Emlékeim: immár öt esztendeje is elmúlt, amikor Czine Mihálytól e helyt búcsút vettünk. Az ég szaggatott, s a bánattól meg-megakadó filmkockáin élesen megmaradt az a téli nap is hajlott a poézisre, mert új havat küldött a piramisként hozzá magasodó koszorúkra.
Arany János Toldi estéjének zárósorai csakugyan beteljesedtek, s visszhangoztak bennünk. Csak éppen itt akkor a leghűségesebb szolgálattevő szállt a sírba. Ezrek ballagtak hazafelé bánattal a szívükben, mentek a süppedő, friss hóban, siratták a magyar irodalom legendás őrzőjét, pártfogóját. Sirattuk árvaságunkat. Sirattam én is, akkor írtam ezt a verset:
Reménység jegenyéje
Czine Mihálynak odaátra
Legendák dús legénye
reménység jegenyéje
bánatunk lobogója
fölszáll a tetejébe
holnapra virradóra
gyöngyösen hull sírodra
tenger könny – zöld hajója
templomi csöndességben
fölúszik föl az Égbe
havat küld reánk onnan
mintha gézt
Te már ott vagy
befödöd sebeinket
daloljunk bíztatsz minket
ahogyan asztalodnál
a félország sírodnál
énekel s éltet téged
meséli mondja léted
szemöldököd hogy táncolt
magához odaláncolt
ismerték közel s távol
hangod dallamát bárhol
törtél de nem hajoltál
érettünk szólt a zsoltár
szólt zengett messzehangzón
csikordult fellegajtón
szállt alá gyászfehérnek
országos hóesésben
ahogyan most ez ének
üzen a mindenségnek
kizöldül áprilisra
emléked sírod nyitja
legendák dús legénye
reménység jegenyéje
Szokás kicsit rezignáltan azt mondani, hogy a síremlék-avatás afféle második
temetés. De mi most nem temetni, hanem éltetni akarunk Téged, Mihály! Arkangyalos
szép neved napján meg különösen, itt, a Szervátiusz Tibor alkotta, márvánnyal
megjelölt nyughelyeden, mely mögül kívánnánk, hogy előlépő; óhajtanánk a
csodát, Te szólj helyettünk, s énekeld – mint annyiszor – a kőbe vésett
zsoltárt!
Éltetni akarunk tehát, és emléked idézni szóval és énekkel, s talán
nyugtalanítani is magunkat, jobbik részünket, a megfogyatkozott hűségesek
karéjában. Annak a férfiúnak emlékét akarjuk idézni, akinek hangját, hibátlan
mondatainak muzsikáját még a fülünkben halljuk, s látjuk szálfatermetét, magasra
vetetten kissé félrehajtott fejét, és mindjárt vállunkon érezzük ölelő karját
is. S kinek szeméből – ahogy Németh László lejegyezte – mindig ömlött a fény
és a szeretet. Ezen érvényes mondatban benne van Isten azon ritka küldetésben járó
teremtményének hologramos „útlevélképe”, akit Czine Mihályként, baráti körben
Miskaként, vagy Czine tanár úrként ismertünk. De ismerték s szívükbe zárták
mindenütt, ahol csak megfordult a világban, és osztotta a reménység igéit. Mert
minden időben és helyzetben hitvallásként pendült a lelke, szólván és tanítván
Adyval az örök memoritert: “A magyarság szükség és érték az emberiség és az
emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”
Ugye, nem felejthető, nem lesz felejthető ez a mondat, barátaim? Vancouvertől
Zágonig, Lendvától Beregszászig, Pozsonytól Újvidékig, és itt a lezsugorított
hazában Nagykanizsától Nyíregyházáig. S el a szatmári-beregi végekig történt
szakadatlanul a csoda, ahogy pompás vonulásait véghezvitte egyszál magában, vagy
máskor meg kedves íróit vezényelve hálás közönsége elé. Kis kultúrházak,
iskolák, könyvtárak s magas grádicsú katedrák, egyetemi előadótermek, ódon, sokat
látott templomfalak s bizony ilyen temetőkertek őrzik lényét s téveszthetetlen
hangját.
Amikor összeszorul a szívünk, és alant a porban vánszorog a lelkünk, akkor
gondoljunk erre a Czine Mihályos fényességgel kimondott Ady-biztatásra, melyet ő
sohasem mulasztott el zászlóként meglobogtatni. Meg persze másokét sem: Illyéstől
Sütő Andrásig, Tamási Árontól Nagy Lászlóig, Fábry Zoltántól Dobos Lászlóig
és lehetne tovább folyatni az ő választott névsorát, azokét az érdemesekét, akik
a szellemi hazát a csillagok között, a magasban építették, s akiknek műveiben
bizodalma volt eleitől fogva... ezért szavukat, különös, csak a rá jellemző
hangsúlyokkal sugározta tovább hallgatóságának.
Barátaim, azóta is, hányszor, de hányszor kellett volna ez a hitünket, bizodalmunkat
erősítő lobogás! A szellemi tökmagjankók idejében a muszáj-Herkulesek
szembeszegülő kiállása, netán győzelme...! Megint nem feledhetjük Németh
Lászlót, aki már a hatvanas években a fiatal irodalomtörténészben, a nagy hatású,
méltán népszerű egyetemi oktatóban, s a fáradhatatlan „prédikátor–utódban”
meglátta a hűséget és a szolgálatot. Azaz a pályán a leglényegesebbet, amit a
szatmári juhászivadék – alkut nem ismerve – a mélyből a legmagasabbra emelt: az
őrzés bátorságát az egyetemes magyar irodalom szélfútta mezein. Ezért lett ő a
határainkon túli magyar irodalomnak is legkorábban hiteles szószólója, hírelője;
ezért vállalta ütközeteit, s viselte a letiltásokat. Minden kitüntetésnél,
díjnál érvényesebben Németh László így írt róla: „a magyar irodalom
leváltásra, elfeledésre ítélt irányzatának védője.” S itt már Czine Mihály
kortársaira, a korán elmentekre is gondolnunk kell, mondhatnánk a fényes nagy
névsort, akiket ő siratott el, akik itt nyugszanak e temetőben is körülöttünk. Mert
a leváltás és elfeledés művelete Czine Mihály halála után ugyancsak meggyorsult,
közben átléptük az ezredév küszöbét. De ő már nem jött velünk. Élete utolsó
esztendeiben nemcsak betegsége miatt volt rosszkedvű és békétlen e rámért földi
purgatóriumban, hanem azért is, mert pontosan és közelről látta azt a szellemi
züllést, eljelentéktelenedést, amely irodalmi eszményképeitől, Adytól,
Móricztól, Tamási Árontól, Németh Lászlótól, Ilylyés Gyulától vagy éppen a
legtündöklőbb tehetségű kortársától, Nagy Lászlótól csillagtávolban óhajtotta
korszerűnek és értéknek láttatni (és rögvest kanonizálni is) a hozott anyagból
lebontott, mindenféle idegen divatfuvallatokból fölénynyé pumpált talmiságot.
De erre nem vesztegetünk több szót, Mihály! Szólj rám, ha igen betévedtem volna az
erdőbe, holott síremléked előtt állnék. Tudom, ez már nem a búcsúbeszéd és nem
is a vádbeszéd ideje, de el kell mondjam: a Te irodalomtörténeted, amelyhez magadat
adtad, eleven hangzó remekműként is, áll az időben. S állsz te is, előttünk,
kilépve a márvány mögül, romolhatatlan arccal, örök fiatalon; állsz a megtartók,
az őrzők fényes szavú őrzőjeként ama trázsán, az Ady-emlegette
csillagszóró-éjszakában. És majd a legnagyobb csillag fényénél is mutatkozol
nekünk, hogy sírodhoz mindig eltaláljunk.
Nagy Gáspár
(Elhangzott Czine Mihály
síremlékének avatásakor)