(avagy mi lesz veled, emberke?)
Hová megy, hova tart az iskolareform? Hát Szlovákiában sehova, de úgy is
mondhatnánk: a hátramozdítástól ments meg, uram minket!
De tartsunk sort és lépjünk vissza a 70-es évekhez – Vlačichová
miniszterségéhez, az „új koncepció” idejébe, amikor is ezen címszó mögé
bújva bezsúfolt a reszort az alapiskolák tantervébe tartalmi és mennyiségi
szempontból egy olyan tananyag-tömeget, amit az átlaggyerek eleve nem tud teljesíteni.
Pedig az alapiskola tanulóinak túlnyomó többségét átlagos képességű gyerekek
teszik ki.
A reformnak titulált új koncepciót kiemelt képességű gyerekek 10-12-es létszámú
osztályaiban próbálták ki – itt-ott, ahol (talán) működött. A harmincon fölüli
létszámú „normál” osztályban nem vált be. Az átlagos képességű gyerek
kínlódott vele, benne, a gyengébb eleve feladta, a jobb és jó képességű gyerekek
közül pedig sokakat stresszelt a megfelelni vágyás. A következmény: az elsős gyerek
már karácsonykor ír, olvas! De a felső tagozat túlzsúfolt textusaihoz úgy jut el,
hogy az olvasás technikájával még mindig kínlódik, következésképpen nem tudja az
olvasottakat értelmezni. A hetedikes, nyolcadikos gyerekek tömegesen botladoznak a
szorzótábla útvesztőiben, s így nem megy az osztás-szorzás sem. Nincs idő
feleltetni, csak tesztelés folyik, így a szókincs, a kifejezőkészség, a magabiztos
fellépés képességének fejlődése szenved csorbát.
Ezt az átgondolatlan, összecsapott förmedvényt toldozgatjuk s szenvedjük el azóta
is. A magam generációjának pedagógusai még emlékezhetnek rá, hogy innentől és
javarészt ettől kezdett romlani a gyerekek tanulmányi és magatartásbeli fegyelme.
Napjainkban a 10-15 éves gyerekek napi 7, heti 35 órát ülnek az iskolapadban. A
másnapra való tisztességes felkészülés is kitesz naponta 2 órát, ez már 45 órás
munkahét (hozzá 8 kg-os iskolatáska cipelése). Az egy-két tanulmányi versenyen
nyújtott kimagasló teljesítmény még ezen felül sok-sok különmunka eredménye. S a
túlterhelés óhatatlanul benyújtja a számlát: hipertóniás és ideges, szorongó s
persze ferdült gerincű gyerekek sokasága, katonai sorozások magas alkalmatlansági
százaléka.
Tisztelt felnőtt társadalom, tessék számolni! Hová lesz a mozgásigény, a játék
és a sport, a külön érdeklődés, az ebben a korban oly elengedhetetlen barátkozás,
„bandázás“, a szocializálódás oly fontos eleme? Hová a családi együttlétek?
Tudatosítani kellene, hogy a kevesebb, az alapos, sokszor több mint a sok és a túl
sok. Az iskolai munkában minden mindennel összefügg. Képmutatók azok a társadalmak,
amelyek hosszabb munkahetet s nagyobb terhelést kényszerítenek rá a gyermekre, mint a
felnőtteké.
Az iskola versenyképessége már rég nincs meg, mert az iskola tanít valamit, s az
élet másfele megy! Tanító és gyerek belefáradt ebbe a sziszifuszi küzdelembe. A
sikerélmény, amire minden teremtett lélek szomjazik, kimarad az életükből, s gyakran
egész felnőttkorukat ez a hiátus mérgezi. Marad a versengés és az örökös hajtás!
Nincs tudatos tervezés, a kijelölt és kötelező tananyag egy-két ember véletlenül
érvényesülő véleménye. A gyakorló pedagógust alig-alig kérdezték, s ma sem
kérdezik a reformok helyes vagy helytelen voltáról. A reformokat, tanterveket,
tankönyveket ad hoc bizottságok ütik össze s teszik az ügyet gyorsan ad acta! A
pedagógustársadalom lassan, de biztosan leszokott a véleménynyilvánításról, ideje
s energiája sem marad hozzá. Egyre fogy az a szakmai bázis, amely tartalmi-minőségi
szabályozásra, központi innovációra, tanítók továbbképzésére s társadalmi
kontrollra alkalmas lenne!
„Nem az elemi ügyeket, a struktúrát kell orvosolni” – üzeni az utókornak Bolyai
János. A tartalmi fejlesztés és tanulmányszervezés új irányaira van szükség,
mielőtt a funkcionális analfabéták kerülnek túlsúlyba. (Szaporodnak!). Évtizedek
óta nem kap a pedagógus továbbképzést, alig-alig találkozik az új, korszerű
módszertannal, lélektannal, iskolaprogramokkal. Hol vagyunk már (még) a ma is bölcs
Comeniustól: „Kutassuk ki és találjuk meg azt a módot, amelylyel a tanítók
kevesebb munkája mellett a diákok mégis többet tudnak; az iskolában kevesebb legyen a
zúgolódás, undor és hiábavaló küszködés, annál több a szabadidő, az öröm és
a szilárd előrehaladás.” (Didactica magna)
Évszázadok óta élő ez az igény, s mi azóta is képtelenek vagyunk a
megvalósítására. Mert sohasem figyelünk igazán a gyerekre és az iskolára. Ideje
lenne már tudatosítani, hogy ha egy társadalomnak növekszenek a politikai és
gazdasági gondjai, akkor kultúrára, iskolára kell a legtöbb pénzt fordítani, s nem
a sor végére parancsolni azokat.
Az a társadalom, amely így értékeli az iskolát, benne a gyereket s tanítót, a
jövőt játssza el! „Nem az erszény, a lélek üressége a baj.” (Kodály Zoltán).
Jogos aggodalmamban mondom: tessék a dugi pénzeket elővenni (szokott ilyen lenni!), s
méltó módon megtámogatni az iskolát. Amíg nem késő.
„Nincs rá politikai akarat” – halljuk. Csakhogy ma, amikor minden erőnkből
futnunk kell, hogy helyben maradjunk, nem érünk rá kivárni, amíg valahonnan
elővánszorog ez a politikai akarat! A mindenkori tanuló – gyerek most jogosult a
korszerű iskolára, 10-20 év múlva egészen más feladatai lesznek, lennének.
Messzemenően nem mindegy, hogy megkapja-e az államtól az alanyi jogon járó korszerű
iskolát, vagy annak csak silány utánzatát.
S ha azt nézzük, hogy mindezen gondok zöme, és még továbbiak is, még markánsabban
sújtják a nemzetiségi iskolákat, úgy csak oda okoskodhatunk: iskolai és kulturális
autonómia szükségeltetik.
Pálinkás Zsuzsanna