Mindaz, amit 70. születésnapjára írok, csak azzal együtt teljes, amit tíz éve, a 60-ra írtam. S minthogy azt illetlenség lenne megismételni, mégha minden sora vállalható is, csak azt tehetem, hogy újra közlöm a régi szöveget, s azt kiegészítem a mostani mondandómmal. Mert sok minden történt jubilánsunkkal az elmúlt tíz esztendőben, mindenki tudja. Mások a hatvan és hetven közötti évtizedet csöndes nyugalomban (és unalomban) töltik, ő most vállalta magára a legtöbb terhet. Előbb az Írószövetség irigylése ugyancsak nem méltó elnökségét cipelte a vállán, amíg bírta, utána meg az Illyés Alapítvány elnökségét, ami, ezt ugye mindannyian elismerjük, semmivel sem kevésbé irigylésreméltó, mint volt az Írószövetség. S hogy mégis vállalnia kellett, s hogy mégis vállalta, mert ha nem vállalta volna, mi minden következménye lenne, lesz és lehetett volna, azt innen, a határon kívüli semleges megfigyelő pozíciójából próbálom megsaccolni. De előbb következzen a tíz esztendővel ezelőtt írt köszöntőm.
Hatvanesztendős lett hát a mai magyar irodalom és közélet mindenese, Pomogáts is.
S hogy csak így, keresztnév nélkül említem őt, többet jelent, mint puszta
véletlent. Még ötvenesztendős sem volt, amikor a neve már többet jelentett
önmagánál, jelképpé vált. Ő volt a Pomogáts. Lázár Ervin népszerű meséinek
egyikében egyenesen így szól: Jönnek a Pomogátsok. Az újabb magyar irodalomról
szóló könyvét pedig, a „Kis Pintér” analógiájára, „Kis Pomogátsnak”
becézik. Jó és rossz értelemben egyaránt. Mert mindaz, amit eddig mondottunk, a
Pomogáts-legenda egyik oldala. Az aktív, a pozitív oldal. De van ennek a nagy
népszerűségnek (melyiknek nincs?) negatív oldala is. Egyik kritikusa például éppen
az említett „Kis Pomogáts” miatt „leplezte le” szerzőnket, mondván, hogy
irodalomtörténetében olyan könyvről is szól, amely meg sem jelent (ha jól
emlékszem, Fejes egy tervezett regényéről volt szó, amely elcsúszott a kiadónál,
ám Pomogáts az aktuális igézetében készpénznek vette megjelenését).
Nos, tény, hogy sok, de legalábbis két Pomogáts van. Az egyik a közéleti ember,
ötvenhat elítéltje, az ötvenhatos akciók, bizottságok örökös szervezője s tagja
és a kisebbségi magyar irodalomnak (de nemcsak irodalomnak) aktív istápolója, az
Anyanyelvi Konferencia Lőrincze-utód elnöke, s a mások, a majd azt mondom l’art pour
l’art irodalomtudós, a transzilvanizmusról s a népi írókról szóló monográfiák
igényes szerzője, s persze, a nyugati magyar irodalom s az avantgárd törekvések
ismerője, támogatója, olykor velük vitába keveredő kritikusa.
E sorok írója, ma már, anynyi év után bevallható, annak idején, 1965 őszén a
Pomogáts Béla el nem foglalt helyére került, a Magyar Műhelyesek ajánlására,
Párizsba. Az irodalomtörténész Pomogáts ugyanis akkoriban került, az ötvenhat
utáni kálváriák elmúltával az Irodalomtudományi Intézetbe, s nem volt nagy kedve
újra az utcára kerülni még egy párizsi ösztöndíj kedvéért sem.
Én hát többszörös hálával tartozom neki, s nemcsak az ölembe hullott párizsi
ösztöndíj miatt, melyet nem mástól, a legendás Pierre Emmanueltől vehettem át, s
nemcsak azért, mert máig legtöbbször Pomogáts tisztelte meg könyveimet
„kritikáival”, hanem mindenekfölött a barátság okán. E sorok írója ugyanis az
évtizedek alatt számtalan „pesti” s nem pesti örökre szóló barátságot
kötött, melynek legtöbbje egy-két esztendő, olyik egy-két hónap után a semmibe
foszlott. A párizsiakon kívül egyedül a Pomogátsékkal kötött vérszerződés
bizonyult, ma már három évtized múltán nyilván elmondható, időtállónak.
Pomogátsékat mondtam, mert a barátságba mindkét család beleértendő, a feleségek
jó kapcsolata is, s a gyerekeké, macskáké, kutyáké. Pesten legszívesebben
Pomogátséknál szállunk meg, ők meg tudtommal, még ha hivatalosan jönnek is
Pozsonyba, azzal utasítják vissza a szállást, hogy ők legszívesebben a Hotel
Cselényiben szállnak meg. Mindezek, gondolom, noha privát dolgoknak tűnnek,
mélységesen jellemzők az immár hatvanesztendős Pomogáts Bélára. S minthogy e
röpke születésnapi köszöntő aligha vállalkozhat arra, hogy az immár
könyvtárnyira szaporodott életművet méltassa, csak egy gondolat a
Pomogáts-bírálók címére: Tény, hogy szerzőnk sokat ír, tisztségénél fogva
kötelességének érzi, hogy véleményt mondjon a kortárs magyar irodalom minél több
művéről. De ez már aligha véletlen, hogy kiről mit és mennyit ír. Sorsát kereső
irodalom című tanulmánykötetében például, a Laczkó Gézától Juhász Ferencig
ívelő tanulmányok között a legsúlyosabb Szentkuthy Miklós Orpheusáról szól (Egy
szemlélet katalógusa). S e tanulmányt nem mostanában írta, midőn már mindenki
Szentkuthy zsenialitását szajkózza, hanem a hetvenes évek elején, a Magyar Műhely
Szentkuthy-számában. Máig nem olvastam a Szent Orpheus Breviáriumáról alaposabb,
lényeglátóbb írást, mint a Pomogátsét. Pedig hát e kötetben, az Elvek és Utak
egyik legszebb gyűjteményében olyan szerzők között emeli csúcsra a Prae s az
Orpheus máig problematikus szerzőjét, mint Déry és Illyés, Ottlik és Örkény, Nagy
László és Nemes Nagy Ágnes.
Csak sajnálhatjuk, hogy az utóbbi években a közéleti szerep egyre inkább elvonja
szerzőnket az irodalomtól. E sorok írójának, ellentétben a Pomogáts-kritikusokkal,
ugyanis szilárd meggyőződése, hogy az annyifelé szakadt magyar irodalomnak (s nemcsak
az országhatáron túlinak, hanem a különböző – népi és urbánus, avantgárd és
hagyományos, zsidó és nem zsidó – szekértáborokra szakadt irodalomnak is)
manapság egyetlen elfogulatlan, minden fél számára elfogadható objektív ismerője,
szintézisük írására alkalmas szerzője van: Pomogáts Béla. Megírta már, Béládi
és Rónay mellett, a nyugati magyar irodalom egy részét, megírta a transzilvanizmust s
az erdélyi magyar irodalom jelen idejét, számtalan esszéje van a vajdasági, a
kárpátaljai s a felvidéki magyar irodalomról, a már említett „anyaországiról”
nem is szólva, kinek van hát nagyobb esélye a szintézis megírására, mint neki? Ha
mindez újabb hat évtizedébe kerül is, meg kell írnia!
(1994)
I. Az Írószövetség. A már tíz éve is szétesés előtt álló Szövetség
bizonyosan Pomogáts elnökségének köszönheti, hogy átvészelte e tíz évet, ahogy
az is valószínű, hogy a Pomogáts hiánya okozza, hogy végül is most (vagy egy év
múlva) esik mégis szét az egész, lásd a legaktuálisabb helyzetet. S hogy ez miért
van így? Épp akkoriban, tíz-egy-néhány éve kérdezte tőlem, nyilván, mint
jubilánsunk barátjától, Duray Miklós, hogy mondd, miért van az, hogy Pomogáts
mindenkinek megfelel, hogy ő senkivel sem veszik össze. A kérdés, gondolom, nem
véletlen szólt nekem, aki bizony épp ellenkezőleg, mindenkivel összeveszek, ahogy a
kérdező Duray Miklós is. Maga Béla jelentette ki, hogy tán ő az egyetlen, akivel
még nem sikerült összevesznem, s ez bizony nem az én érdemem, hanem az övé. Ahogy
az is, hogy a Magyar Írószövetség több, mint ezer tagja közül máig alighanem ő az
egyetlen, akiben a legtöbben kiegyeznének, mint elnökben.
II. Annak pedig mindannyian szem- és fültanúi voltunk, milyen mozgalmak indultak meg az
egész Kárpát-medencében, hogy rávegyék jubilánsunkat: vállalja el az Illyés
Alapítvány elnökségét. Mert az egyetlen esélyt benne látták, mind Erdélyben, mind
itt, a Felvidéken, s a Vajdaságban éppúgy, mint Kárpátalján. Az már persze, mint
köztudott, nem Pomogátson múlott, hogy mégis úgy fest az egész Illyés Alapítvány,
ahogy fest, s bizonyos, hogy ha valaki helyre tudja billenteni a fölborulással
fenyegető szekeret, az Pomogáts lesz. S ez a válaszom Duray több, mint tíz éve
föltett kérdésére is. Pomogáts Béla legnagyobb érdeme éppen az, hogy nem
fölborítja a megrakott vagy akár üres szekeret, hanem egyensúlyban tartja, rosszabb
esetben segít azt helyrebillenteni. S ha ez így van, akkor ebből nemcsak én
okulhatnék, hanem a kérdező (Viktor, a Felvidék...) s valamennyi kérdező is
okulhatna. Azért térek ki e látszólag másodlagos kérdésre, mert ezt a
Pomogáts-jelenséget sok minden másra is kiterjeszthetnénk. Hogy csak az irodalom (az
irodalomtörténet) terén maradjunk: Pomogáts Béla, mint kritikus, irodalomtudós és
-történész is „mindenkinek megfelel”. Ő ugyanolyan elfogulatlan értékelője (és
megbecsülője) a népi íróknak (lásd A tárgyias költészettől a mitologizmusig. A
népi líra irányzatai a két világháború között című monográfiáját), mint a
modern költészetnek (lásd legújabb két kötetét, a Juhász Ferencről szóló
Költői univerzumot és A költészet Szigettengere című gyűjteményt), az erdélyi
hagyományos irodalomnak a transzilvanizmustól Szilágyi Domokosig, mint a
legradikálisabb kísérletező irodalomnak Kassáktól, Szentkuthytól a Magyar
Műhelyesekig (lásd a Változatok az avantgárdra című tanulmánygyűjteményét).
Arra most itt ki sem térek, hogy mennyiség szempontjából mit produkált éppen a
fordulat óta eltelt tizenöt esztendőben (noha bizonyos, hogy ott van e produkció
hátterében az elmúlt fél évszázad fölgyülemlett nyersanyaga is). Itt még csak
annyit, hogy, mint köztudott, nincs ma az egyetemes magyar irodalomnak (s nyilván soha
sem is volt) még egy olyan ismerője, mint Pomogáts Béla. Azon túl, hogy szinte minden
jelentős könyvéről írt a mai magyarországi literatúrának, egyaránt mélyen ismeri
az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági és a nyugati magyar irodalmakat is.
Legtöbbjükről legalább két-három könyvet írt, az erdélyiről talán egy tucatnál
is többet. S személyesen is ismer mindenkit természetesen Szabófalvától San
Franciscóig. Itt nálunk, a Felvidéken, ahol ugyancsak gyakori vendég volt régebben
is, a Husák-rendszer komor éveiben, s újabban is, már mint az egyetemes magyarság
utazó nagykövete, egyszóval nálunk, baráti (borozó) társaságban föl is merült a
gondolat, hogy ha egyszer megérne az idő az egyetemes magyarság szellemi
köztársaságára, akkor annak elnöke ki más is lehetne, mint jubilánsunk, Pomogáts
Béla.
Cselényi László