Vannak országok, amelyek az íróknak és az irodalomnak mindig elsőrendű diplomáciai szerepet szánnak, minthogy a kultúra legalább olyan eredményesen képes szolgálni külpolitikai érdekeiket, mint a közvetlen diplomáciai tevékenység vagy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok. Ilyen például Franciaország, amely az első világháború befejezése óta igazából nem számítható a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalmai: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Oroszország, Kína és Japán közé, politikai és kulturális súlya következtében mindazonáltal továbbra is nagyhatalom.
A francia diplomácia mindig erősen támaszkodott a francia kultúra történelmi tekintélyére és befolyására, a francia nemzeti érdekeket szerte a nagyvilágban mindig kiválóan mozdította elő a francia irodalom, művészet és tudomány, és például a modern francia költészetnek vagy a francia impreszszionista festészetnek mindig volt akkora nemzetközi tekintélye és befolyása az ország külpolitikai imázsának kedvező megformálásában, mint egy amerikai olajkonszernnek vagy japán elektronikai nagyhatalomnak. A francia kulturális teljesítményt még a jóemlékű Sztálin generalisszimusz is hajlandó volt elismerni, pedig ő minden ország nemzetközi súlyát a hadrafogható hadosztályok számával és tűzerejével határozta meg. (Lásd: „a Vatikánnak hány hadosztálya van?” – kérdezte kedélyesen Churchilltől a jaltai konferencián.)
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a francia diplomácia tevékenységében maguknak az íróknak nemcsak közvetetten, hanem személyesen is mindig volt szerepük. Csak két huszadik századi kiváló költőre utalok: Paul Claudel, a modern katolikus irodalom egyik vezéregyénisége igen hosszú diplomáciai pályát futott be, ennek során mint konzul, később mint nagykövet bejárta az Egyesült Államokat, Európát, Dél-Amerikát és a Távol-Keletet, s negyvenhat esztendős diplomáciai tevékenysége nyomán több nagyszerű könyvet írt az általa megismert országok kultúrájáról, és persze költészetén, drámai művein is nyomot hagytak ennek a tevékenységnek az élményei. A másik diplomata-költő pedig Saint-John Perse (eredeti nevén Alexis Saint-Léger Léger), aki kínai és amerikai diplomáciai megbízatások után a Quai d’Orsay, azaz a francia külügyminisztérium kabinetfőnöke lett, és mint igen befolyásos tisztviselő rajta hagyta kezenyomát a két világháború közötti francia külpolitikán. Igazából nagy kár, hogy a magyar külpolitika tulajdonképpen sohasem használta ki azt a diplomáciai lehetőséget, amelyet egy Európa- vagy világszerte ismert magyar író személyes diplomáciai tevékenysége jelenthetett volna.
Pedig véleményem szerint a magyar irodalomnak, a magyar íróknak is lehetnének bizonyos diplomáciai lehetőségei és feladatai. Közismert dolog, hogy a magyar külpolitika mozgástere az elmúlt évek során nem bővült számottevően, noha 1989 után igen sokan hitték azt, hogy most érkezik el az igazán nagy külpolitikai erőfeszítések és eredmények időszaka. 1989-1990 körül valóban a diplomácia volt az ország legnagyobb sikerágazata, hogy meszsze megelőzve az autóbuszgyártást és a gyógyszeripart. Magyarország ígéretes közép-európai „diplomáciai nagyhatalomnak” számított, hogy azután néhány rövid esztendő leforgása alatt az akkor megszerzett előny és tekintély szinte elolvadjon, részben a nemzetközi politikai viszonyok átalakulása, részben a hazai külpolitikusok által elkövetett hibák miatt. Ez a diplomáciai tekintély csak az utóbbi esztendőkben kezd valamelyest helyreállni, bizonyára az ország NATO-tagsága és európai uniós felvétele következtében.
Különösen a közép- és kelet-európai régió vonatkozásában esett viszsza a magyar külpolitika tekintélye, befolyása és hatékonysága. Mindebben nagy szerepe volt annak a nem igazán előrelátó módon megválasztott retorikának, amelyet a mindenkori magyar kormányok külpolitikusai kezdeményeztek. Csupán egyetlen példát említenék. Ahelyett, hogy a magyar diplomácia épített volna az 1956-os magyar forradalom nemzetközi tekintélyére, amely a rendszerváltás idején még osztatlan volt a közép-európai értelmiségi körökben is, minthogy a térségben éppen a magyar forradalom emelte fel hatékonyan és önfeláldozó módon a kommunista zsarnoksággal szemben a szabadság, az emberi jogok és a demokrácia zászlaját, és ahelyett, hogy a békésen lefolyt rendszerváltozás politikai kultúrájának értékeit mutatta volna fel a környező világ előtt, felelevenítette a két háború közötti korszak mentalitását és szólamait. Igazából ma is ennek a csendes és „hideg” polgárháborúnak az elkedvetlenítő küzdelmei között élünk.
A magyar külpolitikának igazából nem volt stratégiai elképzelése arról, hogy milyen legyen a magyar közép-európai politika, illetve Antall Józsefnek volt, de ezt egyéb gondjai, személyes tragédiája következtében nem tudta kidolgozni igazán. Ilyen stratégia valójában azóta sem készült, s minduntalan arról szerezhet bizonyságot a világ, hogy a magyar külpolitika nem mindig átgondolt, s időnként enged a rögtönzés csábításainak. Holott időközben a közép-európai mozgástere rendkívüli mértékben beszűkült, és elképzeléseit sem Bukarestben, sem Pozsonyban, sem Belgrádban nem tudja érvényesíteni. Jól mutatja mindezt a korábban kezdeményezett különféle közép-európai együttműködési intézmények és mozgalmak kiüresedése, és az, hogy a magyar politikai stratégiának valójában ma sincs igazán koncepciózus terve a határokon kívül élő kisebbségi magyarság nemzeti integrációjáról, illetve önkormányzatának lehetőségeiről.
Az írói diplomáciának mindazonáltal ma is létezik valamelyes mozgástere. A magyar írók és a hazai írószervezetek ma is állandó és termékeny párbeszédet folytatnak a szomszédos nemzetek íróival és írószervezeteivel. A Magyar Írószövetség és a Romániai Írók Szövetsége között vannak kapcsolatok, sőt létezik együttműködési megállapodás, amely különösen a román írószervezet tragikus körülmények között elhunyt elnökének: Paurentin Ulicinak a jószolgálati kezdeményezései következtében a jelenben is eredményesen működik. Hasonló együttműködési megállapodások jöttek létre más közép-európai írószervezetekkel is. Persze megfelelő anyagi eszközök nélkül ezeket a kapcsolatokat is mind nehezebb fenntartani. Holott éppen az irodalmi és írószövetségi összeköttetések csatornáin keresztül lehetne képviselni magyar kulturális érdekeket: a kisebbségi sorsban élő magyarság érdekeit is. A kulturális diplomácia – és az ezt kiegészítő „népi diplomácia” – hatékonyan támogathatja a hivatalos külpolitika kardinális törekvéseit. Nemcsak a franciák, hanem a mi esetünkben is.
Különösen most, hogy Magyarország európai uniós csatlakozásának köszönhetően a magyar kultúra és ezen belül a magyar irodalom nyugat-európai befogadása és elismertsége növekedett. Számos példáját lehetne mindennek megemlíteni. A hagyományos Frankfurti Könyvvásáron 2000-ben betöltött magyar szerep, több írónk, így Esterházy Péter, Nádas Péter, Konrád György, Krasznahorkai László és mások külföldi sikerei, a huszadik századi magyar irodalom klasszikus egyéniségeinek, így Kosztolányi Dezsőnek, Krúdy Gyulának, Márai Sándornak és Szerb Antalnak német, angol, francia, olasz felfedezése és nem utolsósorban Kertész Imre Sorstalanság című regényének irodalmi Nobel-díja, nos, mindez azt jelzi, hogy irodalmunk végre kezdi elnyerni azt az európai helyet, amelyet a magyar irodalom önmagáról kialakított képe értelmében már régóta megérdemelt.
Az irodalmi diplomácia – ezt különben a román irodalom régebbi és újabb képviselői nálunk jóval inkább tudják és művelik, tehát tanulni kellene tőlük –, nos, az irodalmi diplomácia még igen sok lehetőséget kínál arra, hogy magunkat kedvezőbb színben mutassuk be a nagyvilág előtt, és szellemi eszközökkel, azaz kultúránk nagy értékeinek és jelentékeny képviselőinek segítségével próbálja meg nagy nemzeti érdekeink érvényesítését. Az európai népek közösségében a magas kultúrának – irodalomnak, művészetnek, zenének, tudománynak, sőt a népművészetnek még mindig tekintélye van. Egy kiváló költői mű, egy nagyszerű zenekar, egy jól sikerült kiállítás ma is külpolitikai sikerek forrása vagy legalább előkészítője, támogatója lehet.
Pomogáts Béla