Szlovákiában egyre kevesebben kötnek házasságot. Talán nem véletlenül. A sok negatív példát látva, nem akarnak kicsit később elválni. S valóban, a házaspárok nagy része nem sokkal a házasságkötési eskü után már el is felejti ígéreteit és helyette a másik fél rossz oldalát veszi észre. Nézeteltérések, veszekedések sora kezdődik. Kezdődik a marakodás a pénz miatt, kinél maradjanak a gyerekek, ki költözzön el stb. Válni sosem könnyű, sosem kellemes, de a statisztikák szerint mégis egyre gyakoribb.
Az ország demográfiai mutatóit igencsak negatívan befolyásolja a válások számának növekedése, hiszen ezáltal eleve kevesebb gyermek születik. 2002-ben szinte riasztó volt a helyzet, amikor 100 házasságkötésre 43,7 válás jutott. S az okok között elsősorban a gazdasági és szociális változások keresendők. Tavaly a bíróságok 13 ezer bontópert tárgyaltak. Érdekes adat, hogy a válókeresetet legtöbbször a nők nyújtják be, méghozzá meglehetősen fiatalon, 25 és 29 éves koruk között. A férfiak legjobb éveikben, 30-34 éves koruk táján válnak. Míg a rendszerváltás előtti években a házaspárok zöme négyévi házasság után mondta ki a „boldogító” nemet, addig ma már jóval előbb, átlagosan kétévnyi együttélés után válnak el egymástól útjaik.
S hogy melyek a legfőbb válóokok? A párok többsége azért nem tud hosszú távon együttélni, mert eltérő a természetük, a nézeteik és érdeklődési körük. Ha nő nyújtja be a keresetet, gyakori okként tünteti fel a férj alkoholizmusát, hűtlenségét. A leggyakrabban emlegetett okok közt szerepel még a férj nemtörődömsége, érdektelensége családja iránt. Nehezebb és bonyolultabb okokat találni, ha a férfi akar elválni feleségétől. A női hűtlenség ugyanis sokkal ritkább, akárcsak az alkoholizmus. Egyre gyakrabban hozzák fel viszont a férfiak azt az érvet, hogy az asszony nem törődik a családjával.
Szomorú statisztikai adat, hogy az elvált házaspárok 70 százalékának vannak
kiskorú gyermekei. Viszont minél több a gyermek a családban, annál valószínűbb,
hogy a szülők nem válnak el. A legtöbb bontóperes tárgyaláson csupán egyetlen
gyermek sorsáról kell dönteni a taláros testületnek.
A bíróságnak minden váláskor különösen a kiskorú gyermekek érdekeit kell
figyelembe vennie. Meghatározza mindkét szülő kötelességeit gyermekeikkel szemben
és kimondja azt is, kinél lesznek elhelyezve. A szülők egymás között is
megegyezhetnek a gyermekek nevelését illetően, ám a bíróság például megtagadhatja
a láthatást olyan esetekben, amikor az a gyermek egészségét veszélyeztetheti. A
szülő köteles dokumentumokkal bizonyítani anyagi helyzetét, bevételeit. Ellenkező
esetben a létminimum ötszörösét szabják meg havi átlagjövedelmének és ebből
kell gyermektartást fizetnie. Sajnos, épp a gyermektartás nemfizetése az, ami miatt a
legtöbb pár újból a bíróságon találkozik. Hiába törvényellenes, sokan
visszaélnek vele, talán nem is sejtve, milyen kilátástalan anyagi helyzetbe sodorják
ezzel a gyermeket nevelő másik felet (többnyire az édesanyát). Bevált trükk,
elterelési manőver, hogy sokan nem vallják be valós anyagi helyzetüket, és nem
ritkaság, hogy a jómódú apukák ugyanannyi tartásdíjat fizetnek, mint a
minimálbérből élők. Ők azok, akiknek cseppnyi lelkiismeret-furdalásuk sincs amiatt,
hogy gyermekük szükséget szenved, míg ők drága autókon furikáznak... A törvény
ezen a téren szigorítani fog, és hamarosan rájár a rúd a krónikus nemfizetőkre.
Norbert tizenkét évnyi házasság után, három kisgyermek apjaként vált el
feleségétől.
– A húszas éveik elején öszszeházasodott alapjaiban két különböző
értékrendet valló fiatal. Ez a különbözőség a kezdeti években még nem vezetett
éles konfliktushelyzetekhez, mivel az időt és az energiát elsősorban az
otthonteremtés gondjai és persze a gyermekek (a velük járó gondok és örömök
egyaránt) kötötték le. Azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezeken kívül
nincs semmi közös, ami összeköt bennünket. A családon és az otthonon kívül nem
volt téma, amiről beszélgethettünk volna, és ha mégis, akkor a
véleménykülönbségek egyre gyakrabban éles vitákká alakultak, amelyek végén sosem
lett megegyezés, konszenzus.
Véleményem szerint helyes lépés volt a válás, és azóta is alapvetően
váláspárti vagyok. Úgy hiszem, ha két ember nem érti meg egymást, vagy ha az egyik
szabadulni akar a másiktól, kár az összetartozást erőltetni. Ha nincs gyermek, akkor
jobb ma, mint holnap! Ha van, akkor sem a lépés megtételén, hanem inkább a
mikéntjén kell gondolkodni. Egy folytonos családi vihar közepette élő gyermek
számára nem létezik a biztonságos, szeretett otthon érzése. Ezért kell arra
összpontosítani – és ez kötelező –, hogy a gyermekek számára a válás a
lehető legkíméletesebb legyen. Ha a két szülő van olyan érettségi szinten, hogy
ezt tudatosítsa, akkor a válás a gyermekek számára nemhogy lelki trauma, hanem
megkönnyebbülés lehet. Nálunk volt példa arra, hogy az egyik gyerkőc már a válás
után, mikor látta, hogy immár teljesen könnyed beszélgetést folytatnak a szülei,
azt mondta, „jaj de jó, hogy elváltatok, megint minden rendben van”. A
legszomorúbbnak azt tartom, amikor a volt házastársak a rajtuk esett múltbeli
sérelmekért a gyermekek bevonásával, kihasználásával akarnak elégtételt venni. Az
ilyen szülőknek nemhogy elválniuk kell, de korábban összeházasodniuk sem lett volna
szabad, mert egyszerűen még nem értek meg arra, hogy gyermeket vállaljanak.
Anna, amikor végzős egyetemistaként hozzáment huszonhat éves szerelméhez, úgy
érezte, kapcsolatuk sziklaszilárd és kitart életük végéig.
– Tévedtem. Talán túl naiv voltam. Nagy lagzit csaptunk, nászútra utaztunk
Olaszországba és pár hónap múlva teherbe is estem. Csak sajnos, rosszul végződött
a dolog. A baba a negyedik hónapban elment. Ettől kezdve a férjem megváltozott.
Ahelyett, hogy vigasztalt volna, egyre többször kimaradozott és mondvacsinált okokat
talált ki távolmaradásaira. Majdnem sokkot kaptam, amikor kiderült, hogy titokban
szeretője van. Kértem, beszéljük meg a dolgokat, de a szemembe vágta, neki nincs
szüksége meddő nőre, aki még egy gyermeket sem tud kihordani. Mintha a szívemet
tépte volna ki. Könnyeimet nyelve mondtam neki, az orvos biztatott, lehet még
gyerekünk. De ő hajthatatlan maradt. Másnap összecsomagolta a holmiját és angolosan
távozott. Csak a bíróságon találkoztunk újra. Ott volt vele az a másik is. Mikor
megláttam kidomborodó pocakját, zokogásban törtem ki. Alig volt vagyonunk, gyorsan
elválasztottak bennünket egymástól. Azóta öt év telt el, a volt férjeméknek már
két gyermekük van. Jómagam félek a kapcsolatteremtéstől, a kudarctól. Pedig tudom,
hogy gyorsan telnek az évek, ketyeg a biológiai órám is. De nem tehetek róla, én
örök hűséget fogadtam annak idején. Sajnos, kiderült, hiába. (no; gina)