Beszélgetés Szabó Ottó grafikussal és festőművésszel

Tessék belépni

Szabó Ottó 1965-ben Rozsnyón született és 1994-ben fejezte be tanulmányait a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola szabad grafika szakán. A grafika mellett könyvillusztrációval, freskófestészettel és újabban bronzplasztikával is foglalkozik. Dél-Szlovákia számos településének (pl. Szepsi, Dióspatony, Bodolló) temploma számára készített keresztutat vagy oltárképet. H. Szabó Kinga művészettörténész írja: „Egyik legfrissebb munkája egy installáció, mellyel immár Losoncon és Salgótarjánban aratott sikert, a Tessék belépni című térgrafika. A vashuzalból összeforrasztott rajzolat vonalai közé valóban be lehet lépni, s a néző mozgásával a művész alkotótársává válhat, hiszen minden lépésénél más-más „rajz” tárul a szeme elé. Rajta múlik miként fejti meg a látványt.” Szabó Ottó ezért a művéért elnyerte a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának 2003-as nívódíját.

Ha jellemezni lehetne az ön eddigi munkásságát – bár tudom, ez nem a művész dolga –, ha egyfajta „ars poeticát” meg lehetne fogalmazni, akkor mi lenne ez?
– Bár furcsán hangzik, mégis azt kell mondanom, nem is tudom, hogy miért csinálom. Valószínűleg valami kényszerít rá, mert nem tudok úgy festeni, hogy a szépséget keresném a munkában, hanem inkább a háttérben bujkáló mondanivalót kutatom. Meg aztán nem sikerült még azt az egy képet megfestenem, amit anynyira szeretnék. A munkáim valószínűleg ennek az egy képnek a vázlatai, úgyhogy valami ilyesmi miatt dolgozom, festek. Nincsen „ars poeticám”.

Az ön alkotásaiban fontos szerepe van a hitnek is, annak a keresztény szellemiségnek, amely Európára és általában az európai kultúrára is rányomta a bélyegét évszázadokon át. A Stációk című könyvében, amelyhez Jankovics Marcell írt bevezetőt, olvasom, hogy ő a reneszánsz után a barokk késői időszakában már nem érzi azt az áhítatot, azt a szándékot, hogy a művész elvonatkoztat a külsőségektől és főleg az Istenre, a Megváltóra, azokra a szellemi és lelki értékekre koncentrál, amelyeket a gótikus kor művészei vagy a korareneszánsz mesterei is átéreztek még. Jankovics Marcell azt írja, hogy ezeket az érzéseket éppenséggel az ön stációiban vélte ismét felfedezni.
– E szavaktól valóban elérzékenyültem egy kicsit, ugyanis Jankovics Marcellal én még nem találkoztam, ő is csak a képeim által ismer engem. Amit a könyvben leírt, olyan, mintha gyermekkorom óta ismerne engem. A lélek hullámain vagyunk tehát kapcsolatban. Felfedezte azokat a dolgokat, amiket én közvetíteni szeretnék a néző felé. Ez a rohanónak mondott világ szerintem csak felületes. Az embereknek nincs idejük megállni a képek előtt. S a Tessék belépni c. alkotásomnak az volt a lényege, hogy meg tudjam állítani az embereket a képeim előtt. Manapság már sikeresnek mondható az a kiállítás vagy azok a képek, amelyek előtt a nézők megállnak néhány percre. Ezzel a térgrafikával nemcsak megállítottam őket, hanem a vonalak közé hívtam őket, és megálltak köztük, hajlongtak, ha úgy volt kialakítva egy-egy vonal. És nemcsak ez történt, nemcsak az útvesztőbe vezettem be őket, hanem ők maguk kezdtek fantáziálni és képeket véltek felfedezni ott, ahová én képeket nem raktam. Lényegében ez volt az én célom.

Mivel magyarázható ön szerint az, hogy az emberek elrohannak a képek, a művészi alkotások mellett, és szinte szelíd erőszakot kell alkalmaznia a művésznek, hogy a nézőket egy rövid időre mégiscsak „fogva tartsa”? Talán az, hogy nem nagyon tanítják ma az embereket az iskolában a képzőművészet szeretetére? Ön miben látja a gondot?
– Nemcsak a képek, hanem az élet, s minden más dolog mellett is elrohannak. Rettenetesen felületesek az emberek, ugyanis annyi sok információ éri őket és olyan sokan igyekeznek csapdát állítani nekik, olyan sokan élnek vissza a bizalmukkal, hogy alighanem elegük van mindenből. Hiszen mindenki rájuk vadászik. Én meg tudom érteni őket. Amikor példának okáért mindenki ezt a maroknyi szlovákiai magyarságot akarja megszólítani minden kulturális rendezvényen, hogy ott legyenek és számadatként szerepeljenek, s mindenki nem értük, hanem belőlük akar élni, végül is ez borzasztó dolog. Manapság mindenütt a nézettségi indexek, a látogatottság, csak ez számít. S nem az, hogy akár egyetlen ember szemében vajon őszinte szeretet, érdeklődés csillan-e meg, amely jelzi, itt vannak, s te nem vagy idegen.

Jankovics Marcell a képek kapcsán – de bizonyára nemcsak a képekről jutott az eszébe, hanem egy általános, mélyebb érzést is megfogalmazott –, az említett bevezetőben azt mondja, hogy Szabó Ottó a Stációkban Jézust egy magányos, szenvedő hősként próbálja bemutatni, de ugyanakkor a művész magányossága is kiérződik ezekből az alkotásokból. Viszont amit itt elmondott, nevezetesen az, hogy az emberek mennyire rohannak az életben, és az értékeket nem akarják, vagy nem tudják észrevenni, arról tanúskodik, hogy ön nem az élettől elrugaszkodott, magányba menekülő művész, hiszen foglalkoztatja mindaz, ami ön körül történik. Mégis, hogyan tudna változtatni ezen az áldatlan helyzeten?
– Mondjuk úgy, hogy részt vesz a tehetséggondozásban, az új, értő nemzedékek kinevelésében, a képzőművészet oktatásában. De ezt nem kell, nem is lehet erőltetni.

Most is tanít Szepsiben a gimnáziumban. Milyen tárgyat oktat?
– Képzőművészetet, negyedikben esztétikát. A gimnazistáknak van művészettörténet is választott tantárgyként.

Mennyire fogja meg a diákokat ez a téma, az említett választható tantárgy.
– Attól függ, hogy milyen a tanár személyisége. Lehet, hogy szerencsém van, de tudok rájuk hatni. Úgy veszem észre, hogy meg tudtam őket nyerni a tantárgynak.

Gyakorlati dolgokra is oktatja őket?
– A tehetségekkel gyakorlatban is foglalkozom, de általában a képelemzés köti le időnk nagy részét. Főleg arról van szó, hogy ne mondják ki kapásból mi a jó, mi a szép, mi az igaz. Az ostoba ember általában azonnal megmondja a véleményét, ám szerintem minél műveltebb egy ember, annál bizonytalanabb ezekben a dolgokban. A képelemzés hozzásegítheti a diákokat ahhoz, hogy a mai stílusok között eligazodjanak. Lényegében arra törekszem, hogy e téren műveltebbek legyenek.

Alapító tagja a Rovás művészeti csoportnak. Kik a tagjai és milyen csoportosulásról van szó voltaképpen?
– Ez a csoport még a képzőművészeti főiskolán jött létre Pozsonyban. Mi, az akkor ott tanuló magyar főiskolások hoztuk létre, tehát nem kötődik Szepsihez. Tagjaink között van kassai, a keleti régióból való ugyanúgy, mint dunaszerdahelyi. Főleg képzőművészek, de általában fiatal értelmiségiek alkotják a csoportot. Sokan vagyunk.

A Rovás esetleg utalás a rovásírásra?
– Nem feltétlenül, de közvetve igen. Grafikusok alapítottuk, úgyhogy innen jött a dolog. A másik pedig az, hogy „felrovunk” bizonyos dolgokat, tehát nem hagyunk figyelmen kívül semmit, ami fontos, bár rajtunk kívül történt meg. A hatalmon lévőknek vagy a bársonyszékekben ülőknek tudniuk kell, hogy a mi figyelmünket nem kerülik el bizonyos dolgok. Ha nem szólunk is, de számontartjuk őket.

A megnyitón elhangzott, hogy egyházi megrendelésre is készít hatalmas méretű freskókat, falfestményeket, ami gondolom, hogy fizikailag is eléggé megerőltető munka. Mennyire tölti el megelégedettséggel a művészt, hogy ilyen nagyméretű alkotások létrehozásában is közreműködhet vagy részt vehet?
– Nagyon örülök neki, hogy csinálhatom. Én azért mentem a főiskolára, hogy a hat évet tanulással töltsem el. Sok társam addig úgymond művészkedett, tehát elsősorban arra ügyelt, hogy úgy nézzen ki, mint a Művész, úgy viselkedjen, sokszor úgy részegeskedjen. Én a különböző technikákat szerettem volna megtanulni, egyszóval mindent, amit csak lehetett. Az lenne a legszörnyűbb, ha kapnék egy megrendelést és nem tudnám megfesteni, amit kérnek tőlem és vissza kellene utasítanom, vagy hazudnom kellene, hogy azért nem vállalom el, mert sok a megrendelésem. Tehát hazudhatnék, becsaphatnám az embereket, de magamat nem tudnám becsapni... Este pedig belenéznék a tükörbe és leköpném magam?

Milyen jellegű murális alkotásokat vagy üvegfestményeket készített az utóbbi időben?
– Három keresztutat festettem, eléggé modern felfogásban készítettem el őket. Ami az említett könyvben látható, Diósförgepatonyban van a templomban, és Jankovics Marcell figyelmét sem kerülte el. Volt rá ugyan igény, hogy barokk stílusban megfestett, vérrel, könnyel, szenvedéssel és görcsökben fetrengő emberekkel teli képek legyenek ezek, de nem így festettem meg őket, hanem másként, a saját érzéseimtől vezérelve. Mindhárom alkotás egészen más megközelítésből született.

Különböző helyeken, különböző változatban alkotta meg a keresztutat, de az már bizonyára nem véletlen, hogy mégis minden alkalommal önt találták meg, hogy a témát megfesse. Ez feltételez vele egyfajta szorosabb kapcsolatot és magával az ábrázolt főszereplővel, Krisztussal. Milyen kapcsolatban vannak, tehát ön, a művész és a Megváltó?
– Nem tudom, de ha anyagilag rossz helyzetben vagyok, akkor mindig érkezik valahonnan valami... Egyszerűen nem hagyja cserben az udvari festőjét. Ezt már édesanyám meg a nagymamám is megállapította. Természetesen ezen csak nevetni szoktam. Komolyra fordítva a szót, úgy érzem, még régen, gimnazista koromban felfedeztem valamit, nevezetesen azt, hogy minél kisebbek a dolgok, annál inkább felfedezhető a szerkezetük. Érdekes módon én ebből arra következtettem, hogy ha szerkezetük van, akkor szerkesztőjük is van. Azt hittem, hogy magamtól jöttem rá, és óriási tragédiaként éltem meg, amikor felismertem, hogy erre már évszázadokkal ezelőtt más is rájött... Mindenestre később, amikor ezt számomra mások is igazolták, örültem nagyon, hogy nem vagyok azért annyira magamnak való, én is beletartozom azoknak az embereknek a sorába, akik ha nem is kiválasztottak, de valami hasonlók...

Végül a tervekről...
– Nem árulom el a terveimet, annyit elmondhatok azonban, hogy újabb húsz képet festek.

–lamér-