Reiter István (szül. Kassán, 1944). Hegedűművész, tanár, zeneszerző. Főiskolai tanulmányait Pozsonyban végezte (1965–1969). Közel harminc évig a Szlovák Filharmónia tagja (1968–1997), koncertmester-helyettes (1981–1997). 1997-től a pozsonyi Konzervatórium tanára és szólistaként a világot járja. A különböző műfajokban teljesen otthonosan mozgó művész, erősen összpontosít a bécsi zenére. Együttesével igyekszik a szalonzene legjobb hagyományait – Beethoven, Liszt, Chopin, Johann Strauss… alapító munkássága után – folytatni. (Reiter István lemezének borítójáról)
„Volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében... láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát... kaphattam-e sokkal többet az élettől?” – Márai Sándor ezen szavai jutottak eszembe, mikor éberhardi otthonában elköszöntem vendéglátómtól és egyben interjúalanyomtól, Reiter Istvántól, aki 2004. szeptember 21-én tölti be 60. életévét.
Mindennap a kezedbe veszed a hegedűt? – volt az első kérdésem, látván,
hogy a hangszer most is karnyújtásnyira van.
– Nem, csak éppen most gyakoroltam néhány órát. Ha viszont néhány napig
nem csapok a húrok közé, az már nagyon hiányzik. De túlzásba sem szabad vinni, mert
olykor a pihenés a leghatékonyabb gyakorlás. Való igaz, hogy nagyon szeretem a
hegedűt, de nélküle is el tudnám képzelni az életemet. Nagyon sok egyéb hangszerhez
is vonzódom, sőt, ha az embernek több élete lehetne, számos egyéb más, vonzó
szakmát is szívesen kipróbálnék. Például egy időben a színészettel is
kacérkodtam, komikusként magánszámokkal nevettettem a publikumot. Ez a
szórakoztatásra való készség egyébként azóta is életem kísérője maradt.
Ha így állt a dolog, miért éppen a hegedű mellett döntöttél?
– Nem tudatosan választottam, a szülői szeretet és akarat irányította a
sorsomat. Nézd, én egy polgári családban születtem Kassán, és ezekben abban az
időben egyértelmű volt, hogy a gyerekek zenélni tanuljanak, idegen nyelveket
sajátítsanak el, lovagoljanak, vívjanak stb. Ez volt a kultúra alapja. Hárman voltunk
fiútestvérek, a legidősebb zongorázott, a középső csellózott, nekem pedig a
hegedű jutott. Hogy miért? A második világháború ideje alatt jöttem a világra, és
mikor annak vége lett, a félelem, hogy talán ismét háború lesz, még hosszú ideig
megmaradt. A szüleim – akik két világégést éltek túl – úgy gondolták, hogy a
háborút kísérő nyomorban a hegedű akár egy túlélési „fegyver” is lehet az
ember kezében. Ugyanis, ha ügyesen bánik vele, még utcai zenészként is fenntarthatja
magát. További impulzus lehetett az, hogy édesapámnak volt egy gyermekkori
osztálytársa, Zatureczky Ede, aki világhírű hegedűművésszé nőtte ki magát. És
közben apámmal végig nagyon jó barátok voltak. Annyira, hogy mikor Zatureczky a
távoli Amerikában elhunyt, még pár nappal a halála előtt is édesapámat emlegette.
És persze az is közrejátszhatott a sorsom alakulásában, hogy abban az időben még
hegedűművésznek lenni olyan dolognak számított, mintha valakit most a futballisták
között David Beckhamnek hívnak.
A múlt idő használata gondolom azért indokolt, mert ma már valószínűleg
nincs így...
– Ugye, most viccelsz! Ma a tömegméretben értelmezett sztárságot egészen
más határozza meg. Fél évszázaddal ezelőtt a polgárság volt a kultúra hordozója,
közülük kerültek ki a példaképek. Gyakran még a háború is megkímélte őket, pl.
a bécsi filharmónia tagjainak katonának sem kellett állniuk, és ezért csak egy
dolgot kellett tenniük, minden év december 29-én egy hangversenyt kellett adniuk. De ez
nem csak a kultúra területén volt így, voltak prominens szakmák, az orvosokat,
mérnököket, tanítókat és papokat óriási tisztelet övezte, őket messziről
megsüvegelte a nép. A tudásnak és az erkölcsnek óriási tisztelete volt, ma azt
tisztelik akinek pénze és hatalma van, vagy aki legalább Octávián jár.
A Szlovák Filharmóniába egyenes út vezetett?
– Lényegében igen. A szüleim – Zatureczky tanácsára – úgy gondolták,
Kassán nincs lehetőség arra, hogy jól fejlődhessek, ezért 13 évesen, nyeszlett
gyerekként már a pozsonyi konzervatóriumba kerültem. Ekkortól kezdve teljesen
egyedülálló lettem, valami olyasmihez hasonlíthatnám, mint amilyet Móricz Zsigmond
Légy jó mindhaláligjában olvashattunk. A konzervatóriumban sokféle gyerek verődött
össze, de úgy éreztem, egyik sem hasonló hozzám. Falusi gyerekek voltak, gyakran nem
is értettem, hogy miről beszélnek. Mint ahogy azt sem, miképp lehetséges az, hogy
valakinek Márai Sándor neve nem mond semmit. Beteges is voltam, így nem csoda, hogy a
legrosszabb növendékek közé tartoztam, de azért leérettségiztem. Eleinte úgy volt,
hogy a zenei pályafutás helyett mégis inkább a színészetet választom. De
nagynéném közbenjárására visszakerültem a jó meleg családi fészekbe, Kassára,
ahol Takács Kálmán fantasztikus képességekkel megáldott zenetanárnál egy hónap
alatt többet fejlődtem a hegedülés terén, mint a konzervatóriumi évek alatt.
Ezután felvettek a főiskolára, ahol még negyedik éves hallgatóként bevettek a
filharmóniába. És ott is maradtam csaknem három évtizedig.
De gondolom, a katonaságot illetően a pozsonyi filharmonikusok nem voltak
olyan kivételezett helyzetben, mint bécsi kollégáik...
– Nem, ugyan többször kaptam halasztást, de végül mégis be kellett
vonulnom a seregbe, ahol nem volt nehéz sorom, mert a hadsereg művészeti együttesébe
kerültem.
Mikor lépted túl először a vasfüggöny határait?
– 26 éves voltam, mikor a filharmónia tagjaként kiküldtek egy belgiumi
zenei ifjúsági találkozóra. Természetesen ez óriási hatással volt rám, az egész
amit ott láttam, pontosan a fordítottja volt az itthoni tapasztalatoknak. Nemcsak az
életszínvonalra gondolok, hanem a kultúra területén uralkodó lenyűgöző rendre,
tisztaságra és szervezésre Már itt tudatosult bennem, hogy ebben a más világban
ugyanolyan tehetség és erőbedobás mellett egész más karrier elé nézhet az ember.
Abban az időben kevés jó zenész tevékenykedett Nyugaton, nagy volt a kereset
irántuk, és ezt anyagilag is kifejezték. Ez utóbbit illetően valóban fényévnyi a
távolság. Ugyan idehaza is sok munkát kell letenni az asztalra, hogy az ember
bekerüljön a legjobbak közé, de például még napjainkban is egy olyan kiváló
zenekarban, mint amilyen a Szlovák Rádióé, a tiszta átlagfizetés 10 ezer korona
körül van. És ebből próbáljanak tisztességesen egy családot eltartani!
Egy ifjú, tehetséges zenész megtehette volna, hogy gondol egyet, és
„hazát” változtat...
– Noha az otthon uralkodó idióta rendszer egy hatalmas koncentrációs
táborra emlékeztetett, de a szülőföld elhagyásának még a gondolata sem merült fel
bennem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy már nős ember voltam, aki imádta a
feleségét. Akkor is visszajöttem volna hozzá és kicsi gyermekeimhez, ha lebilincselve
akarnak ott tartani.
A világ számos táján jártál, többször átrepültél az óceánok felett
is. Milyen hatást tett rád Amerika?
– Természetesen egy más világ, de hát ez közismert. Egyik legkedvesebb
emlékem a tengerentúlról, mikor az előadás végén hozzám lépett egy fiatal
házaspár, gratuláltak, és a nő a kézfogás gyanánt nyújtott kezemet megcsókolta.
Rendkívül zavarba jöttem, és elszégyelltem magam, ilyen még sosem fordult elő
velem.
És Japán?
– Lenyűgöző hely, és megint egy teljesen más kultúra és környezet. A
zene révén azonban még a Távol-Keleten is ismert a magyarság. Például bécsi
kollégáimmal Peking egyik éttermében ültek, az asztalukhoz odament egy kínai
úriember azzal a kéréssel, hogy játsszák el a Szomorú vasárnapot. És ők, a
szomszédos Bécsből nem tudták azt, amit még Kínában is ismernek!
Cédén is megjelent albumod borítóján olvasható, hogy erősen kötődsz
Bécshez. Mi az oka ennek?
– Azon kívül, hogy csodálatos város, egyszerűen az, hogy a
rendszerváltozás után munkalehetőséget is jelentett a számomra. Gyorsan megtanultam
a klasszikus, híres bécsi zenét, és mentem, ha hívtak. Örülök neki, közel van, az
előadás után rögtön autóba ülhetek, és jöhetek haza. Ennek köszönhetően
szólistaként egészen új lehetőség adódott a számomra, ehhez persze tanulnom
kellett, sokat és gyorsan. Természetes, hogy ennek volt anyagi vonzata is, mert annak
ellenére, hogy koncertmester-helyettesként a Szlovák Filharmóniában már a legjobban
keresettek közé tartoztam, még az így is kevés volt egy család eltartására. Ehhez
persze hozzájárult az is, hogy Csehszlovákiai kettéválása után a Szlovák
Filharmónia elvesztette azt az ázsióját a világ zenei piacán, mellyel addig
rendelkezett. A világ még nem ismeri Szlovákiát, az itteni kultúrát, és ez ennek
következtében eladhatatlanná vált. Egy kulturális piacon jól csengő névhez jutni
ugyanis nem elsősorban a tehetség és a tudás függvénye. Ha rossz a menedzselés, az
út csak a lejtőn lefelé visz. Ezt elég szomorú látnom, annak ellenére, hogy már
nem vagyok a filharmónia tagja.
A Szlovák Filharmóniában a koncertmester helyét több száz alkalommal
foglaltad el. Annak, hogy magyar művész vagy Szlovákiában, milyen szerepe volt?
– Természetesen a nemzeti hovatartozásom érzékeltetése mindig
végigkísért, és volt, mikor ugyanazon cél eléréséért jóval nagyobb
erőfeszítést kellett kifejtenem, mint szlovák társaimnak. Viszont mikor a
filharmóniába kerültem, a szlovákok még számbeli kisebbségben voltak az itt élő
kisebbségekhez tartozókkal szemben. A magyarok mellett csehek, cigányok és németek is
voltak a tagok között. Az sem volt ritka, hogy a gyakorlások szüneteiben németül
folyt az eszmecsere. A szerepek eloszlásánál azért mégis inkább a szakmai háttér
döntött, nem a nemzeti hovatartozás.
A rendszerváltozás után a neved az Együttélés-MKDM
képviselőjelöltjeinek listáján is felbukkant. Ezek szerint a politikai-társadalmi
változások egy új fajta lehetőséget is kínáltak számodra a pályafutásodat
illetően?
– Volt egy rövid időszak, amikor úgy tűnt, hogy igen. Látnom kellett azt,
hogy a szocialista időkben miképp likvidálták, lényegében erőszakosan
kitelepítették szülővárosom, Kassa magyar polgárságát. A beneši-dekrétumok
fájdalmas emléke ma is ott él az emberben. Örültem a rendszerváltozásnak, nevem is
már elég ismerősen csengett a pozsonyi értelmiség körében, volt tehát realitása,
hogy a politika irányába forduljak. Amit viszont azóta láttam és tapasztaltam, most
mégis azt mondom, hál’ istennek, hogy mégsem így lett. Azt hiszem, ha a politika
légkörében maradok, nem bírtam volna azt elviselni, és már most a temetőben
lennék.
Mi jelentette a legnagyobb csalódást?
– Tizenöt évvel ezelőtt teljes eufóriában éltem, vakon hittem abban, hogy
itt egy csapásra az alapvető dolgok kedvező irányba változnak. Hát nem így lett.
Havel elnöknek még levélben is megírtam csalódásomat, mivel többek között nem
ítélte el a kassai kormányprogramot és a beneši dekrétumokat sem. És látnunk
kellett azt is, ahogy a régi nomenklatúra tagjai, a kommunista pártot más politikai
szubjektum tagságára cserélve továbbra is a hatalom közvetlen közelében maradnak. A
jobboldal pedig képtelen volt az összeszerveződésre.
Most már viszont hat éve a jobboldal kormányoz...
– Igen, és ennek örülök is, csupán az a baj, hogy ez az egység csak egy
kevés százalékát érte el annak, amit kellene. De ezek között szerencsére óriási
pozitívumok is vannak, egy jobb, igazságosabb és szabadabb társadalom körvonalai
rajzolódnak. Hogy gyengén politizálnak a politikusaink, talán nem is az ő hibájuk,
hiszen alig van köztük e téren képzett szakember. Nagyobb radikalizmust vártam volna
el a mi képviselőinktől is. És közben felejtünk! Most fényes diadalként
ünnepeljük a magyar egyetemet, pedig amikor évekkel korábban ezt Durayék ki akarták
harcolni, a Független Magyar Kezdeményezés megfúrta azt.
Duray Miklóst már a rendszerváltozás előtt ismerted?
– Nagyon régen ismerjük egymást, számomra végtelenül nagy öröm, hogy a
sors összehozott vele. Szívvel-lélekkel tiszteltem őt már akkor is, mikor még
kevesen ismerték, és azok közül is többen – akik ma barátainak tartják magukat
– átmentek az utca másik oldalára, hogy elkerüljék a vele való találkozást. Ma
is vannak holmi kispályás helyezkedők, akik próbálják lejáratni őt, de
szerencsére a magyar népnek van egy nagyon jó erénye, mégpedig hogy józan és
higgadt, különbséget tud tenni a valódi értékek és a talmik között.
Eszerint optimistán tekinthetünk a jövőbe?
– A mai napig a régi idők levét isszuk. Annak, ahogy a magyarság
kultúráját, értelmiségét leépítették. Az akkor belénk ívódott félelemnek ma
is van maradványa, belé van kódolva ebbe a szerencsétlen népbe. Míg ebből
kievickélünk, az egy hosszú folyamat. Nyugaton könnyebben ment a háborúk utáni
talpraállás, mert ott nem zúzták szét a polgárságot. De minálunk a
kapitalistáknak minősített, akár két doktorátussal rendelkező polgárnak néha csak
a hólapát jutott. Most már eljutottunk odáig, hogy felnőtt egy újabb generáció,
akik pótolhatják a hiányosságokat. Vannak köztük, akik már külföldi egyetemeket
végezvén térnek vissza. Ismét lesz értelmiségünk, és azok előbb-utóbb, de
biztosan kiveszik a mostani politikai és gazdasági élet vezető kezéből a gyeplőt.
Most, hogy egyre inkább kiéleződik a versenyfutás Európa és Amerika között,
szükség is lesz rájuk az Európai uniós méreteket tekintve is. És egy újabb
érdekes dolog is újjászületni látszik, a modern Európán belül is a gazdasági
érdekek körülbelül az egykori Osztrák-Magyar Monarchia természetes határait
rajzolják ki.
Térjünk vissza a zenére, illetve hozzád. István fiad immár a kollégád
is. Te is úgy tettél, mint egykor a szüleid, mikor annak idején a sorsodat
irányították?
– Elfogultság nélkül mondhatom a fiamról, hogy nagyszerű szakember. De ő
nem az én kívánságomra lett zenész, saját maga, tudatosan döntött a hegedű
mellett. Eleinte én nem is akartam ezt, mivel a zene egyre inkább piaci áru, mint
kulturális érték. Egy könnyebb szakmát kívántam volna neki, bár ebben a világban
nehéz rangsorolni a szakmákat, hogy melyik a könnyű és melyik a nehéz. Ezt
példázza Éva lányom esete is, aki egy egész más területen, rengeteg munka után
jutott a szakma csúcsára, és bár annak nincs köze a zenéhez, rá is éppoly büszke
vagyok, mint a fiamra.
Mi hiányzik még a boldogságodhoz? Olyan, amit most a beszélgetés végén,
születésnapodhoz gratulálva kívánhatunk neked?
– Én állandóan boldog vagyok. Egyszerűen nincs okom arra, hogy ne legyek
az. Figyelem az életet, és csodálom. nem tudom, hogy mi az unalom. A csodálkozásnál
jobban már csak szégyenkezni tudok. Aki képes a csodálkozásra, már eleve nem lehet
boldogtalan. Persze ez attól is függ, hogy kinek mit jelent a boldogság. Nekem az, hogy
az embernek jó közérzete legyen, és tiszta lelkiismerete. Az élet folyamán rengeteg
kegyelemben és jóban részesültem, amiért hálás lehetek a jó istennek. Már az is,
hogy élek, és most itt beszélgethetünk, egy csoda, hiszen két bombázás között
jöttem a világra, majd gyermekoromban megannyi betegségen estem át. És ha mindezt
követően a feleségemmel együtt látjuk, hogy miképp nőnek fel gyermekeink, mitől
legyek boldog, ha nem ettől.
Oriskó Norbert