Duray Miklós ünnepi beszéde

Debrecenben megnyitották Szervátiusz Tibor szobrászművész gyűjteményes kiállítását

A legszörnyűbb börtön az idegenek által bitorolt szülőföld

Október 13-án nyitották meg Debrecenben a Medgyessy Ferenc Emlékmúzeumban Szerváiusz Tibor szobrászművész kiállítását. A Kossuth-díjas művész (aki a közelmúltban felavatott Czine Mihály síremléket is készítette) tárlata a hónap végéig tekinthető meg.

(...) Akinek szeme van, látja: Szervátiusz Tibor a szíven szúrt Petőfi Sándor, ő a vastrónon pörkölődő Dózsa György, önmagáról mintázta a Kolozsvári Krisztust, és ő áll a Székely Pieta csavarodó tengelyében. Neki áldoznak, és ő az áldozat a Magyar Oltáron. Ő vagyunk mi, ezért ő az, akiben foglaltatik a nemzet, - de mi kevesebbek lennénk, ha ő nem volna.(...)

Szervátiusz Tibor szabad akarata azonban csak a szurdokban zúgó folyó vizeként csaponghatott. Megérintette őt ugyan a szenvedések valóságából lecsapódott Könnycseppek oszlopának ihlete, a Napisten fémes és márványkő csengésű szele, ami kihívást jelentett a halálkomoly játszadozásra az alakkal, a mintával és az üzenettel – hogyan lehet e három gráciát eggyé, harmonikus egységgé szelídíteni. De csakhamar kiderült: a szikla nem enged. A sors láthatatlan kőmedre keményebb, mint az ölbe kapható andezit tömb, amelyből csak le kell faragni a fölösleget, hogy a véső nyomán kiléphessen kristályba fagyott fogságából Móricz Zsigmond vagy Ady Endre szelleme. Szervátiusz Tibor a bizonyítéka: van elhivatottság és elrendeltség, van szenvedés és azonosulás, de sorstalanság nincs.

Mindazok, akik szeretik Szervátiusz Tibort és mindazok, akik értik őt, könnyű szívvel állíthatják, mert tudják: Ő a huszadik század egyik legkiemelkedőbb magyar és európai szobrásza. Ez az értékítélet azonban mást és mást jelent a barátok és műértők, a művészek, az ellenszenvtől vagy az alkotóval azonosuló érzéstől fűtött bírálók, a művészet történészek, a publicisták, a műkereskedők, a műkedvelők, az alakoskodók és a közéleti emberek nyelvhasználatában. Van, aki piaci értéket, van, aki formabontást, van, aki a felkapottak hirtelen ellobbanó dicsfényét, van, aki a szómalmok köveinek pusztító vagy egekig magasztaló őrlésörvényét érti ezen, de vannak, akik az értékek állandóságát, vagy az élet átlényegített valóságát értelmezik így. Mindenki a maga értékrendje szerint.

Szervátiusz Tibor lehetett volna felkapott divatszobrász, akinek a műtermében vagy a szoborgyártó műhelyében viaskodnak a növendékek az anyaggal, és várják a mesteri tudást elismerő bizonyítványt arról, hogyan birkóztak meg az előmintázott mosolyokkal. Hiszen ő mindent tud a mesterségről. Megold minden feladatot, tud szobrot alkotni fából, kőből és vasszegből. Tud faragni, vésni, kaparni, fúrni, csiszolni, köszörülni, hegeszteni, reszelni, fűrészelni, hajlítani, és ha kell baltával odasuhintani, vagy alig érezhetően a négyszázas dörzspapírral simogatni, de tudna lapáttal, légkalapáccsal vagy akár robbantással is szobrot alkotni. Ha rábízták volna a kommunizmus szobrának megalkotását, megszülethetett volna a kommunizmust ábrázoló legjobb szobor, még ha oly rút is lett volna – de hát milyen is lehetne a kommunizmus szoborított mása… Csakhogy ő nem készített ilyen szobrot, és élmunkás szobrot sem. Nem tett ilyet sem szabad akaratából, sem megrendelésre. Mert egyet nem tud: könyökharcot vívni. Ezért őt nem szerethetik azok, akik teljesítettek minden megrendelést.
Ritkán fordított hátat az ókori görög szobrászok hagyományainak. És ha igen, csak azért, hogy kísérletezhessen a gondolat más és más kifejezhetőségével. De mindig követte az anyag törvényét a benne rejtett kikívánkozó sejthetőségek parancsa szerint. És mindig legyőzte az anyagot, mindig követte az anyagban rejlő szellemi üzenetet.

Hagyománytisztelő műértő körökben talán még ma is ismert mondás: a festészet akkor hal meg, amikor a képben már nem fedezhető fel a sixtusi kápolna freskóinak nyoma. A szobrászatról is ugyanezt mondhatjuk: ha a szobrász munkájának végeredményében a felismerhetetlenségig torzulnak Michelangelo Dávidjának idomai, meghalt a szobrászat. Szervátiusz Tibor eddigi életművéről viszont azt kell elmondani: művészetében felismerhetők az ősember barlangrajzai is, mert Ő és a Hozzá hasonlók nemcsak azt tudják, amit megtanultak. Bennük leledzik az egész emberiség tapasztalata. De ha ezeket a szavakat valaki túlzónak tartja, akkor érjük be annyival: Szervátiusz Tibor újhegyének tapintása nyomán az élettelennek vélt anyagból elénk lép nemzetünk lényege, sorsa és szelleme. (...)

Szervátiusz Tibor művei a trianoni tragédia megértése, Szent István királyunk művének ismerete, elbukott szabadságharcaink fölött érzett fájdalmunk, nemzeti történelmünk tragédiáinak újra és újra átélése nélkül sekélyesebben értelmezhetők, sőt félreérthetők. Aki nem tud együtt lélegzeni vagy érezni a magyar nemzettel, azt Dózsa György fába vésett ráncai ugyan lenyűgözhetik, de számára ebben az élményben nem jelenik meg más, mint egy sorstól ráncolt és fájdalomtól barázdált arc. Ezen az általánosítható üzeneten túl nem fedezheti fel a benyomást kiváltó valódi okot, a bekövetkező mohácsi tragédiát, az ország és a nemzet rabszolgasorsának közelgő árnyékát. Az idegen, lehet, hogy felfedezi Petőfi álló vagy elesett alakjának barázdáiban, szálkáiban és éles hajlataiban az elbukás, az idő előtti halál, a tétlen elmúlásból kelő félelem jelképét, de nem sejtheti meg benne a nemzet bukását. Nem érezheti, hogy a nyugat-európai polgárosodást annyira vágyó költő értelmetlen halála nem csupán léte megszűnését jelenti, de azt is, hogy Fehéregyházánál Európa győzött fölöttünk, még ha az orosz cár csapatainak segédletével is. Az avatatlan, a Székely Pietában talán megérzi a végtelen fájdalom fuvallatát, de nem értheti, hogy hol a gyökere és mi a tragédia oka. A hatalmat képviselő idegen erő a szülőföldjén gyilkolja halomra a székelyt és kényszeríti menekülésre a túlélőket, a Kárpátok karéján túli idegen földre. Az esemény mához szóló üzenetét azonban rajtunk kívül már senki sem hajlandó megérteni: a legyilkoltak leszármazottai ma sem saját urai ősi szülőföldjüknek. A Székely Pieta lehetne akár az 1849-es végső harcok és mártírok, vagy Trianon, vagy az 1956-os forradalom hősi halottainak és a megtorlás áldozatainak emlékműve. De mégsem az, mert a fájdalom, amit a szobor sugároz csak a vérig alázott büszke és szabad magyar (székely) fájdalma lehet, aki úgy érzi, megtipratásával már a halála előtt bevégeztetett élete. De ugyanez érvényes a fából, kőből kivésett emberi arcokra is. Aki életében nem látta Szabó Dezsőt még fényképen sem, de olvasta műveit, és ha ezután szembesül Szervátiusz Tibor róla készült fejszobrával, megérezheti: Szabó Dezső előtt áll.

Szervátiusz Tibor legkülönösebb és legtragikusabb üzenetét közvetítő műve a Szülőföldem: Erdély, ami még otthon készült a szűkebb, legdrágább hazában, a szülőföldön. Tartalmában egyszerre villan föl az üzenet színe és visszája, egyszerre jelenik meg a bentről kitekintés és a kívülről rálátás állapota, egyszerre válik tapinthatóvá és megfoghatatlanná az elkeseredettség, a kiúttalanság, a vágy, a sóvárgás, a sújtó sors. Ha benn vagyok, és onnan nézek kifelé vagy a semmibe, a tamásiároni ihletésű „mi végett vagyok itt” szótlan kérdése jelenik meg szememben. Ha kintről tekintek befelé ugyancsak szótlanul, tágra nyílt, könnytől fényes szemmel nézek vissza és kérdezem: a kintet a benntől mi különbözteti meg, ha rács a határvonal? A mű eredeti, szülőföldi címe: Börtön.
A legszörnyűbb börtön az idegenek által bitorolt szülőföld. (...)
*

Csak az elhivatottak és a beavatottak tudják, mit kell tenni. Ez a kiválasztottság jellemezte Szervátiusz Tibor korábbi alkotásait, és – a nemzet szent jelképeitől származó sajátos gazdagodással – mostani műveit is, tovább ihletve a honfoglalás millecentenáriuma és Szent István királyunk megkoronázásának millenniuma által.