Az október végén Pozsonyban rendezett Magyar Kultúra Napjai keretében az olvasók találkozhattak az Amszterdamban élő költővel és irodalomtudóssal, Kibédi Varga Áronnal, akinek a Kalligram Kiadó eddig öt könyvét jelentette meg (a Hántani, fosztani és az Oldás c. verskötetét, az Amszterdami krónika és az És felébred, aminek neve van c. naplóit, valamint az A jelen c. tanulmánykötetét).
Az ön házi kiadója tulajdonképpen most már itt székel Pozsonyban,
mégpedig a Kalligram, amely öt könyvét jelentette meg eddig. Hogyan került
kapcsolatba a Kalligram Könyvkiadóval?
– A kiadóval Grendel Lajos jóvoltából kerültem kapcsolatba. Ő ajánlott
be Szigeti Lászlónak, mondván, biztosan érdekelni fogja, amiket írok. Egyébként ez
teljesen véletlenül történt, hisz én most vagyok életemben először Pozsonyban,
úgyhogy nem ismertem sem Szlovákiát, sem a szlovákiai magyar életet. 1968-ban jártam
ugyan Kassán, de azóta egyszer sem voltam itt.
A második világháború vége óta a hazáján kívül él... Hogyan
kényszerültek arra, hogy 1945-ben elhagyják Magyarországot?
– Mi a háború végén mentünk el, mert az orosz front közeledett és anyám
beteg volt. A kórházakat akkortájt kiürítették a sebesültek számára, így apám
elintézte, hogy Bécsben helyezzék el anyámat egy kórházban. Bécsbe mentünk tehát,
és ott ért minket a Szálasi féle puccs. Bécsből aztán a front közeledtével
továbbmentünk.
Gondolom, hogy az általános iskoláit még Magyarországon magyarul
végezte...
– Még a gimnázium első négy évét is...
A középiskolai tanulmányok folytatása már külföldön történt. Hogyan
sikerült beilleszkedni az idegen környezetbe?
– Nagyon keményen kellett dolgozni. Naponta felírtam egy cetlire a szavakat,
amiket nem értettem meg és este kikerestem őket a szótárból, utánakérdeztem, hogy
miért mondják ezeket úgy, ahogy mondják...
Úgy tanult franciául, mint ahogy József Attila annakidején, hogy vette a
szótárt és elkezdte az ábécé elejétől?
– Nem, a franciát én már Budapesten elkezdtem tanulni, mert apám nagy
franciarajongó volt. Ő maga nem tudott franciául, de azt akarta, hogy a fia tanulja meg
a nyelvet. Járt hozzánk egy párizsi asszony, aki egy magyarhoz ment férjhez és a
háború alatt Budapesten élt. Minden héten háromszor kaptam tőle magánórákat.
Miután Bécset elhagyták, utána hol időztek? Melyik volt a következő
ország, ahol hosszabb időt eltöltöttek?
– Münchenben voltam két évig. Ott jártam gimnáziumba is, de később már
Hollandiában érettségiztem 1948-ban.
Újból egy ismeretlen ország, egy ismeretlen nyelv... A holland nyelvvel
mennyire sikerült már akkor megbirkóznia?
– Amit az imént emlegettem a cédulákkal kapcsolatban, az Hollandiában
történt, ugyanis franciául meg németül tudtam egy kicsit, de a holland nyelvvel meg
kellett ismerkednem.
Ebben, az ön számára akkor idegen országban mikor gondolt először arra,
hogy talán írni is kellene, hiszen már gyermekkorában megpróbálkozott az írással,
úgy, hogy először diktált az édesanyjának... Mindez Hollandiában felrémlett ön
előtt, s azt gondolta, talán folytatni kellene, mármint az írást... Vagy hogyan is
kezdődött?
– Tulajdonképpen én mindig írtam. Ugye gyermekkoromban meséket diktáltam
anyámnak, de később is mindig írtam valamit... Rengeteg indián történetet olvastam,
és indián indulókat írtam. Nem tudom, honnan ered a belső kényszer, hogy írni kell.
Az érettségi után hol tanult tovább, milyen irányban mozdult az
érdeklődése?
– Az érettségi után a francia nyelvet választottam tanulmányaim
tárgyául, s miután franciául jobban tudtam, mint németül, és jobban is szerettem a
francia irodalmat – ezt már a párizsi tanítónő belémoltotta Budapesten –,
elhatároztam, hogy ezzel a nyelvvel és irodalommal kötöm össze az életemet, ezt
tanulom Amszterdamban az egyetemen. Fél évet még a párizsi Sorbonne-on is
eltöltöttem, hogy előkészítsem a disszertációmat.
Nemcsak a nyelvet szerette, hanem az embereket is, gondolom nem véletlen, hogy
francia hölgy a felesége...
– Nekem az az érzésem, hogy a franciák hasonlóak a magyarokhoz. Sem nem
igazán déliek, de nem is északiak. Szóval szorgalmasabbak, mint a déliek, de egy
kissé lezserebbek az északiaknál. Véleményem szerint a franciák és a magyarok
között elég sok a közös vonás.
A francia irodalommal foglalkozik mindmáig. Melyik az a korszak, melyik az a
területe a francia irodalomnak, amelyet a legbehatóbban tanulmányoz?
– Leginkább a 17. századdal foglalkoztam, a francia barokk és klasszicizmus
irodalmával. Erről a korszakról írtam a legtöbb tanulmányt.
Hogyan fogadják a franciák, hogy egy nem született francia behatóan
foglalkozik egy olyan távoli időszakkal, mint a 17. század francia irodalma?
– Egyesek talán furcsállják, mert az ő számukra ez a korszak prezentálja
a legfranciább irodalmat, hiszen ez az ő igazi századuk, XIV. Lajos kora, de azért
úgy elfogadják... Megjelent néhány könyvem is, de főleg rengeteg tanulmányom
francia folyóiratokban.
A tudományos irodalomelméleti, irodalomtörténeti munka mellett a
szépirodalmat is műveli. Elsősorban a vers lett az ön igazi műfaja, de prózát is
ír időnként.
– Naplójegyzeteket, ami amolyan prózaféle. Magyarul igazi szépprózát nem
írok, csak tanulmányokat, és verseket persze.
Hollandiában van bizonyos számú magyar közösség, de azért mégis nagyon
szétszórva élnek ott a magyarok. Általában Nyugat-Európában diaszpórában él a
magyarság, így felvetődik a kérdés, hogy mégis egy magyar költő kinek írja a
verseit?
– Ez egy nehéz kérdés... Nagyon sokáig voltak a folyóiratok ugye, olyanok,
mint például az Új Látóhatár, amelynek volt vagy ezer előfizetője. Még
Ausztráliában is olvasták. Egyszer Thaiföldön jártak magyar ismerőseim és bementek
egy vendéglőbe, amelynek a tulajdonosa magyar volt és ismerte a nevemet, mert
előfizetett a lapra. Ilyenek megtörténtek a hőskorban...
Ez valahol paradoxon is ugye, mert a világban bárhol találkozhattak az ön
nevével, csak éppen itthon, Közép-Európában, Magyarországon kevésbé, legalábbis
az ötvenes, hatvanas évek táján.
– Az biztos. Abban az időben az itt majdnem tiltott volt, nagyon kevesen
merték szóba hozni a nyugati magyar írókat, Ília Mihály volt talán a legelső, aki
már a hetvenes években foglalkozott nyugati magyar írókkal.
Azóta, hogy külföldön él, milyen gyakran tudott hazalátogatni
Magyarországra?
– Én már nagyon hamar jöttem. Hatvanötben voltam először, tehát
ötvenhat után nagyon gyorsan. Később minden két, három évben egyszer,
nyolcvankilenc óta pedig évente kétszer, háromszor megyek Magyarországra.
Az 1989-es közép-európai rendszerváltás örvendetes esemény volt az itt
élő emberek életében, de a nyugati magyar emigráció számára egy kicsit talán
mintha egyfajta fátumot is jelentett volna olyan értelemben, hogy megszűnt az a
korábbi léthelyzet, ami kikényszerítette, hogy magyarok emigráljanak
Magyarországról. Ezt önök ott hogyan érzékelték?
– Elég bonyolult dolog ez. Egyrészt sokan csalódtak, hogy idehaza nem
fogadták őket nagyon lelkesen, másrészt meg nem sokan települtek haza, hiszen a
legtöbben elég hosszú periódust töltöttek a hazájuktól távol, ötvenhattól
nyolcvankilencig. Tizenöt év után még hazamegy az ember, de harminc év elteltével
már nehezen.
Mint említettük, öt könyvet már megjelentetett a Kalligramnál, mi lesz a
következő kötet, amely majd itt, a pozsonyi kiadónál megjelenik?
– A Kalligramnak van egy terve, hogy esetleg a francia nyelvű
tanulmányaimból hoznának ki válogatást, úgyhogy ez egy nagyon komoly, vaskos kötet
lenne. A naplómat is folytatom és remélem azt is kiadják majd.
Lacza Tihamér