A csehszlovák sajtóiroda 1992. június 10-én egy rövid, ám megdöbbentő hírt is közölt. „Kedden, június 9-én — tudatta a hírügynökség jelentése — a Prágához közeli prúhonicei park területén egy ismeretlen személyazonosságú, 19-22 év körüli meggyilkolt nő holttestére bukkantak. A nőnek fel volt nyitva a mellkasa, s a belső szervei hiányoztak...”
A holttestet a parkban éjszaka gyakorlatozó rendőrök találták meg. A szörnyű
látvány a vérhez, gyilkosságokhoz hozzászokott erős idegzetű „kommandósokat“
is sokkolta. A kemény, harcedzett férfiak egy ideig szóhoz sem tudtak jutni a
döbbenettől.
Aztán egyikük halkan megjegyezte:
– Mintha a vágóhídról került volna ide!
Társai bólogattak. Egyikük öklendezni kezdett...
A szerencsétlen áldozat már jó ideje halott lehetett, mert a test erősen bomlásnak
indult. Kilétét csak több napig tartó megfeszített kutatás után sikerült a
nyomozóknak megállapítaniuk.
„Borzalmas, horrorfilmbe illő gyilkosság történt”, írták a lapok, a tragédia
napon át a rádiók és a tévécsatornák hírei között is szerepelt, s természetesen
rövid időn belül országszerte beszédtéma lett.
Prágában a nők sötétedés után nem mertek a mellékutcákban járni. A parkokba
pedig még fényes nappal sem merészkedtek be. Különösen az „eladósorban lévő”
lányok rettegtek.
– Ki tehette? És miért?
De csak a jó ismerősök kérdezgették egymást. Idegennel senki sem akart a témáról
beszélni. Mert mi van, ha épp a hasfelmetszővel kezd el a bűntényről diskurálni?
Félelem lett úrrá az embereken.
A detektíveknek csak közel egy hétig tartó kitartó munka után sikerült
kideríteniük, hogy a bestiálisan meggyikolt nő a már néhány hete eltűnt 21
esztendős prágai Dita.
Brutális gyilkosság volt! Az eset az első pillanattól kezdve hátborzongatónak
tűnt. (Sőt a mai napig homály és titokzatosság lengi körül). Az áldozat
kimondottan jó alakú s csinos teremtés volt. És ez további találgatásokra adott
okot.
A legtöbben azt gondolták: rituális gyilkosság történt. Akadt azonban, aki úgy
vélte, szervtranszplantáció végett kellett a szerencsétlennek meghalnia.
A kegyetlen tettet nem csupán nálunk, hanem egyáltalán Európában szokatlan módon
követték el. Mindenesetre a csehszlovák kriminalisztika történetében egyedülálló
esetnek tűnt. Éppen ezért a rendőrség nagy erővel látott hozzá a tettes (vagy a
tettesek?) kézrekerítéséhez. A bűnüldöző szervek naponta tájékoztatták a
közvéleményt a nyomozás legújabb eredményeiről, pillanatnyi állásáról.
A hatóság emberei készakarva, céltudatosan verték nagy dobra az ügyet: abban bíztak
ugyanis, hogy előbb-utóbb valaki csak jelentkezik, valaki elmondja majd, hogy „valahol
látott valamit, valami gyanúsat”, s akkor a nyomozók a szálon elindulhatnak.
De senki sem tett bejelentést, senki sem látott semmit.
Pedig az áldozatot sokan ismerték. Mégis mindössze az egyik volt osztálytársnője
adott róla valamiféle jellemzést.
– Együtt jártunk gimibe – árulta el –, s egyszer az érettségi után is
találkoztunk: néhány megállónyit együtt utaztunk az egyik villamoson. Dita,
kellemes, mosolygós, barátkozós, vezérképességekkel megáldott leány volt.
És elmondta még, hogy a középiskola után, a munkahelyén is hamar közkedvelt lett.
És jól beszélt olaszul. S levelezett is egy velencei leánynyal.
Hoppá! Ez már nyom, még ha csak ici-pici, s nagyon halvány nyom is. Ezért tovább
„beszéltették” a barátnőt. Időközben aztán mások (a meggyilkolt nővére, s a
kollégája) is megszólaltak. A „nyilatkozatokból” pedig fokról fokra kiderült:
Dita és Tiziana közös olaszországi nyaralást is tervezett, sőt az olasz lány
igyekezett munkát is szerezni „csehszlovák“ barátnője számára.
Dita 1992 március derekán válaszolt egy olasz lapban közzétett hirdetésre. A pár
soros szöveg feladója háztartási „kisegítőt” keresett. A válaszra egy férfi
jelentkezett. S néhány mondat után kiderült: a „kisegítésen“ nem épp közös
krupmlihámozást gondol. A lány ezért gyorsan „ejtette” a pasast.
Később viszont egy olasz ügynökséghez fordult.
Az ügynökség nevelőnői állásra toborzott jelentkezőket. Az érdeklődőknek
többek között AIDS-szűrővizsgálaton is át kellett esniük. Dita több alkalommal is
találkozott az olasz ügynökség „csehszlovákiai képviselőnőjével”. Amikor már
minden szükséges kivizsgáláson átesett, minden iratot beszerzett, s kitűzték az
indulás időpontját is, a nő, a „közvetítő” hirtelen köddé vált.
Dita pár nappal később tudta meg, hogy az állásszervező ügynökség Olaszországban
súlyos jogszabálysértést követett el és a tevékenységét be kellett szüntetnie.
Két héttel a tervezett taljánföldi indulás előtt Dittát egy taxi követte, s a
bérkocsi csak akkor tűnt el, amikor vezetője látta, hogy a lányt hazaszállítő
másik autó egészen a lakásuk ajtajáig viszi.
Dita a kudarcba fulladt próbálkozás után elhatározta: azért is (és legalább
két hétre) elmegy Velencébe! Tiziana pedig megígérte: addigra mindenképpen szerez
munkát a számára.
Dita úgy látszik, naiv lélek volt, s hitt az embereknek, az emberekben: 1992. május
22-én ugyanis a munkahelyén felmondott. Május 26-án, kedden pedig az egyik városi
autóbuszon összeismerkedett egy férfival, aki aztán haza is kísérte. S szerda este
hat órára találkát kért. A lány igent mondott, a férfi pedig csókot intett feléje
és elviharzott.
Másnap a nővérének elárulta: megismerkedett egy magas, szőke pasassal,
különösebben nem tetszik neki, de azért elmegy a másnapra megbeszélt találkozóra.
De csak két órát lesz távol, ígérte, s utána együtt ellátogatnak a bérházuk
alagsorában nyíló bár alkalmi avatóünnepségére.
A nővér azonban hiába várt, testvére nem érkezett meg.
A lányt utoljára május 27-én az egyik kollégája Prága egyik külvárosában látta:
az esti órákban egy sötét színű külföldi rendszámú autóban ült, s a jármű a
városból kifelé haladt.
A rendőrség később, a prúhonicei parkban a holttest körül talált nyomok (páratlan
tűsarkú cipő és napszemüveg) alapján arra a következtetésre jutott, hogy az
áldozt már sötétedés után, ám még élve került a parkba.
Aztán meghalt. Ám, hogy pontosan mikor, s hol halt meg, ezidáig sem sikerült senkinek
sem kiderítenie. Egy biztos: a fellelt holttest borzalmas látványt nyújtott. A lány
testéből ugyanis mindegyik belső szerve hiányzott. S az is bizonyossá vált, hogy a
mellkasát nem a parkban nyitották fel, s a szerveit nem a bokrok között, a földön
vagy a gyepen tépték a testéből ki.
A helyszínen ugyanis nem volt túl sok vérnyom. S az egyes szerveit szinte tökéletesen
kioperálták. A mellkasát, több neves kórboncnok is megerősítette, igazán kiváló
sebész nyithatta meg, mert egyetlen felesleges vágást sem végeztek a bőrön, az
izmokon, a csontokon.
Aki megnézte a hullát, elborzadt. S szinte mindeki rákérdezett:
– Vajon miért kellett meghalnia?
A nyomozók a kérdésre egyetlen elfogadható magyarázatot sem tudtak adni. Csak
találgattak. Egyesek szexuális, szadista őrültre gyanakodtak, mások azt mondták:
valakinek a (közelmúltben kivizsgált és egészségesnek talált) szerveire volt
szüksége, néhányan viszont rituális szektagyilkosságra esküdtek.
Aztán sorra kizárták mind a három feltevést. A szexuális indíttatást azért nem
lehetett bizonyítani, mert: először is, a hulla ruhástól feküdt a földön,
másodsorban, a mellkasát felnyitották, szétvágták, a belső szerveit kivették, a
tetem már oszlásnak indult, ezért spermium nyomait nem lehetett a testben felfedezni.
Meg egyébként is: a szexuális gyilkosok szinte kizárólag csak levetkőztetik, s
tettük után nem öltöztetik vissza ruháikba áldozataikat.
A szervrablás, s a tilos szervátültetés sem illett a képbe. A transzplantációra
szánt belső szervek kiemelése, hogy azok teljes mértékben megfeleljenek a legapróbb,
de korántsem elhanyagolható követelménynek is, igen körülményes és nehéz, sőt
sokszor még nehezebb, mint maga az átültetés. Ráadásul a transzplantációt a
legkiválóbb és legképzettebb szakorvosok is csakis igazán kiváló feltételek és
felszereltség mellett, kórházban tudják sikeresen végrehajtani, s a műtétnél
egyszerre több orvosnak kell „összedolgoznia”.
Küzölük pedig, ha akkor vagy akkoriban nem is, de azóta már egész biztos
elkottyintotta volna magát legalább egyvalaki. Meg aztán: egy teljes orvos-nővér
csoportot nem könnyű megvásárolni vagy megzsarolni, sőt megfélemlíteni sem.
Vagy igen?
S a kioperált szerveket sem lehet soká tárolni. A kilencvenes évek elején pedig még
különösen nem lehetett volna egykönnyen egy, mondjuk hűtőtáskába rejtett,
mélyhűtött „máj-vese-tüdő kollekcióval“ csak úgy uk-mukk-fukk átfurikázni
valamelyik országhatáron.
Vagy mégis?
A rituális gyilkosságot is ki lehet zárni, hisz az országban akkortájt a
belügyminisztériumnak nem volt „szervlopkodó véres szekta” működéséről
tudomása. Ha létezett volna rituális gyilkosságokra szakosodott csoport, az
illetékesek nyilvántartásában minden bizonnyal szerepelt volna. (Az idő tájt két
rituális gyilkosról „tudott” a kriminalisztika. Az egyiket, Hojert, aki nőket
gyilkolászott, majd levágta a mellüket és később vígan megette, még 1987-ben
felakasztották, a másik pedig, aki a hűtőszekrényében emberi belsőségeket
dugdosott, a bűneset idején jól megszolgált börtönbüntetését töltötte. Tehát a
tett elkövetése idején egyikük sem lehetett a helyszínen.
Teltek-múltak a napok, a hetek, és senki sem lett az ügyben okosabb. Csak a
kérdések szaporodtak.
– Mégis egy ember munkája a borzalmas mészárlás? De hová lettek a kioperált
szervek?
Tényleg külföldre kerültek? Vagy elásta a gondosan kiműtött vesét, májat,
tüdőt, szívet valahol a gyilkos a parkban?
Közel két hónap elteltével a prágai nyomozóhivatal felkérte Berek Sándort, a
szlovák belügyminisztérium (akkoriban még) rendőrzászlósát, hogy Dannal, az
ország egyetlen hullakereső kutyájával utazzon a helyszínre, s a már számos sikert
elért jószággal vizsgáltassa meg, térképezzék fel a terepet.
Berek Sándor a parkban arra kérte a nyomozás vezetőjét, hogy ne mutassa meg nekik,
hol találták meg a halottat, hadd „dolgozhassannak” minden külsó befolyás
nélkül.
Mindenki feszülten figyelt. Mit talál majd a „szlovák sikerkutya”? Egyáltalán
talál-e valamit? Megtalálja az esetleg elásott szerveket, vagy más, eddig ismeretlen
nyomra is rábukkan?
Dan némi terepmustra után pontosan megjelölte a helyet, ahol az áldozat holtteste
feküdt. Majd mintegy négy méterrel arrébb egy lefűrészelt fa törzsénél vadul a
földet kezdte kaparni. Kiképzője hiába vezette máshová a kutyát, az eb minduntalan
és mindig nyílegyenesen a facsonkhoz szaladt. És megint kaparászásba fogott...
Egyes csehországi újságok később a helyet a „szerencsétlen operáció”
helyszínévé „kiáltották ki”. Berek Sándor azonban más véleményen volt. S
szavai a legtöbb embert meglepték.
– A fa gyökerei – állította – épp a hulla alatt kígyóztak, az esők a
„biológiai nyomokat” bemosták a talajba, a gyökerek meg felitták a szagokat. A
kutya pedig a törzsön keresztül kiáramló egy helyre összetömörülő „illatot”
érezte meg.
Az állat némi szusszanás után hét méterrel arrébb ismét ásásba fogott. A
földből kisvártatva egy nejlonzacskó került elő. A nyomozást vezető tiszt
kinyitotta a titokzatos tasakot. A zacskóból műtéteknél használatos sebészkesztyű
került elő. A kesztyű pedig véres volt.
A tasak és tartalma újabb találgatásokra adott okot. Ki használta, s ki és miért
ásta el a csomagot? A kérdésekre ez idáig senki sem adott érdemleges választ.
És Dan sajnos több nyomot már nem talált. Ezért a rejtély, a prágai Dita borzalmas
„műtétének” szörnyű titka máig rejtély maradt.
Tehát mégis létezik tökéletes bűntény? Vagy csak valakik azzal, hogy a
kivizsgálás során hanyag munkát végeztek, akaratlanul is a gyilkos kezére
játszottak?
Persze az is előfordulhat, hogy holnap jelentkezik egy „minden titkot tudó titokzatos
tanú”...
ZOLCZER LÁSZLÓ