Az autó lassan, „óvatosan“ haladt. Utasai nem akartak a legkisebb közlekedési
szabálysértésbe sem „beleszaladni“. Tudták, óvatosnak kell lenniük, hisz az
életükkel játszanak. Hirtelen két fegyveres toppant eléjük. A jármű fékezni
kényszerült. A kocsiban ülő férfiak százfelé futottak volna, ám a rájuk
szegeződő puskacsövek láttán megértették: esélyük sincs a menekülésre. Szó
nélkül kiszálltak hát, kezüket a fejük mögé kulcsolták, a „Földre!“
parancsra pedig a gyepre hasaltak. A katonák villámgyorsan, gyakorlott mozdulatokkal
átkutatták a zsebeiket, aztán az autót „motozták meg“. A csomagtartó mélyéről
robbanószer és fegyver került elő.
Ezután a fegyveresek vezetője pórázon tartott kutyáját küldte a járműbe. A német
juhász az egyik ülés alatt takaros kis tasakot talált. A csomagocskát
„parancsnokához“ vitte. A férfi zsebkésével felhasította a zacskót, a penge
hegyén maradt fehér pormorzsákat megszagolta, majd óvatosan megízlelte. „Á, mondta
jó hangosan, kokain! Százezreket adnának érte a feketepiacon.“
A jelenetnek majd négyszáz (szem)tanúja volt. A „nagy fogás“ ugyanis csak egy
bemutató része volt, s az „akció“ a városi sportpálya kellős közepén zajlott.
Augusztus és szeptember fordulóján, öt napon keresztül Zselízen és közelében
gyakoroltak, cseréltek szakmai és gyakorlati tapasztalatokat csehországi,
lengyelországi és szlovákiai speciális esetkutyakiképző, hivatásos fegyveres
életvédő és polgári életmentő rohamosztagok. A térségünkben párját ritkító
rendezvényre az idén már negyedik alkalommal került sor.
Az összpontosítás ez idáig minden évben más és más régióban zajlott. Most a
Garam menti kisváros lett a házigazda. A találkozót a belügyminisztérium
rendőrfőkapitánysága kutyakiképző szakosztálya rendezte, s Berek Sándor
rendőrfőhadnagy szervezte. A bemutatók Zselízen és környékén zajlottak, a csapatok
„főhadiszállása“ pedig a városkától néhány kilométernyire, Lekéren, a
kórház Garam-parti üdülőtelepén volt.
Tavaly egy miskolci mentőcsoport is szerepelt a gyakorlatozók között.
– Az idén a magyar mentőkutyás-alakulat sajnos nem vehet részt a találkozón –
magyarázta a főszervező főhadnagy –, de távolmaradásuk érthető: „valahol
Magyarországon“ igazi akcióban, „éles bevetésen“ kell bizonyítaniuk
rátermettségüket. S úgy hallom, helyt is állnak becsülettel.
A bevetés miatt nem láthattuk a gárdát munka közben, s nem csodálhattuk meg
terepgyakorlaton a csapat „szeme-fényét“, Mancsot, a híres-neves
„tévéskutyát“ sem.
Csehországból viszont három, Lengyelországból pedig két csapat is érkezett a
rendezvényre. Bohemiát a Hradec Králové-i rendőrőrs egyik egysége, a České
Budějovice-i mentőkutyás alakulat és a Špindlerův Mlyn-i hegyimentő csoport,
Lengyelországot egy-egy krkonoši és zakopanéi gárda, a vendéglátó Szlovákiát
pedig egy hegyimentő alakulat és a rendőrség fővárosi életmentőkutya-csoportja
képviselte.
Zselíz jó házigazdának bizonyult, remek vendéglátó volt: a sikerért
városatyák, képviselők, intézetek, intézmények vezetői és szponzorok közösen
fáradoztak. Az akciók során pedig 19 ebvezető (18 férfi és egy nő) valamint 19
kutya brillírozott.
Ez idáig Berek Sándor minden esztendőben újított valamit a programon. Az idén
például a vízimentőkutyák (és vezetőik) is számot ad(hat)tak
felkészültségükről.
... Hajnalodik. Hűvös van. Friss szél fodrozza a Garam vizét. Ráadásul az eső is
cseperészik. Októbert idéz a reggel. Nem csoda, ha a napnak sem akaródzik kelnie,
bizonyára valahol jó meleg felhődunyhák között pihen.
A kutyák azonban már jó ideje talpon vannak. S egymással beszélgetnek. Jó hangosan
beszélgetnek. Beszélgetnek? Csodát. Kegyetlenül ugatnak!
További alvásra gondolni sem lehet. Szinte vezényszóra előkerülnek a faházikókból
a kutyavezetők is. A megtermett jószágok kis bádogtálkáikba élelmet meg vizet
kapnak. Aztán a „gazdák“ is reggelihez ülnek. Sokáig azonban nem falatozhatnak.
– Sorakozó! – kiáltja el magát az udvaron a főszervező gyakorlatvezető Berek
Sándor –, munkára fel!
Pillanatok alatt kiürül az ebédlő. Járműveikkel egymás után kigördülnek a
táborból az osztagok. A főszervezővel én is terepjáróba pattanok és az egyik
„munkahelyre“ indulunk. Zselíz határában, a híd után, a Garamhoz kanyarodunk.
Délelőtt a folyónál a szlovákiai csoportok fognak gyakorolni. A vízparton
gumicsónak vesztegel.
– Emlékezetes hely – bök állával a víztükör felé az autóból kipattanó
főhadnagy –, tavaly itt egy rablásból származó páncélszekrényt sikerült a
folyó medréből előhalásznunk. Most könnyebb lesz a helyzet, hisz „csak“
(szagminta nyomán, s egyetlen, víz tetején lebegő tornacipő alapján) egy
búvárfelszerelésben víz alá ereszkedett „hullajelöltet“ kell majd a
keresőkutyáknak meglelniük.
No, erre kíváncsi vagyok!
Kísérőm rövid eligazítást tart. Én meg kérdezek:
– Nem semlegesíti, nem „issza fel“ a víz a testszagokat?
A gyakorlatvezető hamiskásan somolyog.
– Mindjárt kiderül.
A csónak motorja felberreg, a jármű a folyó közepe felé robog. A víz tetején
száraz faágak, meg sárguló, pirosló falevelek sodródnak. No meg egy elárvult
lábbeli hánykódik.
A csónakban ülők egyike egy ruhadarabot húz el a jármű orrában feszülten figyelő
német juhász orra előtt, majd erélyesen rászól:
– Ugorj, keresd!
A kutya körbepillant, aztán habozás nélkül a habokba veti magát. úszás közben
néhányszor beleszagol a levegőbe, majd nyílegyenesen a cipő felé tempózik.
Megszaglássza, megrángatja a cipőt, boldogan nagyot vakkant, majd fogai közé
szorítja az elnyűtt focicsukát és zsákmányával a csónak felé indul. Az osztag
tagjai a kutya közelébe sietnek, s kihúzzák a vízből a cipőt tartó zsinór másik
végén lapult búvárt.
A kutya boldogan felugat. Talán azt mondja: „Győztünk, megint megmentettünk
valakit!“
Önkéntelenül összeütöm a tenyeremet.
– Bravó – szalad ki a számon a dicséret is –, szép munka volt. Nem hittem, hogy
sikerülni fog.
Berek Sándor szerényen mosolyog. „A saját szemével láthatta – tárja szét a
karját –, mire vagyunk képesek.“
A csónakba újabb mentőosztag telepedik, s pár másodperc múlva újabb kutya kezd
„hullakeresésbe“. Mi meg egy másik helyszínhez indulunk.
***
Lekérhez, a „Hilton Szállóhoz“ megyünk. A „Hilton Szálló“ valójában
befejezetlen jószághizlalda. Ma már csak patkányok, meg egerek tanyáznak a lepusztult
emeletes épületben.
A rogyadozó toronyház előtti romoknál csehországi alakulatok, s kutyáik gyakorolnak,
vizsgáznak. A szőke hölgy vöröskeresztes jószága kábítószer után kutat a
téglarengetegben. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyel. A zömök eb fel-alá futkos.
Hirtelen nagyot vakkant. S a téglák közé préseli magát. „Szagot fogott – derül
fel kiképzőtisztje csinos arca –, mindjárt kiderül, meg is találja-e a jól
elrejtett ,drogot’.“ Mire befejezi a mondatot, előkerül az állat. Szájában egy
fekete bőrzacskót tart. A tasakot leteszi gazdája lába elé. És újfent felugat.
Boldog. Érzi, tudja, jelesre vizsgázott.
Mi meg elbúcsúzunk a csapatoktól. Hadd dolgozzanak nyugodtan tovább.
– További hasznos munkát!
S a tüskefrizurás rendőrfőhadnagygyal a harmadik, utolsó kiképzőhelyhez, az
oroszkai cukorgyár felé veszszük az irányt. Közben Berek Sándor elmagyarázza:
– Célunk bizonyos „életszagú“ vészhelyzetek minél tökéletesebb begyakorlása.
Az ügyességünkön, a gyorsaságunkon, a helyzetfelismerésünkön emberek élete
függhet. Nekünk szó szerint életbevágóan fontos, hogy minden szituációban azonnal
ki tudjuk választani a sok lehetőség közül a leggyorsabb és a lehető legjobb
megoldást. Komoly sikereket pedig csakis egymástól tanulva s rengeteg gyakorlással
érhetünk el. Egyes csoportok hivatásos életmentők, teszi még hozzá, mások, mint
például az egyik lengyel csapat is, önkéntesek, s évek óta szabad idejüket
áldozzák az emberpróbáló, életmentő munkára.
***
Az elárvult cukorgyárnál a lengyeleké a terep. A hosszú bajuszú férfi hosszú
szőrű kutyája föld alatt, csatornában rekedt bajbajutott után kutat. Az állat
nyüszít, kapar, szinte „forr“ a törmelékpor körülötte. Bundájába apró
tégladarabok ragadnak, de nem hagyja abba a kaparást.
Most már biztos a dolgában. Siet. Lent a mélyben, az üregben ugyanis egy ember várja
a segítségét. Nagyobb porrétegen át is megérezné a „szagát“.
A továbbképzés résztvevői a gyakorlatozás utolsó munkanapján szakmai bemutatót
tartottak. A stadionban rendezett „fesztiválra“ több száz néző volt kíváncsi.
Kutyák és kiképzőik, gazdáik egymás után mutatták be „tudományukat“. Az egyik
csoport fegyvereket, a másik drogot, a harmadik robbanószereket, a negyedik szökött
banditákat keresett. De volt látványos folklórműsor is. A tombolán pedig ingyen
lehetett díjakat nyerni.
Az érdeklődők között fiatal, s idősebb egyaránt szép számmal akadt. Egy idős
néni különösen élvezte a nem mindennapi látnivalót. Ráköszöntem,
megszólítottam.
– Néni, tetszik a bemutató?
– Nagyon – felelt tömören – még sosem láttam ilyet.
Tovább érdeklődtem.
– Megtudhatom, honnan jött és hogy hívják?
– Csak „Mária nénit“ írjon – válaszolt rövid gondolkodás után –, a
nevemet nem mondom meg, s magamról is csak annyit árulok el, hogy az egyik szomszédos
faluban lakom. Nem akarom, hogy gúnyoljanak. Amikor ugyanis a szomszédasszonyomnak
megemlítettem, hogy a zselízi futballpályán „kutyásbemutató“ lesz, s jó lenne
elmenni megnézni, kinevetett. „Van kutyád neked is, nekem is – mondta –, nézd
ezeket. És ki se kell mozdulnod itthonról.“ Én azonban látni akartam, hogy a
mentésre meg kábítószerkeresésre tanított állatok mit tudnak, mire képesek, hát
eljöttem.
És, igazított homlokára húzott fejkendőjén, örül, hogy láthatta.
Az osztagok a bemutató végén minősítő okleveleket kaptak.
ZOLCZER LÁSZLÓ