Csak azok a nyavalyás írók és költők ne lennének! Mennyivel könnyebb volna a politikusok dolga. Ha ezek a felelőtlen rajongók, fellegekben járók nem ültetnének az emberek fülébe kellemetlen bogarakat, fejükbe rebellis, sőt eretnek gondolatokat. És a költők, azzal a mimóza lelkükkel! Hát miért kell mindig ellentmondaniuk, mindent kétségbe vonniuk, olyan sorokat a papírra vetniük, amelyek, mintha vitriollal írták volna, beleégnek a szívekbe, s ott lüktetnek tovább. Például az a hírhedt Szabó Dezső (szerencsére, nem sokan ismerik, még kevesebben olvassák, az előző rendszerben nem/sem volt iskolai tananyag), vagy Tamási Áron – a feltámadásaikkal…
A Szabó Dezsőé, a „Feltámadás Makucskán” most igencsak időszerű, szinte teljes analógiát kínál a kettős állampolgárságról tervezett magyarországi népszavazáshoz. Mert valahogy úgy vagyunk mi itt, mint az ő – és a Tamási Áron "Rendes feltámadásá"-ban az eddig halott, de az isten kegyelméből feltámadott falu lakói. Repesve borulnánk az utódok, az élő hozzátartozók (az anyaország) nyakába, de kiderül, hogy ők nem is annyira örülnek nekünk. Sőt, sokuknak kínos, hogy megint itt vagyunk, hogy élünk. És hogy közéjük akarunk tartozni. Meg kell előbb gondolni, kellünk-e, vagy maradjunk, ahogyan voltunk – a lényeg, hogy tőlük lehetőleg távolabb…
De hogyan is gondolhattuk, akár egy pillanatig is? Hiszen alig néhány évtizeddel ezelőtt, ha innen érkeztünk Budapestre, így kiáltottak fel: „megjöttek a csehek!”, ha az erdélyiek, ők ugyan csak kétévenként, akkor fanyalgó leereszkedéssel ölelték meg őket: „főzzetek többet, megjöttek a románok!”
Ma, amikor a szellem, az értelem nagyjai jelképessé tették a határokat, s hívatlanul is mehetünk az anyaországba, amikor Illyés Gyula után szabadon, aki nyelvhatárokban gondolkodott és vállalt minden magyarért felelősséget, már a magyarországi politikusok is kijelentik, hogy mi, a Trianon által kijelölt határokon kívülre rekedtek is hozzájuk tartozunk – de erről népszavazással kell dönteni!
Felháborít és sért, magyarságom megkérdőjelezésének tartom, hogy olyanoknak a szavazata, akik a mi létküzdelmeinkről máig nem tudnak semmit, akik gyermekeinkkel, unokáinkkal találkozva – odaát – csodálkozva megjegyzik, „jé, milyen jól beszélnek magyarul…” – az ilyeneknek az igenje vagy a nemje döntse el, vállal-e engem az anyaország. A távoli alföldi tanyán élő, ha magyar szóval beköszönnék hozzá, biztosan adna egy tányér levest. De nem hiszem, hogy egyszer is beleérzett, milyen volt az, amikor Csallóközben élő láncot alkotva kellett megvédeniük a szülőknek a magyar iskolát. Amikor az erdélyi falvakat földkotróval lerombolták, éjszaka elhurcolták a papjukat, a tanítójukat, hogy már soha ne térhessenek haza. És miért is mérlegelné a pesti újgazdag, mennyibe kerül egy szerény keresetű értelmiséginek vagy munkásembernek húsz-harminc kilométerre hordani naponta, nyolc-tíz éven keresztül oda-vissza a gyereket egy városban, vagy egyik faluból a másikba, csak azért, hogy magyar iskolába járhasson?
Káromkodnék, de Ady verssorait sziszegem: „(S az álmosaknak, piszkosaknak, / Korcsoknak és cifrálkodóknak, / Félig-élőknek, habzó szájúaknak, / Magyarkodóknak, köd-evőknek, / Svábokból jött magyaroknak / Én nem vagyok magyar?)”
Most még habzó szájjal, a jól vasalt magyarországi milliárdos politikus – a nemzethű szlovák kormányelnök kollégájával, titokban megegyezve és kiegyezve – ágál és érvel. A két, „Ne hogy már baj legyen!" magyar kormánypárt, buzgón helyesel neki. Megint rólunk döntenek, de megint nélkülünk. Pontosan, ahogyan azt Szabó Dezső a "Feltámadás Makucskán”-ban megírta!
Ha – e már most kétes érvényűvé és még inkább megkérdőjelezett értékűvé tett népszavazással – nemkívánatossá nyilvánítanak bennünket, akkor vonják meg csak igazán a trianoni határokat. De most már a szívünkben és az önérzetünkben. Ennek vesztesei azonban nem mi leszünk. Mi már rég megtanultunk megállni a saját lábunkon, s élni a saját keserves kenyerünkön. De vajon miből remélik fenntartani, megtartani önmagukat, gyarapítani a nagy nemzet szellemi értékeit? Ez idáig Erdély táplálta a legmélyebbre ott nyúló gyökerek által, s mi voltunk a hivatkozási alap, az ösztönző erő. Innen, a határokon kívülre rekesztettek által gyúlt minden parázs. Hogyan lesz a népszavazás után, ha azzal úgyszólván kiutasítanak bennünket?
Akkor is megleszünk, megélünk, de Tamási Áronnal mondva: „Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!”
H. Mészáros Erzsébet