Torokszorító élményben volt részük mindazoknak, akik részt vettek Komáromban a Kitelepítettek és Deportáltak 3. Országos Találkozóját megnyitó rendezvényen a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumában.
A meghívó a Magyar Kálvária 1945-1948 című történelmi kiállítás
megnyitójára szólt, és már az első pillanatokban szembesülhettünk nem is olyan
távoli múltunk döbbenetes történéseivel, a kitelepítések és deportálások
szörnyűségével, keserűségével.
A rendezvény kezdetén megrázó dokumentumfilm emlékeztetett a Beneš-rendeletek
következményeire, melyben a reszlovakizáció vagy kitelepítés rettenetes választási
lehetőségét és az átélteket maguk az elszenvedők idézték fel, még jó néhány
évtized távlatából is el-elcsukló hangon, a könnyeikkel küszködve.
Fülöp István, akit családjával együtt deportáltak Csehországba, arról beszélt, hogy az ottani gazdák úgy válogattak a szerencsétlen felvidéki családok között, akárcsak egy rabszolgavásáron. Bitter Ilona remegő hangon idézte fel, hogy két apró gyermekével és férjével terelték be a marhavagonba, és ha a mínusz tizenöt fokos hidegben pelenkáznia kellett a kisebb gyermeket, szinte gőzölgött a pelenka a hidegben. Panyák Margit soha nem felejti, hogy mielőtt deportálták őket, az édesapja, aki nem bízott benne, hogy valaha is viszontláthatja szülőfaluját, letérdelt, és megcsókolta a földet, így búcsúzva tőle. Tisztán emlékszik arra is, hogy Csehországban nem fogadták be őket, a legnehezebb, legrosszabb munkákra osztották be, és nagyon-nagyon szegényesen éltek.
De ugyanígy fájdalommal emlékeztek a Magyarországra áttelepítettek is. Szűcs
Béla és Vince Mihály gyermekként került át a határon túlra, és
visszaemlékezésük szerint az ottaniak nem nagyon akarták befogadni őket, sőt olykor
a gyűlölet megnyilvánulásait is érezniük kellett.
Megbocsátani lehet, de felejteni sosem szabad! – fogalmazott Karkó Zoltán, aki az
elhurcoltakat szállító robogó vonatból kiugorva szökött meg, és testet, lelket
próbáló menekülés után tért vissza szülőfalujába. Ez a mondat akár a
kiállítás mottója is lehetne, és mementóként állhat mindnyájunk előtt, hogy
hasonló igazságtalanságok soha többé ne történhessenek meg.
A döbbenetes képsorok, vallomások után nem volt könnyű helyzetben az első ünnepi szónok, Bugár Béla. Beszédét azzal kezdte, hogy a jogfosztottság, hontalanság, reszlovakizáció és lakosságcsere egyenként is pusztító lehet egy kisebbség számára, a magyar közösségnek viszont a háború után mindezt egyszerre kellett átélnie. Történelmi példákat említve rámutatott, Nagy Sándor hódításaitól Hitler árja-politikájáig jó néhány hasonló szörnyűség volt a történelemben, de azok háború idején történtek – a magyarsággal szemben elkövetett szörnyű igazságtalanság viszont békeidőben következett be, olyan időszakban, amelyet a mai szlovák politikusok a demokratizálódás éveiként tartanak számon. Az MKP elnöke hangsúlyozta, ezt a nehéz időszakot anyagi és erkölcsi vonzataival együtt le kell zárni, függetlenül attól, mi erről a szlovák politikusok véleménye. Az MKP-nak korábban vállalnia kellett, hogy a Beneš-dekrétumok kérdését nem nyitja meg, a 2002-es koalíciós szerződésben viszont ilyen kitétel már nem szerepel. A politika és a politikusok feladata elérni, hogy lezárja a múltat, és elérje, hogy soha többé ne történhessen hasonló.
„A kitelepítések történelméről, lefolyásáról minél szélesebb köröket kell tájékoztatni: arról, hogy hatszázezer magyar volt szenvedő alanya a kitelepítéseknek, végre tudomást kell, hogy szerezzen ország, világ közvéleménye, az Európai Unió közvéleménye, tájékoztatni kell a szlovákokat is“ – fogalmazott egy korábbi nyilatkozatában a tárlat fővédnöke, Fehér Miklós, Nyitra megye alispánja, akinek a nagyszülei hat gyermekükkel együtt ugyancsak átélték a csehországi deportálás borzalmait.
A kiállítás rendezője Fehér Csaba, a múzeum történésze, akinek döbbenetes összhatást sikerült elérnie: a tárlat anyaga nemcsak a látogató értelmére, gondolataira hat, érzéseiben is mély, maradandó nyomokat hagy. Egy pillanatra szinte átérzi mindazt a fájdalmat és keserűséget, ami 1945 után a felvidéki magyaroknak csak azért jutott osztályrészül, mert nem tagadták meg magyarságukat. A tárlat két alapszíne a fehér és a fekete, amivel az akkor élők reménytelenségét szerették volna hangsúlyozni a rendezők, annak a korszaknak a „reménytelen reménykedését“, amikor bűnösök büntettek ártatlanokat.
Hernádi Anna