Kisgyermek koromban attól estek kétségbe muzsikus hajlamokkal megáldott szüleim,
hogy elborzasztó hamisan énekeltem. Tehettek bármit, kábán tévelyegtem a zenei
hangok gondosan kimért fokozatain. Melléjük és közéjük léptem, csúszkáltam,
bukdácsoltam, idétlenkedtem, hallaniuk is rossz volt próbálkozásaimat. Falumban
tavasztól őszig az volt a szokás, hogy este a legények kiültek valamelyik közeli
ház elé, s énekeltek. Hangjuk ércesen, tisztán szállt a sűrűsödő sötétségbe,
s minden este elhangzott az első világháborús katonanóta, hogy „Hideg szél fúj,
édesanyám, hozza ki a kendőm, / Még az éjjel fölkeresem a régi szeretőm...”,
továbbá hogy „Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem...” Egyszerű, szép,
kvartokon és kisterceken ereszkedő-emelkedő moll dallamát könnyen megjegyezhettem,
hisz első sora háromszor ismétlődik meg. Így esett aztán, s erre a pillanatra jól
emlékszem, hogy öt-hat évesen ülök az ebédlőasztal alatt, valamivel
foglalatoskodom, s teli torokból fújom, ahogy a legényektől hallottam esténként a
hálószoba nyitott ablakán át a második világháború hajnalán a keserves nótát,
hogy „Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem...” Édesanyámék a konyhában
forgolódtak, főzték az ebédet, de harsány énekemre a szobába tódultak, s ujjongva
örvendeztek és csókolgattak, hogy lám, mégis megnyílt a torkom, és szép tisztán
és messzecsengőn énekelek. Erre következtek édesanyám, majd polgári iskolás és
tanítóképzős nővérem első zongoraleckéi, az orgonajáték s a sárospataki zenei
tanulmányok egy kiváló tanár keze alatt. Tizenöt–tizenhat éves koromig zenei
pályára készültem, s csak részben múlt rajtam, hogy útirányom félrebicsaklott. A
legényeknek köszönhetem, hogy végül is a zene elkötelezett és némileg talán
értő híve lettem – és maradok egész életemre.
A zene mágikus tünemény. Jelen van a természetben, a szélben, a mennydörgésben, a
víz surrogásában és csobogásában, a kidőlő fa roppanásaiban, a guruló szikla
robajában, a lombsuhogásban, lábunk kopogásában, az oroszlánbőgésben, a
szarvasbikák szeptember végi kürtszavában, a madárdalban – s benne a fizikában, ha
egy húrt megpendítünk, vagy egy bodzasípot megfújunk. Hangjukban az alap felhangjai
is megszólalnak. A felhangok létezését Mersenne, Saveur és Jean-Philippe Rameau
ismerte föl és gondolta tovább a XVII-XVIII. sz.-ban, de az őskori ember földünk
minden zugában ösztönösen élt és él velük; ezekre az ösztön sugallta felhangokra
épül a zene hatalmas hangkontinense. Amikor a felhangok tana Rameau-ig jutott, a műzene
fejlődése már Johann Sebastian Bach szintézisében tetőzött. Bach a felhangtan
ismeretében hangoltatta át csembalóját, s írta rá a Wohltemperiertes Klaviert.
Persze, a gregorián, Palestrina, Vivaldi, Buxtehude és mások muzsikája a felhangtan
ismerete nélkül is évszázadok óta létezett.
A zene ugyanis a fizikai törvények és az emberi lélek titkos frigyének szépséges
szerelemgyermeke. Olyan szép, mondhatjuk a népmesék fordulatával, hogy a napba lehet
nézni, de őrá nem. Atyjától örökölte vázát, a rezgések számával és
amplitúdójával mérhető hangfokokat, s a lélektől mindazt, amit az ember e fokokon
lépdelve és csúszkálva, le-föl szökdécselve elénekel, vagy hangszerein
megszólaltat.
Kezdetben volt valószínűleg a hangutánzás és a ritmus szájjal, lábbal, tenyérrel,
fán és köveken, aztán „síppal, dobbal, nádi hegedűvel”. Célja ezen a fokon a
varázslat, a bájolás, a gyógyítás, a jó szellemek sámánkodó megidézése, a
gonoszok elűzése, ahogy a kutatók a világ különböző pontjain mint létező
gyakorlatot ma is kameravégre kapják, vagy ahogy magam is láttam egy rokon manysi
sámántól a komik fővárosában, Szüvtivkarban. Aztán mítoszok kerekedtek a zene
köré. Orpheuszé a legismertebb s a legszebb. Olyan muzsikus volt ő, akinek zenéjére
megszelídültek a vadállatok, odasereglettek a fák, s még akkor is énekelt, amikor
fejét a nekivadult bakkhánsnők levágták s a tengerbe vetették. Orpheusz feje
énekelve ringott a hullámokon Hellász északi partjaitól egy Leszbosz szigeti
barlangig, ahol csak Apollón isten parancsszavára némult el. Orpheusz énekelve
jósolt, jó volna tudnunk, mi volt jövendöléseinek tárgya, s kinek címezte őket.
Mondhatjuk, hogy szép mese, és legyinthetünk rá, ha nem tudnánk, amit a legmodernebb
tudomány kiderített, hogy a szép, szelíd, harmonikus zenétől gyorsabban nő a fű,
Mozart muzsikájától több tejed ad a tehén, s ilyen muzsikáló istállót Svájcban
magam is láttam, valóban Mozart zenekara temperálta az ötven-hatvan állat
hangulatát, valóban megszelídülnek az állatok, s a zenének fontos szerep jut a
modern fiziko- és pszichoterápiában. A muzsika nem a fogalmak és a gondolatok
központját érinti, agyunk más területeit mozgósítja. Sok szaggató fejfájásomat
orvosoltam Vivaldi, Bach, Mozart muzsikájával.
Egyszer, vagy két évtizede, véletlenül akadtam rá az egyik cseh rádióállomáson
egy Mongóliát járt prágai festőművész beszámolójára. A piktor megosztotta
velünk egy élményét, amelyet nem feledhetek, olyan szép és annyira orpheuszi.
Elhullott egy teveborjú mamája, s őrá is a gyors enyészet várt volna, mert a
szoptatós teve nem fogad el idegen borjakat. Hiába tuszkolta tőgyéhez a pásztor az
éhes csecsszopót, a tehén rúgott, harapott, és semmi fogás és módszer nem
segített a helyzeten. Ekkor a pásztor elővette kobozát, s játszani és énekelni
kezdett. Hosszan és kitartóan ült a tehén előtt, és muzsikált valami nagyon
szomorút, mindezt a cseh festőművész színe előtt, s a művész látta, hogy a
dajkává kiszemelt állat szemében megjelent az első könnycsepp, aztán a második és
a harmadik – s akkor a pásztor fölkelt, a borjút a tehén tőgyéhez vezette. A kicsi
odatapadt, dajkája pedig nem tiltakozott többé, az árvát örökbe fogadta.
Az éneklés rendkívüli adomány. Beszédünk hangmagassága majdnem egyszintű,
ritmusát a szótagok hossza, iramát vérmérsékletünk és indulatunk, erejét a
beszédhelyzet szabja meg. Az énekszó rendhagyó emberi jelenség, mert minden elemével
kitör az ismeretközlés korlátai közül, más dimenziókba tör át, szétárad, mint
az éneklő ember kedve, s lényegesen többet mond el az egyszerű közlésnél, a
beszédnél. Az őskorban és falvainkban még nem is olyan rég, pár évtizede a szó,
az ének, a zenei kíséret és alkalmanként a tánc még szoros egységben élt
egymással és az emberekkel. A vers több a beszédnél, de a vers és a dallam
szövetsége még több, a vers, a dallam és a hangszeres zene hármas szövetsége még
több, a vers, a dallam és a hangszeres zene hármas szövetsége a magát odaadó embert
az önkívületbe ragadhatja. Felhangokról beszéltünk, s arról, hogy rájuk épül a
dallam. Igen, de az összhangzattan és az ellenponttan, a polifónia is rájuk épül.
Szép az a román balladaszöveg, hogy „Volt egy öregapó, / Volt néki, volt néki
kilenc szép szál fia, / Lelkéből sarjadzott szép szál kilenc fia”, de ha
megszólal Bartók Cantata profanájának bevezető muzsikája, s belép a kórus, hogy
ezt a szöveget harmóniákba és lépcsőzött szólamokba szerkesztve abba a bizonyos
másik, szövegen túli dimenziórendszerbe varázsolja, borzongok, kilel a hideg, s oda
jutok, ahova a román balladába oltott mítosz került: egy másik dimenzióba, ahol a
zene katarzisa tesz velem valamit, valami szavakban kifejezhetetlen varázslatot.
Énekelni és muzsikálni kell, s van egy régi, két-három évtizedes álmom. Megért
rá az idő, hogy létrehívjuk és fölneveljük a magzati vagy helyenként már
csecsszopó állapotában leledző felvidéki magyar énekkari és hangszeres zenei
életet. Pozsonyban, Somorján, Dunaszerdahelyen, Nagymegyeren és Révkomáromban él
annyi jó muzsikusunk, hogy kamarazenekarok, házimuzsikálások, a két Komáromban, ahol
az adottságok még bőségesebbek, s ahol immár egy egyetem is késztet rá, szimfonikus
ének- és zenekar is szerveződhet. És így tovább, Királyhelmecig. Előbb a
zenészek, majd egy-egy nagyobb közösség, később talán nagyvárosi hangversenytermek
örömére, de mindig elsősorban az együtt muzsikálás, a zene tiszta, katartikus,
megtisztító öröméért.
Köszönöm ezt a somorjai alkalmat a HÍD Vegyeskarnak és a sárbogárdiaknak, hogy emlékezhetünk Szíjjártó Jenőre, kiváló folkloristánkra s az Ifjú Szívek egyik első karnagyára, aki ott 1955-56-ban engem is vezényelt, valamint kiváló barátunkra, a megboldogult Vass Lajosra, akinek a felvidéki magyar kultúra fölmérhetetlenül sokat köszönhet.
Mindkét kórusnak, fenntartóiknak, támogatóiknak és karnagyaiknak jó egészséget, örömöt, boldogságot és sok sikert kívánok. Isten tartson meg bennünket egymásnak szeretetében.
Koncsol László