Fónod Zoltán a nyár elején vette át a Posonium Irodalmi és Művészeti Díj Életmű-díját irodalomtörténészi, irodalomszervezői munkája megbecsüléseképpen. Vajon van-e még jövője a szlovákiai magyar irodalomtörténet-írásnak, hiszen változott a világ, változott az irodalom, az olvasóközönség. A fiatal irodalmárok már egy „új” világban, más társadalmi, kulturális közegben keresik, tapogatják le a tájékozódási pontokat, más „témákat” keresnek. Vajon hogyan látja mindezt a tapasztalt szerkesztő, irodalomtörténész?
– Részben igaz, hogy nálunk az irodalomtörténet-írás nem „menő” foglalatosság mostanában. Magyarázható ez azzal is, hogy Turczel tanár úr már megtette a magáét, munkái nagy részét kiadta, bár most is állandóan dolgozik, ha nem is irodalomtörténeten. Szeberényi Zoltán portrésorozat formájában megjelentette kétkötetes irodalomtörténetét, ami egy jelentős tett és ezzel a maga részéről vélhetően befejezettnek tekinti az irodalomtörténet-írást. Ami a fiatalokat illeti, szomorú vagyok, mert úgy érzem, nem értékelik és nem foglalkoznak kellőképpen a kisebbségi, a szlovákiai magyar irodalommal, függetlenül attól, hogy Szlovákiában nőttek fel, felvidékiek ők maguk is. A hetvenes években Tóth László, Zalabai Zsigmond nemzedéke is elsősorban saját magára összpontosított, de soha nem kérdőjelezte meg a kisebbségi magyar irodalom létét és helyzetét. Ez az, amit én nagyon nehezen tudok megérteni, hogy a feltörekvő igen tehetséges új nemzedék lassan mozdul ebben az irányban. Pedig sokan vannak, akik kritikusként, leendő irodalomtörténészként valóban hasznos, értékes munkákat tudnának megalkotni ebben a témakörben is. Nem arról van szó, hogy nem foglalkoznak a szlovákiai magyar irodalommal, hanem arról, hogy jobbára mással foglalkoznak, márpedig minden nemzedéknek mérlegre kellene tennie azt, amit az elődök alkottak. A kisebbségi magyar irodalmat nem lehet „leírni”, nem lehet folklórnak sem tekinteni, helyrajzi vagy néprajzi „tünetnek” és hasonlónak. Az én meggyőződésem szerint a kisebbségi magyar irodalom autonóm irodalomként volt kénytelen szerveződni és ezt a jellegét máig megőrizte, függetlenül attól, hogy soha nem mondott le – és a szlovákiai magyar irodalom sem mondott le – az egyetemes magyar irodalomhoz való tartozásról, tehát egyértelműen a magyar irodalom része vagyunk, ám mint szuverén, autonóm irodalom, amelynek nyilvánvalóan megvan a maga öntörvényűsége.
Fónod Zoltán, az Irodalmi Szemle főszerkesztője hogyan látja, a mai időkben egy ilyen, az irodalomnak nem nagyon kedvező közegben egy irodalmi folyóiratot szerkeszteni mekkora erőfeszítést jelent és milyen esélyei vannak ma a szlovákiai magyar irodalomnak ahhoz, hogy egyáltalán eljusson az olvasókhoz?
– Nagyon örülök, hogy az Irodalmi Szemlét szervezhetem, szerkeszthetem. Életemben sok mindent csináltam, de talán az irodalomszervező tevékenységet szerettem a legjobban. Annak idején, 1960-ban, amikor az Új Szó-hoz kerültem, tulajdonképpen „ebzárlat” alatt volt az irodalom egyharmad része. Odakerülésemkor nem voltam hajlandó addig elvállalni a kulturális rovat vezetői funkcióját, amíg a főszerkesztőnk föl nem oldotta a zárlatot. A hetvenes években a Madách Könyvkiadóhoz kerültem, kényszerből, tekintettel arra, hogy a korábbi igazgatót „kikáderezték” és én voltam az, aki tulajdonképpen mentsvára lehettem a Madáchnak, ha szabad ezt így mondani. Ez alatt az idő alatt megtettem mindent azért, hogy a Madách állománya megmaradhasson, hogy senkit se lehessen „kikáderezni” és ezenkívül az arra méltó irodalmi művek is megjelenhessenek. Visszatekintve azokra az évekre örülök annak, hogy a nyomás ellenére Janics Kálmán könyvén kívül minden művet megjelentettünk és nagy ellentmondása a konszolidáció éveinek, hogy a szlovákiai magyar irodalom nagyot lépett előre. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem „figyeltek” bennünket a szlovák „szervek”. Nagyonis figyeltek ránk, hiszen havonta jelentették fel a kiadót... Azonban a Madách Kiadó szerkesztőiben és bennem is megvolt a bátorság, hogy a munkatársakért és a kiadói tervben szereplő művekért vállaljuk, vállaljam a felelősséget és az ott töltött évekért, úgy gondolom, hogy nem kell röstellkednem. Ami az Irodalmi Szemlével kapcsolatos kérdést illeti, meglehetősen nehéz az irodalmi folyóiratok helyzete mindenütt, itt, meg Magyarországon is, és ebben a globalizált világban általában. Az Irodalmi Szemle szerkesztésekor arra törekszem, hogy minden föllelhető értéket begyűjtsek, amennyiben ez lehetséges, hogy ne ”magazint” jelentessünk meg, hanem jó színvonalú műveket adjunk közre a lapban. Igyekszem, hogy különböző műfajok jelenjenek meg, tehát legyen az szépirodalmi, irodalomtörténeti, történelmi vagy néprajzi, esetleg nyelvtudományi jellegű írás, ha jó színvonalú, kapjon helyet a folyóiratban. Örülök annak, hogy meglehetősen széles körű a munkatársi gárda és bár a példányszám lényegesen magasabb is lehetne, a jelenlegi négyszáz–ötszáz példány azért mégiscsak komolyabb olvasókat, irodalomkedvelőket sejtet. Tudjuk, irodalmi folyóiratot nem mindenki olvas, de lehet, hogy a Szemlét többen is vásárolnák vagy megrendelnék, de az elszegényedés manapság olyan méretű, hogy először a könyvről mondanak le az emberek, aztán a folyóiratok és az újságok vásárlásáról.
Mi jöhet ezután, milyen munkán dolgozik az irodalomtörténész?
– Az elmúlt évben megjelent a Számvetés című kötetem, amely tulajdonképpen a fölvezető része annak a készülő irodalomtörténetnek, amelybe már belefogtam. Most kellene a személyekről szóló részt írnom, de sajnos meglehetősen kevés az időm és hovatovább az energiám is. Mire a szerkesztőségből hazaérkezem, délután három, négy óra van és bevallom, késő délután már nemigen akaródzik az embernek dolgozni. Tőzsérrel kezdtem a személyi rész írását és remélem, hogy ha a gondviselés is úgy akarja, meg a kegyelmi időm is tart még, akkor másfél, két év alatt fedél alá tudom hozni az Üzenetnek a „testvérpárját”, a 45 utáni irodalomról szóló kötetemet. Ez volna az álmom, ez volna a vágyam, de hogy aztán mire futja még, az a jövő zenéje.
–lé–