„Sorsuk nálunk nagyobb hatalmak kezében van, de jellemünk a magunkéban!” –
ezt a Keresztury mondatot választotta Várhelyi György szobrászművész a
centenáriumra készített emlékérem feliratául, A tudós nemzettanító portréja a
szájszögletben bujkáló mosollyal az Eötvös Collegium épülete mellett látható.
Ha valaki azt kérdezi, mire van a legnagyobb szüksége az új évezred magyarjainak –
Széchenyi és Arany János akadémiáján, a magyar tudomány otthonában a Magyar
Örökség Díj átadó ünnepségén, – világosan megfogalmazhatjuk: bizony nem
anyagiakra, nem újabb „valóságshowkra”, s még csak politikai párviadalokra sem.
Meg kellene tanulnunk, hogy az embernek nem fa és szén kell, hanem meleg, nem hús és
kenyér, hanem táplálék, s hogy életünk több, mint a mindenkori ittlét. Egyre
ritkábbak a messzebbre látó magyarok, az értelmiség visszahúzódik, a minta az
üzleti elit lett, akik a média által elképzelt közjóért igyekeznek fáradozni. Ma
már az ország házában is... – mely még mindig nem lehetett a nemzet házává.
Lássuk be: a nemzetépítésben, sorsalakításban tudósaink, művészeink legnagyobbjai
sem jeleskednek, a jó szándékok ritkán válnak életvezetési mintává,
társadalomalakító erővé... Keresztury Dezső neve ma azért is válhatott a minőség
hívószavává.
Neve a tehetséggel, szorgalommal megszerzett tudás és a tiszta jellem
összetartozását jelképezi, az igazi emberi minőséget. Bizonyára akadt a
mögöttünk hagyott században költő, fordító, esszéista, irodalomtörténész,
bibliográfus, aki nagyobbat alkotott, pedagógus, aki félévszázad alatt több diákot
indított el a pályán, – de olyan egy sem volt, aki – mint Keresztury – együtt
látta volna el a pedagógia, a tanügyirányítás, a könyvtárügy, a kulturális
diplomácia, az akadémia, a hazai tudomány ügyét. Ismerte a Kalokagathia igazi
jelentését: fontosnak tartotta diákjai testi-szellemi fejlődését. A legmodernebb
pedagógia elveit alkalmazva őrizte a hagyományokat. „... bennünk külön világot
teremt / a történelem, az ész, a képzelet, / s holt milliókat őrző legenda / neveli
a szülemlő életet. / A veled, s benned forgó végtelenben / tudd hát ki vagy, s
beszélj emberi nyelven.”
Zalaegerszegen született, ahol ma már tér és szobor is őrzi az emlékét. Szellemi
hazái között a Nemesgulácsot is őrző magyar– német szakos tanár Bécsben és
Berlinben volt ösztöndíjas, majd a Humbold egyetemi lektora (1929), a berlini Magyar
Intézet könyvtárosa, a Pester Lloyd munkatársa. 1936-tól az Eötvös Collegium
tanára, 1945–1948 között igazgatója.
A háború után a koalíciós kormány vallás és közoktatásügyi minisztere. Talpra
állította a magyar iskolarendszert, de mert nem tudta elfogadni Révai és Rákosi
erőszakos iskolapolitikáját, 1947-ben lemondott. A magyar demokrácia válsága maga
alá temette az Eötvös Collegiumot, a „Szabadon szolgál a szellem!” álmát is.
Gazdag életpályájának első húsz esztendeje érzékelteti, mi mindent alkothatott
volna, ha ereje teljében 43 éves korában nem zárja ki az ostoba és szűkkeblű
politika a közéletből. Miniszterségéről, igazgatóságáról lemondva, az Akadémia,
majd a Széchenyi Könyvtár könyvtárosa. Félévszázad adatott neki ezután, hogy
értékmentő eligazítóként alkosson maradandót. Az irodalomban és a lelkekben.
Istenhite csakúgy, mint hazaszeretete szemérmes, nem hivalkodó, de rendíthetetlen
volt. Őrző, pásztori magatartása a nép megtartó erejéből, Nemesgulácson szerzett
tapasztalataiból, a Balaton gazdálkodási, kulturális hagyományaiból is
táplálkozott.
El lehet viselni egyénnek és közösségeknek is az erőszakos beavatkozásokat, csak
meg kell őrizni – Arany János (akinek kitűnő monográfusa volt) példáját idézve
– a végsőkig kitartó szolgálók erkölcsét: „... rakd téglára a téglát,
életedet beleépítheted porból rakott gúládba, s meggyőzöd Istenedet, hogy nem
éltél hiába.”
Élete utolsó évtizedében súlyos betegség által korlátozva, de szellemi
frissességét megőrizve párjának, Mara asszonynak köszönhetően a Dunántúli
hexameterek költője töretlen bizalommal kezdhette el a betakarítást: „becsüljük
meg főként a / mértéket, az arányt, / ember és világ egyensúlyát, / a gondolat, s
eszköz jó szerepét / mindnyájunk javára...” (Eszközök 1978) (...)
Az erényes élet mindig adott feladataiban él, a jelent fogadja el, azt mélyíti el,
változtatja át szabadsággá és békévé.
Egyik utolsó versében írta: (Igazat szólj 1995) „Ha mást súgna is az érdek, /
csak igazat szólj, / hallgass, ha bölcsebbnek véled, / csak igazat szólj, / ha
szívedben indulat éled, / csak igazat szólj, / ember vagy, bánd meg vétked, / s csak
igazat szólj!”
A jó – írta Pilinszky – mindenben otthonra talál, s a szenvedésben legkivált.
Keresztury Dezső lelki zsoldja a tisztesség jóérzése volt.
Szíjjártó István