A Pozsonyi Casino alapításának előkészületei 1836-ra tehetők. Végül 1837 július elsején hozták létre pozsonyi polgárok, köztük a mai alapító, Frideczky János szépapja, Neszter József, aki a Casino titkára, majd hosszú időre a vezetője lett. E fontos társadalmi intézmény a háború után teljesen megszűnt, hogy aztán szinte csodával határos módon 1999-ben feltámadjon poraiból. A Casino újraindulása óta öt év telt el. Frideczky János építész, aki 1968 augusztusában távozott az országból és a rendszerváltozás után tért vissza Pozsonyba, az indulásról és az azóta eltelt évekről elégedetten nyilatkozik.
Miként a nagyapám és az édesapám, én is építész lettem, úgy látszik, benne van a véremben a hivatáshoz, a szakmához való vonzalom. A pályám sikeres volt, de egyszer azt mondtam magamnak, hogy elég a munkából, jó lenne még a beköszönő időskoromat élvezni, az emberek számára hasznos társadalmi feladatokat vállalni és nemcsak a hivatásnak élni. Ezért ötvenhét éves koromban abbahagytam az építészetet. Visszatérve a múltba: kamaszkoromban sokat beszéltem édesapámmal felmenőinkről, a Frideczky családról és akkor tudtam meg, hogy például szüleim a Casinóban ismerkedtek meg egy Mikulás-ünnepségen, ahová a nagyapám elvitte a lányát és a felségét, mert egyébként a pozsonyi Casinóba 1945-ig a lányok és az asszonyok csak bizonyos rendezvényekre mehettek el, hiszen a Casino zárt férfitársaság volt. Tehát ha nem lett volna Casino, talán én sem születek meg.
Aki korábban is itt élt, ebben a városban, tudja, hogy 1968 előtt már egy kicsit elviselhetőbbé vált a helyzet és az ember társadalmi életet tudott élni. Úgy értem ezt, hogy a belvárosban mindenütt ismerősök laktak, sokszor azokban a házakban, amelyekben valaha elődeik éltek. Szinte minden házba be tudtam térni, volt kit meglátogatnom, volt kihez becsöngetnem. Ezek az emberek ismerték a környezetüket, hiszen több nemzedéken át itt éltek egy helyen és egyfajta harmónia uralkodott közöttük még akkor is, ha 1945-ben nagyon sok pozsonyinak el kellett távoznia. De aki itt maradt, élte a hagyományos pozsonyi városi életet. Én biztosan itt maradtam volna, ha nem jönnek be az oroszok 1968-ban. Ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy a régi pozsonyi polgári lét megteremtésének a lehetősége időben igen messzire tolódik. Elmentem tehát azzal a szándékkal, hogy külföldön majd kivárom, merre fejlődnek a dolgok. Láttam azonban, hogy rossz irányba fejlődnek, így kint maradtam. Amikor aztán jött az 1989-es fordulat, nagyon megörültem neki és azzal tértem vissza Pozsonyba, hogy most biztosan meglelem ennek az itthagyott létnek a továbbfejlődött változatát, de nem ezt találtam. Az egész óváros romhalmaz volt, az utcák, a terek, az emberek elveszítették eredeti lelkületüket és valami idegent találtam. Semmi nem maradt meg a régi Pozsonyból, csak az elhanyagolt, romos épületek. Ez negatív élmény volt. Sokáig gondolkodtam, hogy most mit csináljak. Éljem-e tovább megszokott, nyugodt életemet Németországban vagy térjek vissza és valamit változtassak ezen a helyzeten. Mivel úgy gondoltam, hogy majd öregkoromban, amikor már nem lesz kedvem házakat tervezni, társadalmi feladatokat vállaló emberré kell lennem és ezt csak Pozsonyban tehetem meg, Németországban ilyen feladatot nem vállalhattam volna, hiszen utóvégre én ott betelepült valaki vagyok. Itt meg láttam, hogy vár rám e feladat, úgyhogy nagynehezen rászántam magam, hogy visszajövök. Később nagyjából úgy történt minden, ahogy korábban megálmodtam. Gondoltam, ha visszakapom azokat a házakat, amelyeket valamikor Neszter József vett meg, elképzeléseimet valóra válthatom. Mivel építészmérnök vagyok, nem ijedtem meg a romoktól. 1991-ben kezdtem el a munkát, a romos épület helyreállítását és 1998-ban fejeztem be.
Már az építkezés idején azon gondolkodtam, mi lesz a házzal, ha felépül és ha váratlanul meghalnék, akkor minek dolgoztam? Szóval mit akarok elérni? – tettem fel magamnak a kérdést. Azt, hogy munkámmal, tevékenységemmel támogassam a pozsonyi és a felvidéki magyarságot. Két alapítványt hoztam létre. Az egyiknek, a Videonak az a fő feladata, hogy a magyar gyerekeket iskolabuszokkal eljuttassa a magyar iskolába. A másiknak pedig az, hogy a nemzetek, nemzetiségek közt lévő nézeteltéréseket, feszültségeket fölvilágosítás, tudományos munkák révén enyhítse. Amikor megépült minden ház, arra gondoltam, hogy ez a város valamikor csodálatos társadalmi életet élt, rengeteg szervezet és sok-sok rendezvény volt itt. Tehát valahogy ezt a magyar társaságot megint össze kellene hozni, s ezzel lehetővé tenni egyfajta társadalmi életet. Gondolkodtam azon, hogyan lehetne ezt elérni. Pozsonyban 1945-ig működött a Casino és valaha hasonló szerepet vállalt, mint amit én elgondoltam. A Casino felélesztéséhez partnereket kerestem és találtam. Összeültünk és létrehoztuk a Casinot. Mindazt, amit célul tűztem ki, egyedül nem tudtam volna végrehajtani. Kellettek hozzá a megfelelő emberek, akik segítettek mindenben. Az alapítása is sok ember ügye volt, s most a vezetése is sok tagnak a feladata, nemcsak az enyém. A Casino 1999. szeptember 9-én nyílt meg s azóta működik. 2000-től bevezettük azt, hogy hétfőtől szombatig nyitva tart. Jelenleg háromszor hetente, kedden, csütörtökön és szombaton műsorral várja a tagságot, a vendégeket.
A műsor a tagság kívánságától is függ. Az idejárók sok jó témát ajánlanak. Emlékszem, az egyik első rendezvényünk a Rajter Lajos karmesterrel való beszélgetés volt. Egyébként régi pozsonyiakkal gyakran folytatunk eszmecserét, hiszen ők azok, akik fel tudják még eleveníteni a pozsonyi múlt egy-egy érdekes epizódját, a koronázó város hírneves személyiségeinek emlékét. Olyan régmúltról van szó, amelynek nincs írásos emléke, csupán szájhagyomány útján maradt fenn sok érdekes dolog. Olyan pozsonyi emberek hétköznapi életéről is megtudunk sok mindent, akik viharos időket éltek meg. Volt egy sajátos Ki mit tud sorozatunk is, amelynek az volt a lényege, hogy a résztvevők lélekben és képzeletben végigjárták a belváros utcáit, tereit és megálltak egy-egy érdekes háznál, épületnél, s elmondták, mit tudnak róla. Jó lenne egy ilyen „idegenvezető” könyvet egyszer megírni és megjelentetni. Magyarországról is gyakran érkeznek hozzánk előadók, példának okáért Szinyei Merse Anna, a híres festő dédunokája is járt nálunk és előadást tartott. De mi is gyakran utazunk, kirándulunk Pannonhalmára, Komáromba, Esztergomba, Győrbe, Sopronba és máshová, viszonylag gyorsan megközelíthető helyekre. Régi filmeket is vetítünk, köztük híres operafilmek részleteit, kiváló emberünk, Varga József kommentálásával. Egy ilyen beszélgetésben nagyon nehéz felsorolni és láttatni, milyen sok mindent csinálunk.
A zenei műsorokban gyakran magam is részt veszek, hiszen a zene kitölti az életemet, a véremben van. 1945-ben, négyéves koromban nálunk lakott egy vidéki rokonunk, aki a konzervatóriumba járt, énekelni tanult. Volt egy kollégája, Szíjjártó Jenő, akinek nem volt hol gyakorolnia és ő is hozzánk járt a Duna utcai lakásunkba. A nénim ott énekelt, engem meg valahogy második elemista koromban „fedeztek fel”. Beválasztottak az opera gyermekkórusába. Később sokat jártam hangversenyekre, az operába is. Négy évig énekeltem az Ifjú Szivekben és közben énekelni tanultam. A zene rengeteget jelent nekem, ha tehetném, reggeltől estig zenét hallgatnék. Zene mellett nagyszerűen lehet dolgozni, a legjobb terveim így születtek.
Lejegyezte: –lé–