Az orvosom gyógyfürdőt ajánlott, de kijelentette, hogy beutalóra ne számítsak, mert aki kezét-lábát tudja mozgatni, azzal szóba sem állnak.
Trencsénteplic gyógyfürdőt választottuk a feleségemmel. Jókai Mór a reumás
betegek e gyógyhelyét a „Kárpátok gyöngyszemének” nevezte. Csalódva látom,
hogy az egykori patinás Grand Hotelt lebontották. Ennek helyén épült szállodánk
recepcióján a szobakulccsal együtt átnyújtották a számlát is. Kettőnk után egy
heti teljes ellátásért, gyógykezelésért
12 240 koronát fizettünk. Megfordult körülöttem a világ. Valaki mondta, hogy az
egészség ugyanolyan áru, mint a kenyér, cipő vagy gyógyszer. Meg kell venni.
Drágán ad-ják-e vagy olcsón, relatív dolog. Nekünk drágán. A német
fürdővendégeknek olcsón. Hazájukban legfeljebb egy napra futná azért a pénzért,
amit itt három hétért fizetnek.
Kétszáz ágyas szállónk vendégeinek a fele német. Thüringiából, tehát az ország keleti feléből érkeztek. Kicsit rosszabbul élnek, mint nyugati honfitársaik, de sokkal jobban, mint mi. Legalább tizenötször magasabb a jövedelmük, mint a miénk. Mi egyre fizetőképtelenebbek leszünk, így szállodai szobáinkba a gazdagabbak költöznek. Ez társadalmi probléma, de piacgazdaságban élünk, és azé lesz a fürdő, akinek több a pénze.
A kilátások nem éppen rózsásak. A betegbiztosító intézet, sportnyelven szólva, kiütve a padlón fekszik, pénz híján alig járul hozzá a gyógykezelés költségeihez. A háromhetes gyógykezelés több mint 18 ezer koronába kerül személyenként. Az alacsony jövedelmű, idős, nyugdíjas betegek, akik becsületesen fizették a betegbiztosítást, képtelenek kifizetni ezt az összeget, így nem is jöhetnek fürdőbe. Mindez oly gyorsan zúdult ránk, hogy üresen maradt szobáinkat a német vendégek még nem tudták betölteni, nem jöttek elég sokan. Így e fürdő szállodáinak szobái kihasználatlanok. Tehát ez már idegenforgalmi kérdés is.
Evezzünk derűsebb vizekre. Szobánk erkélyéről látom a fürdővárost, mögötte a hegyeket és a zöld legelőt, ahol a népi hagyomány szerint a birkapásztor elkóborolt birkáját kereste. Így fedezte fel a párolgó hőforrásokat. Később a római katonák is megtalálták portyázásaik során, és ezt az Úr 179-ik évében belevésték a trencséni várhegy sziklafalába.
Több mint másfél ezer évvel később, az Osztrák-Magyar Monarchia idején előbb az Illésházy nemesi család, majd Sina György bécsi bankár épített itt virágzó gyógyfürdőt. A Hammamnak nevezett orientális stílusú épület ma a város értékes műemléke. Európa számos fővárosából és országából érkeztek a vendégek, neves politikusok, zeneszerzők és színművészek.
A múlt század ötvenes éveiben jártam itt először a fürdő pénzügyeit
ellenőrizve. Mintha a koldus kalapjában kotorásztam volna. Elképesztően sivár kép
fogadott. Lerobbant vendégfogadók, omladozó vakolatú villák és piszkos utcák. A
patinás Grand Hotel is kopottan szomorkodott. A szálló egyetlen külföldi vendége egy
angol újságíró volt. Legalább három mázsát nyomott, és folyton szivarozott. A
liftesfiú alig tudta bepréselni a szűk, rozoga felvonóba. Ő már nem fért be, de a
járgányt valahogy mégis feljuttatta az emeletre, amiért mindig egy aranygyűrűs
Havanna szivart kapott borravalóként. Mivel nem dohányzott, így egy cipődobozban az
ágya alá csúsztatta. Idővel megtelt a doboz, és az újságírónak elfogyott a
szivarja. Majd megőrült idegességében. Visszavásárolta a fiútól. A dobozzal
együtt, 20 dollárért.
Azóta új évezredet írunk. A fürdőváros hársfái alól nézem a város színeit, a
vendéglők napernyős teraszát, ahol fürdővendégek kávéznak, söröznek.
Túljutottam néhány gyógykezelésen. Ma reggel lubickolhattam a bársonyos
termálvízben, de utána tűzforró tőzegbe pakolva zsiványpecsenyét akartak sütni
belőlem. Később pezsgőfürdőben fiatalítottak, de a hatás a galvanizálástól
mintha elmúlt volna. A rehabilitáció kötelező sétája során látom a fürdőpark
kapujában a színház és hangversenyterem épületét, ahol nyáron filmfesztiválokat
rendeznek, és meghívják a világ nagy filmcsillagait. A művészsétány bronztábláin
Törőcsik Mari és Sophia Loren nevét is látom. Ma Lehár Ferenc és Kálmán Imre
muzsikája szól a rózsalugassal körülvett teraszon.
***
Pöstyén fürdőbe turistaként érkeztem. A városból a gyógyfürdő központjába a Vág folyó felett, üveghídon megy át a sok-sok fürdővendég. Évente mintegy 30 ezren érkeznek. Itt áll a fürdő jelképe, a betegségéből felépült ember bronzszobra, amint kettétöri mankóját. „Kelj fel és járj!” Mintha márványba vésve látnám e bibliai szavakat.
A zöldbe ágyazott Thermia gyógyközpont mellett tavirózsa nyílik. Itt, a Kis-Kárpátokhoz közel, a Vág bal partján, klimatikus környezetben törnek fel a föld mélyéből azok a gyógyforrások, melyek 69 C-fokos, kénes radioaktív vize a balneoterápia, a mozgásszervi betegségek gyógyításának alapját jelentik. A fürdőkúrát komplex gyógyászati rehabilitációval, gyógymasszázzsal, elektroterápiával, tőzeg- vagy iszappakolással, gyógyszerekkel és sok egyéb gyógymóddal egészítik ki.
A gyógyfürdő virágzása és hírneve az Osztrák-Magyar Monarchia idején kezdődött, de az írásos dokumentumok már 1113-ban említik. Ma a fürdőpark terebélyes fái között a szállodák egész sora várja vendégeit. Köztük az Esplanade Hotel is, de nem biztos, hogy engem. Halljában sokszínű a kép. A fehérkaftános arab fürdővendégek, akik jobbára az emírségekből érkeztek, elvegyültek az angolok, franciák és németek között. Ők másként, de szintén jólöltözöttek és ugyanolyan gazdagok. Régen az indiai maharadzsa is járt Pöstyénben. Ma mintha az unokáját látnám, drágakővel díszített turbánnal a fején, inasa segítségével közlekedik a tolószékén, miközben a mellette haladó titkárával beszélget. A fedett és nyitott medencékben az emberek kiúszhatnak szinte a parkba, a szálloda teraszának széléig. A betegeken kívül gyakori vendégeik a konferenciákra érkező tudományos dolgozók vagy az esti hangversenyek karmesterei, zeneművészei és persze, a nagyérdemű közönség. Nem ritkaság a TV képernyőjéről ismert színművész vagy politikus. Az üzletemberek is itt találkoznak, főleg a szálló éttermében vagy bárjában. A fürdővendégek széles skálája és összetétele merőben más, mint az előbb említett Trencsénteplicen.
A szállodasort folyosó köti össze egymással és a kultúrközponttal, a kongresszusi, valamint színház- és hangversenyteremmel. Nem győzi az ember kapkodni a fejét e folyosón az üzletek csillogó kirakatai között. Arrébb a kávéillatú presszók csábítják a vendéget. Miután megnéztük a képtár színes vásznait, és netán megfájdul a fogunk, meggyógyítják a fogászati klinikán. A szépség- és fodrászszalonok vendégei kizárólag hölgyek. A szolgáltatások gazdag kínálatát a virág- és ékszerüzletek egészítik ki.
A hazai, magamfajta vendég fehér holló. Ha kíváncsiságból netán betéved ide, kitessékelik, vagy pirulva magától is kisompolyog, amikor meglátja az árakat. A szálló kétágyas szobája, teljes ellátással és gyógykezeléssel napi 3100 koronába kerül. Engem meg a nyavalyatörés kerülget. Ha a reumás ember gyógykezelésre szorul, keressen inkább olcsóbb fürdőt magának. Ha pedig mindenáron itt akar maradni, válasszon szerényebb magánpanziót, feltéve, ha talál ilyet, mert itt drágábban mérik az egészséget, mint más fürdőhelyen.
***
Vihnye fürdőbe talán a madár sem jár. Mégis megtalálják az emberek a Felső-Garam-völgye vidékén, ahol az út letér az örökké sietős patak partján Selmecbánya felé. A vége nincs falu fölött a hegyoldalban napozik a temetővel körülvett szép barokk templom. Jóval feljebb, az erdőben megtaláljuk a Slovnaft vállalati üdülőjét és gyógyszállóját, alatta pedig a jóval kisebb Termál Szállót. Mindkettőben garantálják a kristálytiszta hegyi levegőt, de azt nem, hogy rögtön elmúlik az átkozott reuma. Ezt a világon sehol sem garantálják. Az előbbi szállót, melynek kitűnő a konyhája, a hétvégeken és a nyári szabadságok idején e nagyvállalat dolgozói is látogatják. Bocsássuk meg nekik azt, ha valaki éjjel 2-kor elénekli fortissimo legkedvesebb nótáját. Nem kell mindjárt hideglelést kapni e művészi produkciótól. Akinek nem tetszik, dugja a fejét a paplan alá. Előfordul az ilyesmi a Hilton, vagy a Fórum Szállóban is. Esetleg kidobják a kedves vendéget. Itt tisztelik a művészetet.
A külföldi vendég – fehér holló. A kétágyas szoba ára ellátással és
gyógyprocedúrákkal hasonló, mint Trencsénteplicen. Azért Vihnyén is akad
látnivaló, például a szálló halljának vitrinjében, a régi, megsárgult
fényképeken a monarchia idején épült fürdő. A faluba vezető út mellett pedig egy
mezsgyekő maradt emlékül. Aki elszánja magát, hogy a meredek lejtőn lemegy a faluba,
biztos megtalálja, de ugyanezen a kapaszkodón kell majd fájós lábbal és ziháló
tüdővel visszamennie.
Odalenn a völgyben egy álmodozó falu sok jajtól-bajtól sírdogáló népével
találkozunk. Az egykor kenyerüket biztosító gyárukat, ezernyi dolgozójával rég
felszámolták. Ma csak néhányan kalapálnak benne valamit. Mintha oly rossz bőrben
lenne, akár a padlóra terített egészségügyünk.
Dusek Imre