Az idei, immár XXX. Honismereti Kerékpártúra (HKT), mely a Vág, Duna, Garam és
Ipoly mentét járta be, Ipolyságon ért véget. A túrázók nagyobbik fele
Magyarországról érkezett. A záróünnepség egy esős délutánon, Ipolyság
főterén, a Villa Romaine Szállóban volt.
Elsőként Dinnyés József daltulajdonossal futottam össze. Később együtt énekeltük
a régi dalokat. Eldaloltuk például ismét Juhász Gyula Himnusz-töredékét („Emeld
fel fejedet büszke nép...) is, mely a túrák himnusza lett.
Szabó András „őstúrázó“ előadóművésszel szintén örömmel üdvözöltük egymást. Néhány egykori szervező azonban hiányzott. Hiányoltam Puntigán Józsefet, Mihályi Molnár Lászlót, Simén Andrást, Böszörményi Istvánt, de a Nagyváradon tanárkodó Hodgyai Mátyást is, aki jóval a rendszerváltás után csatlakozott hozzánk és éveken át hűségesen velünk tartott. (Parolázások közben apámra, Balassa Géza régészre gondoltam, aki 1977-ben Kalondán Gömör vármegye múltjáról és az általa létesített sztregovai Madách-múzeumról élete egyetlen magyar nyelvű előadását tartotta, majd beszéde után magyar őstörténettel foglalkozó szamizdatot osztogatott.)
Az összegyűltek legalább felét régi ismerősként köszönthettem. S emlékeztem. Hirtelen világosan látom a napot, amikor Ködmön az első túra alkalmával egy gépkocsiból kiszállva, krémmel fehérre „mázolt“ felsőtesttel, feje fölött esernyőt tartva az úttest közepén forgalmat irányító rendőrhöz megy, s megkérdi, merre kell úticélunk felé mennünk. (Ködmön a vállán cipelt műtrágyás zsáktól allergiát kapott, s nem mehetett napra.) Lenyűgöző látvány volt, egy-két percre leállt a forgalom.
Olivért először csak a hangja alapján ismertem fel. Egykor a rendezvények
fenegyerekének számított. Hosszú, göndör haja volt, ma meg már őszül, s
csendesen, megfontoltan beszél. Másoktól tudtam meg, hogy az élet komoly próbák elé
állította, de a „volt fenegyerek“ nem hátrált meg.
Külön érdemes szólni az erdélyiekről is. Az erdélyiek ugyanis, épp sikeres
példánkon felbuzdulva, a nyolcvanas évek elején szintén szerveztek
kerékpártúrákat. Három-négy túra után azonban a rendőrség, a Securitate
feloszlatta a magyarországi kerekezőkkel együtt csángó vidékre merészkedők
csoportját. Az egyik túravezető, ha jól tudom, később öngyilkos lett. Hogy a
többiekkel mi történt, nem tudom...
No, de térjünk vissza a jelenhez. Ipolyságon találkoztam az egykori
„Kádár-különítmény“, a Műszaki Brigád néhány tagjával is. Ez az 5-6 fős
csoport mindig a sor végén haladt, hogy a műszaki hibákkal küszködő lemaradókon
segít(hes)sen. Egyikük egyszer, még a rendszerváltás előtt, magával hozta Kádár
János összegyűjtött írásait és a pihenők során az irományokból
„mélyenszántó“ gondolatokat olvasott fel. A rendszerváltás után, mivel megszűnt
az ügy pikantériája, a felolvasások elmaradtak.
A rendszerváltás óta egyébként már nem kell attól tartanunk, hogy besúgók is kerekeznek velünk. Igaz, nem mindegyik besúgó volt vad, elvhű besúgó. Néhányukban volt annyi tisztesség, hogy időnként „elfelejtették“ elrejteni igazolványukat, miáltal mindannyiunkat figyelmeztettek: vigyázzatok! Mi a spiclikkel nemigen törődtünk. Bármiről szabadon és nyíltan beszéltünk. Emlékszem, egyszer Mihályi Molnár László túravezetőt a tábortűznél kényes helyzetbe hozta néhány fiatal, mert kijelentették, hogy ha a sarlósok kommunisták voltak, akkor nekik a sarlósok hagyománya nem kell!
Érdekes módon a csehszlovák titkosszolgálat, legalábbis tudomásom szerint, a
túrákkal kapcsolatosan egyikünket sem „vett elő.“ (Ettől függetlenül jó lenne
megtudni, milyen jelentéseket kapott és a beérkezett híranyagot miképp értékelte ki
a szolgálat.)
A túrák egy idő után egész Szlovákia területére (a bányavárosokra és a
Szepességre is) kiterjedtek, s nemegyszer az országhatár mindkét oldalán
folytatódtak.
Az első túrát, 1975-ben, mivel a Nyári Ifjúsági Táboroknak befellegzett, a prágai Ady Endre Diákkör (AED) kezdeményezte. A táboroknak a 60-as és a 70-es években meghatározó jelentőségük volt: több száz fiatal gyűlt össze, hogy nyaralva, művelődve, értelmesen töltse együtt az időt. A husáki neosztálinista visszarendeződés idején azonban ezeket az összejöveteleket, ahová Magyarországról, a Délvidékről és Erdélyből egyaránt érkeztek vendégek, sőt előadók is, nem nézték jó szemmel. Az engedély megadását egészségügyi előírásokra hivatkozva gátolták, ám mindenki tudta, hogy a „higiéniai szempontok“ mögött valójában politikai okok húzódnak. A megoldás a kerékpártúra volt, ugyanis 2-3 napi táborozáshoz nem kellett külön engedély.
Merva László, az AED akkori elnöke levelet írt néhány embernek, melyet aztán tovább másoltunk, s 1975. augusztus 8-án Pozsonyeperjesen, kellemes környezetben össze is jöttünk. Arra azonban akkor még senki sem gondolt, hogy hagyományt teremtünk. Fiatalok voltunk, örültünk a nyárnak, a várható látnivalónak, a beszélgetési lehetőségeknek és a szülőföld megismerésének.
A második túrán, 1976-ban, II. Rákóczi Ferenc nyomában jártunk. A neves előadók velünk együtt sátrakban laktak, és mindanynyian a magunkkal vitt élelmet fogyasztottuk, vagy pedig azt fogyasztottuk, amit valahol útközben ajándékba kaptunk.
A településeken tárt karokkal fogadtak bennünket és nem egy helyen a borosgazdák is megvendégelték a tikkadt társaságot. Utaink során rengeteg műemléket, ősi templomot, temetőt, települést ismertünk meg, de úttalan utakon, erdőkben, mezőkön és tavak mentén is jártunk. Emellett éjszakákba nyúló meghitt beszélgetések, közös éneklések, szalonnasütések hangulatát is őrizzük.
Ma már a túrákon a nagyszülőkkel az unokák is együtt kerekeznek. Ipolyságon Köteles László parlamenti képviselő, aki az elmúlt évtizedben a túrák és a túrák szervezésének meghatározó személyisége volt, formálisan is az ifjú nemzedékre bízta a Honismereti Kerékpártúrák szervezését és vezetését.
Balassa Zoltán