Ha nincs jövő, sokan inkább az önkéntes halált választják

Csend és kiáltás

Szlovákiában az elmúlt évben 800 ember lett öngyilkos. Kétharmaduk férfi. Ma is naponta 2 ember vet véget saját elhatározásából életének. Ez az adat nem tartalmazza az öngyilkossági kísérletek számát. A megmentettek többsége nő. Az Egészségügyi Világszervezet kimutatása szerint baleset következtében évente kb. 100 ezer ember, öngyilkosság következtében 700 ezer ember pusztul el, öngyilkossági kísérletet több mint 3 millió ember kísérel meg Földünkön.

E téma – újságírói tapasztalataim szerint – az előző társadalom időszakában nálunk szinte nem is létezett. Az öngyilkossági adatokat a belügyminisztérium kezelte s őrizte. A sajtó számára hozzáférhetetlenek voltak. Nem készültek tehát összehasonlító statisztikák, hogy a szomszédos országokkal vagy a világ más országaival összevetve hogyan is állunk. Csend és titok övezte a kérdést.
Tulajdonképpen tabutéma ma is, különösen ott, ahol megtörténik. Mert ki is firtassa a hátterét? Az egyre nagyobb méretűvé váló, családon belüli, illetve a rendőrségi krónikákban rögzített agresszivitás mellett szinte fel sem tűnik, hogy valaki leugrott a tizedik emeletről, vagy a vonat elé vetette magát. A rendőrség felveszi a jegyzőkönyvet. Az esetek többségében megállapítják, hogy „kilátástalan helyzete”, „hosszú ideje tartó munkanélkülisége”, „munkából történt elbocsátása” miatt. Az apa nélkül maradt család – mert ezeknek a helyzete válik igazán tragikussá, sokszor elviselhetetlenné, ha nyilvánvaló oka lenne is rá – ritkán jut el odáig, hogy az orvosi felelőtlenség, gondatlanság miatt feljelentést. Pedig ilyen eset is van: amikor kikezeletlen betegség, vagy gyógyíthatatlannak vélt baj miatt menekülnek negyvenöt-ötven éves férfiak a halálba.

A jelzést komolyan kell venni

A témával nyíltabban szembesülő országokban vannak tanulmányok arról is, hogy a tett elkövetésére készülők 40-60%-a valamilyen módon jelzi, közli környezetével a szándékát. Az öngyilkosságra készülők 30-40%-a az orvost is felkeresi.
Az orvos, aki ilyen közlést figyelmen kívül hagy, ma még szinte minden esetben következmények nélkül teszi át betege adatlapját a „holtak dobozába”. Pedig több figyelemmel, azonnali kórházba utalással – megfelelő terápiával – életeket menthetne meg.
Szakemberek szerint minden országnak megvan a maga stabil, alig változó öngyilkossági arányszáma. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint a volt Osztrák-Magyar Monarchia országai több társadalmi megrázkódtatáson estek át, mint földünk más tájainak, országainak népei, ezért – a múlt évszázadban – ezek vezettek az öngyilkosságok szomorú listáján. Ma, a legutóbbi évek világban zajló eseményeinek borzalma, gyilkos pusztítása mellett szinte elhalványul e mostani – növekvő – hazai önpusztítási statisztika. Az egészségügyi ellátás gyors és szinte követhetetlen változásai, a szociális háló – az egyik szétesett, a másik még el sem készült –, magukra hagyták éppen a kevésbé rugalmas, tájékozódni nehezen tudó, anyagilag egyre nehezebb helyzetbe kerülő, mások segítségére utaltakat. Hiába ismétli a tévé, a sajtó, kinek mire van joga, hová kell fordulnia, hogy különböző adatok alapján egyik vagy másik segélyt, támogatást megkapja. Főleg, ha ezek a helyek a legrászorulóbbak falujától, lakóhelyétől távolabb találhatók. Ahová csak busz jár, naponta kétszer, s a viteldíj eléri oda-vissza az ötven koronát. A megalázó sorban állás, a „jelentkezés”, mintha feltételesen tartanák csak szabadlábon. És olyan reménytelen, annyira kilátástalan onnan – a sorakozók közül – nézve minden.

Nem tapintat a hallgatás, hanem bűn!

Azért lenne fontos, hogy szociológusaink, tömegpszichológusaink és egészségügyi szakembereink különös figyelemmel forduljanak a magyar nemzetiségű lakosság felé az öngyilkosságok számát, okait vizsgálva, mivel köztudott, hogy Dél-Szlovákiában tartósan a legnagyobb a munkanélküliség. És az elmúlt fél évszázadba visszanézve, bennünket a háborún túl is balsorsként sújtott a kitelepítés, deportálás, kiközösítés. És ami az önbecsülés, a lelki biztonság és egészség táplálója: az anyanyelvet közvetítő iskolák, könyvek, sajtó megvonása. A szellemi oxigénhiány.
Néhol már „leviszik” a községházára az új munkahelykínálatokat. Másutt miért nem? És akik csak fizikai munkára alkalmasak – és betöltötték már az ötvenet – azokra végképp nem lehet szükség? A legtöbb településen bérlakások építését tervezik. Vagy csatornázni készülnek. Hát csak közzé lehet, kell tenni, hogy lesz munka, hogy a végső csüggedésbe, alkoholba, öngyilkosságba ne meneküljenek az emberek.
Több falut tudna – akár e sorok írója is – megnevezni, ahol évente az országos átlagnak a kétszerese az öngyilkosok száma.
Vajon miért? Szakirodalom alig van, amely magyarázatot adna. Viszont az elbizonytalanodott, kételyek között gyötrődő, kiutat nem látó ember befelé fordul. Elhallgat. Vagy kérdéseire nincs, aki válaszolna. A végső segélykiáltás – maga a tett.
Pedig – a szakemberek szerint – a legtöbb esetben megoldható konfliktusok, gyógyítható betegségek, kibeszéletlen, tisztázatlan kérdések érzékeny, okos megbeszélésére lenne csak szükség.
Elérhető célok, megélhetés, betegségben, rokkanttá válva jogi tanácsok, mindenkire figyelő közösségek kellenek. Manapság egyre szélesebbé válik a szakadék a kevés emberből álló gazdagabb, illetve a szegénységbe, sőt nyomorba sodródó nagy számú (csak kétkezi munkára alkalmas) rétegek között.
És e megváltozott társadalmi helyzetet, a faluközösségen belüli alacsonyabb besorolást nehéz – de miért is kellene? – elviselni. Hol vannak a munkahelyteremtő vállalkozók? Az esélyt teremtő polgármesterek?
A pedagógusok, lelkészek, akik az öngyilkosságról sem hallgatnak – sőt nyíltan beszélnek! A Csemadoktól a nyugdíjasok klubjáig mindenütt téma lehet az öngyilkosság egy-egy pszichológus, orvos közreműködésével. Nem tapintat a hallgatás – hanem bűn! Egy-egy faluközösség vagy akár város is tudja, mi történt. Rendszerint – ha van családja, hozzátartozója, rokonsága – az érintettek „háta mögött” mondanak véleményt. És akikre a tragikus veszteség is ránehezedik, még valamilyen önváddal, sokszor szégyenkezve is, kerülik az embereket.
Ha azt akarjuk, hogy valami változzék a szemléletben, az emberi kapcsolatokban, akkor ez a téma se legyen tabu. „Vétkesek közt cinkos, aki néma” – mondta a költő. Ne legyünk hát némák, ne hallgassunk, ha módunkban áll magyarázatot, tanácsot adni, segíteni. És akkor se hallgassunk, ha orvosi felelőtlenséggel találkozunk. Ha erre nincs erőnk, bátorságunk, akkor legalább másokat szólítsunk meg, akik kisebb-nagyobb közösségeink lelki egészségéért tehetnek valamit!

H. Mészáros Erzsébet