1955-ben, Prágában, az I. Országos Spartakiádon találkoztam először a
hírükkel, aztán velük is. Én katonaként vettem részt a tornabemutató részben, ők
a kultúrát, a magyar néptáncot képviselték. Leszerelésem után a püspöki volt az
első szlovákiai magyar tánccsoport, ahol vendég koreográfusként, táncalkotást
tanítottam be, a NÉPES-nél nagy sikerrel futott Vetélkedés című koreográfiát. A
prágai fellépésük a hazai magyar sajtóban nagy visszhangot nyert, különösen
kiemelték, hogy a műsorukat Prágában látta dr. Zdenek Nejedlý akkori
kultuszminiszter, aki még köszönőlevelet is küldött a Csemadok pozsonypüspöki
szervezetének, mint fenntartónak. A siker hatására aztán könnyű volt fellépéseket
szervezi. Mindenütt nagy szeretettel fogadták őket. A nyár folyamán a Szlovák
Tudományos Akadémia táncfolklóristája, Štefan Tóth ösztönzésemre filmre vette a
műsoruk két számát, a Vetélkedés c. táncomat, és Striezsenyec Rudi Szalkai
mulatságát. Sajnos, a filmnek nyoma veszett.
A későbbiek folyamán is figyelemmel kísértem a munkájukat. Azokban az években az
ország legaktívabb tánccsoportja kitüntető cím illette őket. A Csemadok, és más
fesztiválok, illetve versenyek szervezői mindenüvé vitték őket. Kapcsolatom az
együttessel akkor sem szakadt meg, amikor az együttes Somorjára, az akkor még Járási
Népművelési Központba költözött, vezetőjével együtt, mert Rudi ott nyert
alkalmazást mint a Csemadok Járási titkárságának hivatásos szakelőadója. Itt
vették fel a Felső-csallóközi Népművészeti Együttes nevet. 1960-ban a területi
átszervezéssel összefüggően felszámolták a kis járásokat, Somorját és
Nagymegyert Dunaszerdahely kebelezte be. Az együttes most már Csallóközi Dal- és
Táncegyüttesként – Rudival együtt – áttette a működési területét
Dunaszardahelyre. Az együttes ott is hosszú időn keresztül vezető szerepet töltött
be, hatására, példamutatásával újabb és újabb csoportok, együttesek jöttek
létre, pl. a Csalló Somorján, az Istiglinc Dunaszerdahelyen vagy a bősi tánccsoport.
(A Csalló együttes is jelentős részben Pozsonypüspökiről ered, mert vezetője,
Czingel László a pozsonypüspöki tánccsoportnál vált táncossá és
koreográfussá.)
Én 1967-ben lettem Pozsonypüspöki lakosa. Akkor éppen szünetelt a tánccsoport
tevékenysége. 1968-ban segítségemmel újra szerveződött. 15 évig voltam vezetője.
Ekkor újra indult a néptáncmozgalom, mely hamarosan szerves részévé vált
alapszervezetünk életének. Többször szerepeltünk Bősön a Dunaszerdahelyi járás
Csallóközi Dal- és Táncünnepélyén, az Országos Népművészeti Fesztiválon
Zselízen – ott koreográfiai díjat is nyertünk a Martosi táncokkal –, és két
alkalommal eljutottunk Gombaszögre az Országos Kulturális Ünnepélyre is.
Az együttes műsorait rendszerint saját néprajzi gyűjtések anyagából építette
fel. Így került színpadra a gömöri, a csallóközi, a kéméndi, a martosi stb.
anyag. A martosihoz Martoson a helyi asszonyokkal még viseletet is varrattunk, ezt a
viseletet, a kilencvenes évek elején, a Dunaszerdahelyen nagy sikerrel működő
Istiglinc Néptáncegyüttesnek adtuk tovább. A Csemadok-központ anyagi támogatásával
varrattuk őket, s így természetesnek vettük – ha már nálunk megszűnt a
tánccsoport – más együttesnek tovább adni. Az új tulajdonosok a nagyon értékes
eredeti martosi viseletekre olyan figyelemmel ügyelnek, hogy még ma is az egyik legszebb
viseletük.
A tánccsoport Püspökiben akkor függesztette (?) fel tevékenységét, amikor a
kultúrházunkat úgymond „higiéniai okokból” bezárták. Az a tízegynéhány év,
amit kultúrház nélkül élt meg a falu a szervezeti életben is, de különösen a
tánccsoport életében óriási károkat okozott – szétzüllesztette a társadalmi
csoportokat, megszakította a tevékenység folyamatosságát, az iskolákból kimaradt
tinédzsereknek ellehetetlenítette a társadalmi életbe való bekapcsolását.
A kilencvenes évek közepére megépült az új kultúrház, meg a kulturális központ
is. Vezetését hivatásos apparátus, úgynevezett kulturális dolgozók,
„népművelők” végzik – hivatali időben. Nem szervezik és irányítják a
kultúrát, hanem felügyelik az épület nyitva tartását. A változást, a társadalom
számára előnyösebb és egyáltalán elfogadható megoldást lehetetlen elérni. Pedig
egyszerű a megoldás. úgy kellene beosztani a kultúra hivatásos dolgozóinak a
munkaidejét, hogy az épületek az ő felügyeletükkel este tízig szolgálhassanak
rendeltetésüknek. Ez biztosan újból fellendítené az amatőr kulturális életet, az
amatőr kulturális csoportok tevékenységét, és kis erőfeszítéssel a Csemadok
tánccsoportjának a tevékenységét is újra lehetne indítani.
Takács András