Szomory Dezső nyolcvanhat esztendővel ezelőtt írt darabját vitte színre a Komáromi Jókai Színházban annak főrendezője, Verebes István. A II. József címszereplője Mokos Attila. A kalapos királyról az első, ami eszünkbe jut, hogy nem engedte megkoronáztatni magát, szigorú rendeleteket hozott, melyeket azután halálos ágyán visszavont. Szomory Dezső darabjának cselekménye során több év telik el az egyes jelenetek között, láthatjuk az államügyeket intéző, a pápával társalgó, a szerelmi életet élő II. Józsefet. A színészek Kis Kovács Gergely díszletei között, Gadus Erika jelmezeiben adják elő a történetet, két felvonásban. A darabról és a próbákról Verebes Istvánt és Mokos Attilát faggattuk még a premier előtt.
Az egyik Nap-Kelte végén Hiller István kultuszminiszterrel II. Józsefről beszélgettek. Arra jutottak, hogy egy olyan ember volt, aki tudta ugyan, mit akar, csak rosszul csinálta.
– Pontosabban nem vetett számot azzal, hogy hol és mikor akarja ezt megcsinálni. Németh László II. József-jében azt mondja a császár, hogy ha Franciaországban fogott volna neki annak, amihez a nagyon tradicionális és konzervatív Ausztriában, akkor Franciaországban nem lett volna forradalom. Azt hiszem, hogy Németh László nagyon jól látja. Az a véleményem, hogy ha bármilyen haladó eszmény rögeszmévé válik valaki számára, kudarcra van ítélve. Az elvek gyakorlati megvalósulásának rugalmasaknak kell lenniük. A programokat nem lehet vegytisztán megvalósítani.
A komáromi előadáshoz készült plakáton II. József arcára vetülő térkép látható. Ezért vette elő Szomory Dezső színművét az EU-csatlakozás évében?
– Igen, de nem abból az aktualitásból, hogy az Európai Unióhoz csatlakoztunk, hanem abból a szempontból, hogy milyen a nemzeti identitás és a globalizáció erősen konfliktusos viszonya. II. József számára sem a Habsburg-birodalom volt a lényeg, hanem az a projekt, amit az állam fölszabadított jogainak és kötelességeinek a rendszere jelentett számára. Az alapkonfliktus, hogy miképp lehet úgy megőrizni a nemzeti identitást, miközben részévé válunk egy civilizációnak, melynek törvényeit, küzdelmeit, logikáját, viselkedésmódját, tehát ezer és ezer mozzanatát kénytelenek vagyunk átvenni.
Azt, hogy a császár Mokos Attila lesz, rögtön tudta, hiszen első komáromi sajtótájékoztatóján azonnal bejelentette.
– Mokos Attilát ismerem, több előadásban láttam. Nekem arra van orrom, hogy kivel tudok együttműködni. Mokos kiváló, nagyon ízlésem szerint való színész. Amikor láttam, hogy nem adja könnyen magát, egyre inkább érdekelt. Úgy vélem, hogy benne az intellektuális és az ösztönös olyan kellő egyensúlyban van, ami nagyon előnyös, másrészt igen jó ízlésű színész, fölöslegesen nem csinál semmit. Ebből a szempontból olyan színészekre emlékeztet, mint szegény Kerekes László, aki számomra Nyíregyházán az egyik legfontosabb volt, de merem állítani, hogy Mensáros is hasonló módon volt alanyi. Azt szeretem, ha valaki önmagából szólal meg, és nem egy elképzelt vagy „megformált” figurából.
A többiek, tizenöten, mennyire vannak ott, ahol szeretné?
– Ha az ember kiír egy szereposztást, onnantól kezdve felelősséget vállal azért!... Ebben a produkcióban mindenki a helyén van. Ha egy előadásban valaki nem teljesít, az nem a színész hibája, hanem a rendezőé. Mert vagy rosszul választott, vagy a választottjával képtelen volt elérni, amit eltervezett. Minden előadásnak az a lényege, hogy mit vállal. Akkor jó, ha annyit tud egy előadás, amenynyi terhet elbír. A II. József nehéz darab. Munka közben sikerült sok mindenre közösen rájönnünk, és ebből kialakult valami érdekes egység. Egy darab mindig arról szól, hogy van egy valaki és a többiek. Hogy itt milyen az az egy, hamar kiderült, és az is, hogy milyennek kell lenniük a többieknek, hozzáilleszkedett. Ezt valahogy ösztönösen is megéreztem, mert Gadus Erika jelmezei is ennek az invenciónak az alapján készültek. Áldott állapotban jött létre az előadás. Ettől még nem biztos, hogy majd mindenkinek tetszik, de többször is átgondoltuk, amit csinálunk, sok korrekcióval átigazítottunk jeleneteket, és mostanra már kellően ismerjük a történetet, amit meg akarunk jeleníteni.
Vendégszerepelnek majd az előadással Budapesten. November tizenkettedikén a Nemzetiben.
– Arról van szó, hogy adott egy társulat, melynek vannak kincsei, olyan tálentumú színészek, akik nem alávalóbbak egyetlen színház társulatánál sem. Természetesen várhatóak bizonyos nemtelen támadások, mint ahogy eddig is voltak. Bennünket semmi más nem véd meg, mint az a minőség, amely igazolni képes majd magát. A közönség és az anyaország védelmére most nagy szükségünk van. Úgy látom, az én személyem bizonyos körök számára botránykő, mindenáron be akarják bizonyítani, hogy „inkompatibilis” az ittlétem. Mindenesetre ebbe olyan könnyen nem nyugszom bele, megpróbálom meggyőzni ezeket az egyébként arctalan frontokat, hogy talán a magyarság teljesítésekben, feladatokban és tettekben érhető tetten, nem pedig a nemtelen pofázásban. Az, hogy valaki szépen szavalja a Nemzeti dalt, nem biztos, hogy azt jelenti, lojális is nemzetéhez! Azért tenni is kell egy keveset!
Miért nem a közismert Szomory-darabok, a Györgyike, drága gyermek, a Hermelin vagy az Incidens az Ingeborg-hangversenyen valamelyikét vette elő?
– Nem tudom megmondani. Rendeztem már Szomory-darabot, a Szabóky Zsigmond Rafael címűt. Polgári darabjai közül azt szeretem a legjobban, igaz, ott vannak még a királydrámái is. Lírával átszőtt darabok. Szecessziós érzékenységgel, egyfajta lélektani pátosszal, ugyanakkor a lélektanban megnyilvánuló hitelességgel íródtak. Érdekes feladat, hogy azt a lendületet, amit egy olyan álmodozó, mint Szomory Dezső lejegyez, emelt valósággá fogalmazzuk. Ezért kellett centiznünk. Nem mindegy, ki hova áll, milyen tónusban szólal meg, milyen gesztust alkalmaz. Itt tizennyolcadik századi emberekről, arisztokratákról van szó, a közönségességnek és a kifinomultságnak, a diplomáciának és az indulatoknak egészen érzékletes és nagyon plasztikus világát kellett megteremteni. Ez a garanciája annak, hogy ne legyen unalmas az előadás.
Mindkét felvonásban végig színen vagy. Kis túlzással azt is mondhatná az
ember, hogy olyan a II. József, mint egy monodráma, ahol jönnek-mennek körülötted az
emberek. Az ilyen szerepekre, gondolom, már a kezdetektől másképp készül egy
színész. Hiszen azon túl, hogy nagy a szövegmennyiség, fizikailag is igénybe vesz az
előadás.
– Közhelynek tűnhet, de annak idején, még az iskolában azt hallottam, hogy
ha egy színész két órát a színpadon van, annyi energiát veszít, mint egy bányász
a hatórás munkaidő alatt. Lehet, hogy nem igaz, de tény, hogy fárasztó ennyit
színpadon lenni. Kell hozzá kondíció. Ha a színész nagyobb feladatot kap, már a
hathetes próbafolyamat alatt megszerzi azt a kondíciót, amihez az előadáshoz
szüksége van.
Szomory Dezső darabja négy képből áll, és mind a négy jelenetben
más-más II. József jelenik meg. Közben pedig fejlődés szemtanúja a néző a fiatal
császártól a haldokló császárig. Ezt miképp sikerült megvalósítani?
– Még tart a próbafolyamat, amikor beszélgetünk, tehát még van némi
idő. Most a próbafolyamatnak abban az időszakában vagyok, amikor tudatosabban keresem
ezeket a nüanszokat. Ugyanis két óra alatt lepereg
II. József uralkodása, fénykora, bukása és haldoklása. Ez a leépülés számomra
teljesen újszerű. Ilyen szerepet még nem játszottam, amely visszafelé épül, ez a
fordítottság új számomra.
Emberileg mennyire került közel hozzád II. József?
– Konkrét történelmi figurákat alakítani színpadon nem a leghálásabb
feladat. O’Neill, Miller vagy Csehov darabjaiban az ember lélekbúvárkodhat, ellenben
a történelmi figurák adottak. Persze, függ attól, miképp látja a történelmi
figurát az író, a rendező, azután jövök én. Kimondottan nem vájkáltam a
történelemben, hogy milyen is volt II. József. Az, amilyen isntrukciókat kaptam,
amilyen kép összeállt bennem, amire emlékeztem tanulmányaimból, elegendőnek tűnik,
hogy egyfajta Józsefet megmutassunk. Úgysem lehetett múmiaszerű történelmi
lenyomatot találni. A rendezői koncepció szerint ezt a II. Józsefet, ha egy kicsit
profán akarok lenni, egy mai „európai uniós” politikusként tudnám elképzelni.
Tán nem is II. József az izgalmas, hanem II. József abban a közegben, amelyben Szomory
megjeleníti, abban a dramaturgiai ívben, abban az össztűzben, ami most is ismerős
lehet.
Bárány