A Galántai járás legdélebbi részén, a városoktól kicsit távol, Királyréven AGROSTAAR KB néven jelentős mezőgazdasági társulás működik. A vállalkozást 1999 szeptemberében hét agrárszakember alapította. A kft. kezdetben 330 hektár bérelt termőföldet művelt. Ma a társaság már 1800 hektáron gazdálkodik.
A vállalkozás igazgatója és egyik társtulajdonosa Szikura Ferenc.
– Gazdaságunkat négy évvel ezelőtt duzzasztottuk jelentősebben fel – újságolta
a múlt hét derekán – kétezerben ugyanis, jószággal, épületekkel együtt,
megvásároltunk egy csődbe jutott agrárvállalatot. A földterületet pedig a
tulajdonostól bérbe vettük.
Az AGROSTAAR KB ma több lábon álló gazdaság. A növénytermesztés az
állatállomány ellátására, „kiszolgálására“ épül. A búza, az árpa, a
kukorica, a cukorrépa a meghatározó növény, de termesztenek persze bizonyos
piacképes haszonnövényeket, elsősorban olajosokat, repcét s napraforgót, no meg
takarmányféléket is. A termés értékesítését általában hosszú távú (nem
ritkán csere)szerződésekkel biztosítják.
– Amikor tavasszal elvetettük a napraforgót – érvelt az igazgató –, még a
két-három évvel korábbi felvásárlási árak alapján tíz, tizenegy ezer koronás
bevételre számítottunk. Amikor azonban leszedtük, a Palma, mivel állítólag
jelentősen lecsökkent a termény világpiaci ára, csak 6600 koronáért vitte el... Az
a baj, hogy nálunk senki nem irányítja a piacot. Pedig a piacot, szentül állítom,
kicsit irányítani kell. És nem lenne szabad olyan egyéneket, szervezeteket,
társaságokat garázdálkodni hagyni, akik műpiacot teremtenek, vagyis a
kényszerhelyzetbe kerülő termelőktől olcsón felvásárolják a termést, aztán meg
jó pénzért továbbadják. Ez nem szabadkereskedelem. A szabadkereskedelem ugyanis,
legalábbis az én értelmezésem szerint, azt jelenti, hogy például a disznóhús ára
az EU minden tagállamában 1 euró és 1,20 között van. Nálunk azonban a 0,7 eurótól
2 euróig ingadozik. Erről viszont, töredelmesen be kell vallanom, kicsit mi,
mezőgazdászok is tehetünk. Az a baj ugyanis, hogy nem sikerül összefognunk. Ha meg
összefognánk, lecsapna ránk a monopolellenes hivatal. A fő probléma az, hogy mindig
akad közöttünk, termelők között valaki, akinek, akár fizetésekre, akár
üzemanyagvásárlásra, vagy esetleg a villanyszámla kifizetésére, azonnal szüksége
van pénzre, s akár áron alul is megválik terményeitől, állataitól...
No, ha az állatok is szóba kerültek, szóljunk az állattenyésztésről is. A
társaság számára az állattenyésztés valójában elsődlegesen tehéntartást
jelent. A cég mintegy 200-230 állatból álló fejőstehén állománnyal rendelkezik.
Az állatoktól évente megközelítőleg
1 millió 600 ezer liter tejet nyernek.
– A napi 18 liter körüli fejési átlag alapján – büszkélkedett Szikura Ferenc
– általában a járási tejliga harmadik-ötödik helyén tanyázunk. A tej
zsírtartalma 3,5-3,55 százalék között mozog... Sajnos, minálunk nagyban csak
bizonyos állatfajtákat érdemes tartani. Aki nem hiszi, járjon utána: a disznóhús
ára jó ideje „ugrál“, a sertéseket sokszor csak áron alul sikerül
értékesíteni, a húscsirke kilója 4-5 évvel ezelőtt még 34 korona volt, most
viszont már csupán 27,50-28 korona. Közben pedig az állattartás jelentősen
megdrágult, az áram, a víz, a takarmány a 4-5 évvel ezelőtti összeg
többszörösébe kerül.
A társaságnak a tejeladásból nincs túl nagy haszna, de legalább nem veszteséges:
szeptember végéig talán nem egész félmillió korona nyereségük lesz. Nem tengernyi
pénz, ismerte el a szakember, de vagy 15-20 falubéli, királyrévi ember számára
munkát, fizetést, megélhetést biztosít. No meg reméli, hogy a tej ára hamarosan
nálunk is eléri az uniós árat, s nem 9,50 körül, hanem jóval tíz koronán felül
tudják majd értékesíteni.
– Nem szeretnénk a tehénállományt is az anyadisznóállomány sorsára juttatni –
sóhajtott a gazdaságirányító –, ugyanis két éve kénytelenek voltunk hozzáfogni
az anyák felszámolásához. Mivel a sertéshúsnak „nem volt ára“, s az épületek
korszerűsítésébe, hogy az uniós szabványokat teljesíthessük, rengeteget, legalább
30-35 millió koronát kellett volna invesztálni, „kidobni való pénzünk“ pedig nem
volt és ma sincs, muszáj volt nekilátni a likvidálásnak. Sajnos, a mintegy 400-450
darabból álló állománynak az esztendő végére írmagja sem marad.
Az épületeket, hogy ne menjenek tönkre, mintegy hatmilliós ráfordítással,
malachizlalásra alakították át.
A kismalacokat vásárolják, az állatokat felhizlalják, aztán pedig értékesítik.
Nullán maradnak ugyan, de legalább úgy-ahogy hasznosítják a másra nehezen
használható építményeket.
A kft. két „speciális részleggel“, vízibaromfi tenyésztésével és
gyümölcstermesztéssel is büszkélkedhet. Sokáig csirketartással és kacsaneveléssel
egyaránt nagyban foglalkoztak.
A csirkefarm ma is működik, évente közel 1 millió brojlerbaromfit képesek eladásra
felhizlalni.
– Az árakat viszont – kesergett a társtulajdonos –, az olcsón behozott kínai,
brazil meg dán csirke alaposan letöri. Nekik, mivel arrafelé meleg van, szinte egy
fillért sem kell a helyiségek fűtésére költeni, mi azonban százezreket fizetünk a
fűtésre használt gázért, villanyáramért.
Ám ez csak az egyik magyarázat. A másikat azonban nem akarta elárulni. Aztán, mintha
már teljesen másról beszélgetnénk, elmondta: nem érti, miképp lehetséges, hogy
bejön, bejöhet az országba, egy pár héttel a szavatossági ideje lejárta előtt nagy
mennyiségben egy csirkeszállítmány, amelyet aztán átcsomagolnak és vígan
értékesítik...
– Hol, kik csomagolják át?
Elmosolyodik.
– A piacvédelem – tárja szét a karját – nem az én feladatom. Egy azonban
biztos: a szlovákiai piac sem az uniós csatlakozás előtt nem volt védett, és ma sem
az. No meg aztán, másutt támogatja az állam a termelőt, nálunk viszont nem.
Újból fordul a kocka, megint másról, ezúttal állítólag Hollandiából
kamionszámra érkező egynapos malacokról kezdünk beszélni. Majd ismét hazai vizekre
evezünk.
Társaságuk, tudom meg az igazgatótól, kacsaneveléssel is foglalkozik. Az azonban a
bökkenő, hogy mifelénk a rucát szinte képtelenség értékesíteni. Szlovákiában,
magyarázta a társtulajdonos, jelenleg egyetlen vízibaromfit feldolgozó vágóhíd
sincs. De még a „szomszédban“, Magyarországon, Győr környékén sem létezik
víziszárnyas vágására szakosodott cég. Szarvasra vagy Debrecenbe kellene az
állományukat szállítani...
Néhány esztendeje még 200 ezer naposkacsát el tudtak adni, az idén viszont mindössze
90 ezret sikerült értékesíteniük. Amellett ugyanis, hogy vágóhíd sincs, mivel a
legtöbb embernek egyre kevesebb a pénze, a vidékiek és a városiak egyaránt egyre
ritkábban vesznek maguknak luxusételeket: azaz többek között hízott kacsát.
Nagyot kordul a gyomrom a sok „tepsibevaló finomság“ hallatán. Javaslom:
beszéljünk megint másról! Mondjuk a gyümölcsészetről.
– A gyümölcsészet – jelenti ki a vezető ember – összesen 25 hektárt ölel fel:
a nagyobbik része, 15 hektár, az őszibarackos, a többi meg az almás.
A két részleg munkáját Nagy Imre irányítja.
Az őszibaracktermés az idén is aránylag jó volt: egy fa hozzávetőleg 25-30 kiló
gyümölcsöt adott. Tavaly két és fél millió volt a bevétel, az idén viszont, mivel
most a szomszédaik is bő termést szüretelhettek, csak másfél millió korona körül
járt.
– A barackot és az almát egyaránt helyben értékesítjük – árulta el – ,
hűtőházunk azért nincs, mert 25 hektár gyümölcsöshöz nem volna érdemes súlyos
milliót felemésztő épületet felhúzni, berendezni.
Essen szó az almáról is.
– Az alma értékesítése – jelentette ki Nagy Imre – évről évre egyre nehezebb.
Aránylag „jó pénzért“ csupán kisebb tételekben lehet eladni. Az egyik
dunaszerdahelyi cég ugyan a teljes termést felvásárolta volna, ám csak „léalma“
áron vette volna meg, tehát 2 korona 20 fillért adott volna kilójáért. Nevetséges,
nem?
Mustrálgatjuk, csodáljuk a termést. Egy-két „Éva-csábító“ vitaminbombát
letépünk a legközelebbi fáról. Tenyerünkben egyensúlyozzuk, méregetjük. Darabja,
állapítjuk meg, 25-30 deka lehet.
– Készleteinket szükségmegoldásként – mondja közben a részlegvezető –
kombájngarázsban, meg más zárt helyiségekben tároljuk. Egyébként háromfajta
almát termesztünk. A piros fajták legjavát 14 koronáért kínáljuk, a sárga
kilójáért pedig 12 koronát kérünk. A másodosztályút általában 10 koronáért
adjuk, az azonnali fogyasztásra való hullottat pedig 5 koronáért árusítjuk.
A 25-30 dekás mosolygós, igazán „uniós kirakatba való“ alma kilója
Királyréven, az őstermelőnél 14 korona, néhány kilométerrel arrébb, az eladónál
viszont már 20 koronába kerül.
– Az idén leginkább csak a barackfákat öntöztük – árulta el Nagy Imre –,
öntözhettük volna az almást is, ám mivel a barack jó áron eladható, az alma
azonban nehezen kel el, az öntözővíz pedig igen drága, csupán a barackost
„kínáltuk“ rendszeresen az életadó folyadékkal.
ooo
Az eléggé „szociális érzelmű“ cég jó fizetést biztosít 105 alkalmazottjának: a munkások átlagkeresete 12 ezer 600 korona körül mozog.
ZOLCZER LÁSZLÓ