Szlovákiában a lakosság – s feltehetőleg az adófizetők – 10%-a magyar. Mennyire jelenik meg ez az arány a kultúra állami támogatásában?
– A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának támogatási rendszere idén 470 millió 513 ezer koronával rendelkezett. Ebből a 11 Szlovákiában elismert kisebbség kultúrájának támogatására 80 milliót különítettek el, melyből a magyar kisebbség kultúrájának támogatására kb. 44 millió koronát fordíthattunk. Ez a teljes összeg 9,4 %-át alkotja. Vagyis matematikailag – látszólag – rendben vannak az arányok. Mégis úgy gondolom, teljesen más szerkezetű támogatási rendszerre lenne szükség.
Miért?
– Mert egy kisebbség kultúrájának fennmaradásához – és itt még nem a virágzásról beszélek – lényegesen nagyobb erőfeszítés szükséges, mint amit egy számtanképletből ki lehet olvasni. Ezt az erőfeszítést pedig csak a népcsoport arányánál nagyobb anyagi támogatással lehet kompenzálni – ahogy Európa számos országában meg is teszik.
Komoly anyagi nehézségekkel küszködik a kassai magyar színház, noha Szlovákia aláírta a Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, melynek 12. pontjában egyebek mellett azt vállalta, hogy bátorítja „a regionális vagy kisebbségi nyelveken történő önkifejezést, valamint az ilyen kezdeményezéseket, és elősegítik az ezeken a nyelveken készült műalkotások megismerésének különböző módjait”.
– Éppen erről beszéltem. Első látásra a képlet nem bonyolult. A kassai Thália Színház önálló jogi személy, melynek alapítója a Kassa Megyei Önkormányzat. A törvények szerint az alapító feladata, hogy célirányosan támogassa az általa létrehozott színházakat és biztosítsa azok működését. Ennek ellenére a minisztérium idei támogatási rendszeréből 580 000 korona támogatásban részesítettük a nevezett színházat, melynek mérvadó részét tájolásra kapta. Ezzel tehát teljesült a Regionális nyelvek chartájában előírt támogatás, melyet ily módon az állam nyújtott a Tháliának. Csakhogy – és itt visszatérnék az eredeti problémához – a pénz mindennek ellenére nem elég. Hiszen a tájolás a Tháliát olyan feladat elé állítja, amilyennel Szlovákia többi színházának nem kell – legalábbis nem ilyen elképesztő mértékben – küszködnie. Ha az öszszes szlovákiai színház előadásainak kétharmadát tájolás tenné ki, akkor lehetne reálisan összehasonlítani az anyagi támogatás arányait. Nincs még egy színház az országban, mely földrajzilag ekkora terület kulturális igényeit igyekezne ellátni, mint a Thália.
Vagyis a szlovákiai magyarság földrajzi elhelyezkedése további színházak alapítását indokolná.
– Ez valóban aktuális kérdés. Több kitűnő amatőr társulat működik, és Dunaszerdahelyen is napirenden van a Szevasz Színház „kőszínházzá” alakítása. Elsősorban egy befogadó kamaraszínházra volna szükség az ország nyugati részén. Pozsonyban, az Ifjú Szivek székházában szeretnénk kialakítani egy kamarastúdiót – otthont biztosítva ezáltal a fellépni kívánó amatőr csoportoknak, a hazai és külföldi előadóknak.
Az Ifjú Szivekről az utóbbi időben gyakran hallani a budapesti Táncművészeti Főiskola kihelyezett tagozatának beindítása kapcsán.
– A tagozat beindítása hosszú, szívós munka eredménye, amelyben oroszlánrészt vállalt az Ifjú Szivek vezetése. Különösen Hégli Dusán, aki felismerte, hogy a néptánc több mint művészet, mint mozgáskultúra: a néptánc összetartó erő, szinergikus tényező. Egy néptánctanár, bárhol éljen is, csoportot szervez, és sok-sok gyermeket, fiatalt „megfertőz” a hagyományok, a kultúra szeretetével, tiszteletével, s kötődést alakít ki bennük identitásuk iránt. Mindemellett az sem mellékes, hogy a nevezett intézmény európai szintű diplomát ad majd diákjai kezébe.
Szlovákiában a közszolgálati televízió csak minimális mennyiségben sugároz magyar nyelvű programokat. A Szlovákiában fogható magyarországi adók pedig elsősorban nem a felvidéki magyarok életével foglalkoznak. Ön szerint mi a megoldás?
– A szlovák közszolgálati televízió magyar nyelvű műsoridejének bővítése indokolt volna. Köztudott azonban, hogy életünket még mindig keseríti a xenofób államnyelvtörvény, amely csak úgy teszi lehetővé a kisebbségi nyelvű műsorok sugárzását, ha a szöveg szlovák nyelvű feliratokban is olvasható a képernyőn. Ez egyrészt jelentős többletköltséget ró a műsorok készítőire, másrészt lehetetlenné teszi az élő műsorok sugárzását. Ezeket a hiányosságokat szerettük volna orvosolni a nyelvtörvény módosításával, ám az általunk indítványozott változtatás annyira bújtatottan sikerült, hogy – paradox módon – még néhány MKP-s képviselő is a módosítás ellen szavazott. A nyelvtörvény módosítása nézetem szerint csak idő kérdése, hiszen ma – uniós tagállamként – már nem lehet ilyen diszkriminatív normákkal gátolni a kisebbségek nyelvi jogainak gyakorlását.
Milyen állapotban van a szlovákiai magyar irodalom? Mennyi támogatás jut könyvkiadásra?
– A szlovákiai magyar nyelvű könyvkiadás az idén 11 millió korona
támogatásban részesült. Nagyjából ugyanennyi jutott lapkiadásra is, további 22
millió koronát pedig az élő kultúra támogatására fordíthattunk. A kiadók ennek
az összegnek természetesen többszörösét igénylik, s gyakran kényszerülnek
magyarországi támogatásokért is folyamodni.
Köztudott, hogy e téren is működőképesebb, „többrétegűbb” támogatási
rendszerre volna szükség. Megoldatlan például az írói vagy alkotói ösztöndíjak
kérdése – ilyen jellegű támogatást jelenleg egyáltalán nem tudunk nyújtani! –,
s az sem titok, hogy a felvidéki könyv- és lapterjesztés is sokkal komolyabb
támogatást igényelne.
Milyen kultúrpolitikai szemléletváltás segítené elő a kisebbségi identitás megőrzését?
– Valójában nem a szemlélettel van gond, hanem azzal a skizofrén hozzáállással, mely szerint az állam ugyan deklarálja több kultúra együttélését, a gyakorlatban ennek ellentmondó lépéseket tesz. Ideje volna végre megértetni az emberekkel, hogy nem az az európai szemlélet, amikor a komáromi ember Zsolnán szlovák nyelven kér útbaigazítást, hanem az, ha a zsolnai teszi meg ugyanezt Komáromban magyar nyelven. Elengedhetetlen egy objektívabb történelemszemlélet az alap- és középiskolai tankönyvekben, az egyetemi jegyzetek tartalmi átértékeléséről nem is beszélve. Egyébként érzésem szerint az idő is jó gyógyír, hiszen a fiatalabb generációk többé-kevésbé már mentesek azoktól a görcsöktől, melyek szüleikben máig élnek.
Mire van lehetősége ebben a helyzetben egy minisztériumi főosztályvezetőnek?
– Annál kevesebbre, mint amit a helyzet megkívánna, annál viszont többre, mintha
teljes tehetetlenségre lenne kárhoztatva. Kevesen vagyunk az osztályon ahhoz, hogy
igazán működőképes és hatékony kisebbségi kultúrpolitikát tudjunk
megvalósítani. Az alacsony létszámból fakadóan az alapvető államigazgatási
feladatokon és a napi ügyintézésen túl nem igazán marad másra energia. A
kulturális tárca egyébként is a legkisebb minisztérium: minket már oly mértékben
„racionalizáltak”, hogy már-már működőképességünk határán vagyunk.
Bár jó, hogy van egy főosztályunk, a nagyobb kaliberű döntéseket azonban a
miniszter és a vezetőség – az összes főosztályvezetőből, miniszteri
tanácsadóból és a miniszterből álló testület – hozza meg, itt pedig eléggé
nehéz elfogadtatni a kisebbségi témájú javaslatokat.
Elég megnézni, mi történt a kisebbségi kultúrák támogatási rendszerének
kidolgozásakor. Főosztályunk hiába továbbította még a döntések meghozatalának
napján a gazdasági főosztályra az egyes szakbizottságok döntéseit, ezek a
jegyzőkönyvek ott hónapokig álltak. Hiába álltunk készen a támogatási
szerződések elkészítésére, ha a szerződés mintáját csaknem egy hónapos
késéssel kaptuk meg. És hiába az itt dolgozók erőfeszítése és kifizetetlen
túlórái, ha az említett főosztály egyik kolléganőjének betegsége miatt már
három hete nem tudtuk kiküldeni a szerződéseket a pályázóknak. Nálunk már július
elejére mind elkészült. Ezt a helyzetet elsősorban az új pályázati rendszer nem
megfelelő előkészítése, több komoly szervezési hiba, továbbá a közvetlenül nem
érintett munkatársak részéről megnyilvánuló érdektelenség okozta. Az ilyen esetek
elkerülése végett is nagyon fontos volna, hogy a kisebbségek finanszírozásával
kapcsolatos törvény alapján önálló kisebbségi hivatal alakulhasson.
Kaszás Péter