Húszas ide, húszas oda

Egészségügyünk nagybeteg. Nap mint nap megtapasztalhatjuk, hogy nincs pénz. Szegény az eklézsia, az orvosok pedig – talán emiatt – félvállról veszik hivatásukat. Mintha minden mindegy lenne. S ami a legszomorúbb, még a gyerekek és öregek bajai iránt is érzéketlenek.
Minden szülő frászt kap, ha gyermeke megbetegszik. Az orvostól talán jogosan vár el némi biztató szót, gyermeke számára mosolyt és jó orvosságot. Mert a húsz koronát rögtön az elején legombolják róla.

De mi van, ha ehelyett a doktor egy pillantást vetve a gyerekre, a másodperc tört része alatt próbálja megállapítani a diagnózist és felírni a gyógyszert. Azt mondja, a kór bakteriális eredetű. A szerencsétlen szülő persze mit tehet egyebet, beteg gyermekével lohol a legközelebbi patikába, hogy kiváltsa a receptet. Derült égből villámcsapásként éri a hír, hogy a gyógyszert teljes mértékben meg kell fizetnie. Ráadásul nem is biztos, hogy használ. A doktornő ugyanis azt mondta, ha ezektől a kencéktől két nap múlva nem szűnnek a tünetek, akkor bizony antibiotikumot kell felírni. Szóval két napra kétszázast csak úgy ki lehet dobni az ablakon. Meg persze a húszast a receptért!
Két nap múlva az ellenőrzésen pillantást sem vetve a gyermekre, az orvos kijelenti, bizony nincs javulás, jöhet az antibiotikum. Mire a szülőben robban az indulat, és megjegyzi: Tessék megnézni, milyen szépen múlnak a sebek! Valóban megnézi, és mégsem írja ki azt a fránya erősebb gyógyszert. Jól nézünk ki, ha a szülőnek kell észt adni az orvosnak...

A szülő persze örül, hogy nem kell még egy hétig otthon tartani a gyermekét, akinek amúgy semmi baja, hacsak az nem, hogy a sok tévézéstől „robotemberré” meg Pókemberré vadult. Meg aztán a munkahelyén sem tűrik a sok hiányzást. Még szerencse, hogy kötetlen munkaidőben dolgozik, neki nem kell igazolás. De a gyereknek mégiscsak kéne, elvégre iskolás. Már húzza is elő az ellenőrző könyvecskét, mire az orvos mosolyogva jegyzi meg, csak húsz koronáért adhat igazolást. Sokkal egyszerűbb, ha az anyuka maga igazolja a gyermek hiányzását. Elvégre ilyen kis korban a gyerekek még nem lógnak ok nélkül az iskolából.

Szóval, egy húszasért, gondolkodik el a szülő. Köszöni szépen, de inkább lepötyögi otthon a számítógépen. A tanító néni meg vagy elfogadja, vagy nem. Mikor ő volt gyerek, szinte minden hiányzást orvosi igazolással kellett bizonyítani.

Hazamenet azonnal bekeni az apró sebeket a gyerek arcán és reménykedik, hogy elmúlik a baj, mert ha nem, akkor neki lesz lelkiismeret-furdalása, hogy lebeszélte az orvost az antibiotikum kiírásáról. De hát ő is alaposabb lehetett volna, levehette volna például a vért, hogy megállapítsa, pontosan milyen fertőzésről van szó...

Telnek a napok, aggódva figyeli, hogy a sebek ugyan halványulnak, de nem múlnak el teljesen. Lehet, hogy minden kezdődik elölről. Megint orvos, megint húszas, megint drága gyógyszer, megint húszas. Megint egy hét szobafogság. Nem lehetett volna ezt másként, szakszerűbben, emberbarátibban és egy kalap alatt megoldani?

B. Vida Júlia