Luis Durnwalder dél-tiroli tartományfőnök néhány napja megtartotta szokásos augusztus végi sajtótájékoztatóját, melyet évről évre - sajátos módon - pfalzeni családi házában, kötetlen beszélgetés formájában rendez a helyi médiumok képviselői számára. Belgiumban megalakult a németek autonóm közösségének új - immár négy miniszterből álló - kormánya, melynek élére ismét Karl-Heinz Lambertz szocialista politikus került. A finnországi Svéd Néppárt Európa parlamenti képviselője, Henrik Lax pedig internetes oldalon tette közzé programját, melyben egyebek mellett ez áll: „Finnországnak jó kilátásai vannak, hogy megvédje az unió nyelvi sokszínűségét és hozzájáruljon a nyelvi feszültségek csökkentéséhez.”.
S hogy miért pont az említett kisebbségek? Azért, mert az ő helyzetük több vonatkozásban is hasonlóságot mutat a felvidéki magyarokéval: hiszen – szemben a katalánokkal, vagy a skótokkal – egy másik országban államalkotó nemzetet képeznek; nagyjából azonos időben kerültek kisebbségi helyzetbe; valamint – ellentétben a Feröer-, vagy az Aland-szigetekkel – földrajzi helyzetük is hasonló. A dél-tiroliak és a belgiumi németek esetében pedig még a történelmi körülmények is megegyeznek: akárcsak a felvidéki magyarok, e két népcsoport is az első világháború utáni békekötések nyomán került kisebbségi helyzetbe.
A különbségek pedig közismertek. A dél-tiroliak és a belgiumi németek
autonómiával, s annak terén hivatalos nyelvhasználattal rendelkeznek. A többnyire
szórványban élő finnországi svédek identitását pedig az ország egyedülállóan
demokratikus és toleráns nyelvtörvénye védi, mely településenként 8%-os
küszöbhöz köti a hivatalos nyelvhasználat rendkívül széleskörűen értelmezett
jogát.
De mérlegeljük kicsit számarányaikat tekintve is az említett kisebbségeket: míg
Szlovákiában az ország lakosságának csaknem 10%-át eléri a magyarok száma,
Olaszországban és Belgiumban nem egészen 1%-nyi németajkú él, s a finnországi
svédek száma sem több a 6%-nál. A kérdés pedig az, hogy ha az Európai Unió
területén az egyes kisebbségek különböző – ráadásul aránytalanul eltérő –
jogokkal rendelkeznek, és ennél fogva nem azonos esélyük lesz a megmaradásra, vajon
nem sérül-e túlzottan az európai emberek közti egyenlőség elve? Ha egy felvidéki
magyarnak összehasonlíthatatlanul nagyobb erőfeszítésre van szüksége, hogy
megküzdjön a megmaradásért, mint egy finnországi svédnek, vagy egy belgiumi
németnek, beszélhetünk-e egyáltalán azonos esélyekről az unió állampolgárai
között?
Autonómia ügyben – legalábbis egyelőre – meglehetősen távolinak tűnik az egységes és általános uniós szabályozás. Ennek egyik lényeges előfeltétele ugyanis az lett volna, hogy az egyes tagállamok belső közigazgatási felosztásánál figyelembe vegyék a lakosság öszszetételét és ahelyett, hogy megpróbálják mesterségesen, adminisztratív módon széttördelni a tömbben élő kisebbségeket, olyan régiók kialakítását szorgalmazzák, melyben a kisebbségek minél önállóbban élhetnek. Szlovákiában közigazgatási reformokkal gyakorlatilag előre kivédték az esetleges autonómiatörekvéseket.
Brüsszel részéről a legreálisabb lehetőség egy egységes uniós szabályozás foganatosítása volna: a nyelvi jogok terén. Egy olyan általános rendelkezés, mely településenként – önkormányzatonként – egy elfogadható számarányhoz (6–8%) kötné a hivatalos nyelvhasználat jogát, illetve meghatározná, mit is kell egészen pontosan érteni hivatalos nyelvhasználat alatt, minden bizonnyal megvalósítható és átlátható volna. Egy ilyen nyelvi szabályozásra idővel szilárdan felépülhetne a kisebbségi oktatás és kultúra, amivel az unió fontos kezdőlépést tenne az egyes kisebbségi népcsoportok identitásának megőrzése érdekében. Köztudott, hogy az EU eddig nem igazán aktivizálta magát a kisebbségpolitika terén. Az új tagállamok – köztük Szlovákia – csatlakozásával azonban ez a kérdéskör napról napra megkerülhetetlenebbnek látszik.
Kaszás Péter