé állítja, s ez még a jobbik része a helyzetnek, a rosszabbik, hogy e csúf belpolitikai játékká silányuló „felvilágosító” csatából a tájékozatlan és bizonytalan többség esetleg épp a távolmaradással húzza ki magát. S hogy az apatikus vagy inkább a lelkiismereti gondját közönybe buktató többség ellenében melyik pártkisebbség nyer, a szocialista-szabad demokrata nem-é, vagy az ellenzéki igen-é: megjósolhatatlan. Minden a kampány hevén, eszközein, erején múlik. Aki többet, harsányabban mondja a magáét, az győz.
Ami biztosan tudható, azt Kasza József pontosan megfogalmazta: a nemleges népszavazási eredmény soha ki nem heverhető lelki megrázkódtatást okozna a határon túli magyaroknak. Az „igen” sok pénzébe kerül a magyar államnak, lehet, az amúgy sem magabiztos gazdaság is kap egy újabb ütést, lesz, biztosan, valameddig, jogi káosz is. Olyan törvénymódosítás sem születhet, amely könnyű formalitássá egyszerűsíthetné ezt a kérdést. Most voltaképpen minden a „nem” mellett szól.
Mégis: nemzettragédia volna, ha a népszavazás nem zárulna egyértelmű „igen”-nel.
Felejtsük el Lendvai Ildikó ízetlen és alaptalan fordított Trianon-vízióját, meg a nyolcszázezer áttelepülőről kreáltat is, de felejtsük most el az adót meg a fenyegető milliárdokat is, felejtsük el a mindenható pénzt, és a pozícióféltést, a hatalomféltést sunyin és álságosan össznemzeti gondként aposztrofáló pártriadalmakat.
Lennie kell mindezek fölött álló nemzeti lelkiismeretnek: ha nincs, nemzet sincs.
A lelkiismereti gond súlyos ugyan, de nincs ártalmára ennek a korábban
internacionalistává dresszírozott, föl-fölsejlő nemzeti érzéseiben most is oly
gyakran ócsárolt, lefundamentalistázott, maradivá süllyesztett, összezavart, nemzeti
önérzetében a kelleténél lassabban öntudatosodó népnek.
Ez a népszavazás – ha már így alakult – rendkívüli próbája lesz a nemzeti felelősségérzetnek. Minden egyéb részletkérdés: megoldható, megvitatható. De ha a magyar nemzet önként tolja el magától azokat, akiket a trianoni felelőtlenség határon kívülre dobott, akkor a vétség, melyet most nem a gondjaink iránt közömbös külső hatalmak követnek el, hanem magunk, magunk ellen: a vétség akkor megbocsáthatatlan.
Cs. Nagy Ibolya